Bienvenu sur www.francianyelv.hu   A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Bienvenu sur www.francianyelv.hu GSpeech

Az 1989-es rendszerváltás nem csupán igazolta a három közép-európai nemzet, a magyar, a cseh és a lengyel demokratikus kormányzat bevezetésére irányuló látszólag kudarcra ítélt kísérleteit. Ahogy Fejtô Ferenc mondta a minap itt Rómában, egy másik konferencián, ezek az országok megérdemlik, hogy elsôként vegyék be ôket az Európai Közösségbe, mert nehéz idôkben óriási áldozatokkal nyilvánították ki azt a szándékukat, hogy Nyugat-Európához kívánnak tartozni. A rendszerváltás hirtelen esemény volt, bár vértelenül ment végbe. Pontosan lehet tudni, mikor kezdôdött, mikor következett be. Egy régi történet lezárult, és egy új vette kezdetét. Hirtelen események olyankor esnek meg, amikor alapvetô országos politikai intézmények omlanak össze, és új alkotmányok jönnek létre.

Ez nem történt meg 1968 májusát követôen. Igaz, hogy voltak rövidtávú politikai következmények, mint a gaullizmus veresége Franciaországban. De a jelentôs hosszútávú eredmények, a politikaiak is, lassan alakultak ki, észrevétlenek voltak, akárcsak az arcunk változásai, ha mindennap látjuk a tükörben.

A felszínen az a mozgalom, amelyet késôbb "újbaloldalinak" neveztek, nôtt, szélesedett, elterjedt majdnem az egész világon, aztán alábbhagyott, végül elmúlt. Elôször szétszedték a barrikádokat, majd a diákok visszatértek az egyetemekre tanulni jó állások reményében, a tömegsztrájk idejét múlta, az önigazgatás és önkormányzat mozgalmai és intézményei marginalizálódtak. 1968 nagy romantikus mozgalmai mintha szertefoszlottak volna. Az 1968-as fiatal generáció reményei, hogy olyan világban élhetnek, amelyben nincs hierarchia, a testvériség világában, közösségekben vagy az anarchia állapotában, elidegenedés nélkül, elszálltak. A csalódás két irányban vágott utat magának. Egy kisebbség megôrizte a 68-as eszméknek való elkötelezettségét, a többség beállt a fôsodorba. Az elôbbieken olykor a kiábrándultság vett erôt, megkeseredtek, inkább vádoltak sötét erôket, mint hogy megpróbálják megérteni, ami történik. A második csoport megbékélt a valósággal, de a szívük mélyén közülük is sokan tápláltak nosztalgiát.

1968 májusának sok romantikus megfigyelôje, köztük én magam is, hitetlenkedve olvastuk Alain Touraine elemzését. Touraine szociológiai reflexiói azt sugallták, hogy a 68-as mozgalom nem a forradalomról szólt, nem is a baloldalról, hanem fôként a modernizációról. Ma már aligha lehet kétségbevonni elemzéseinek helytállóságát. De hát mi ez a modernizálás? És a modernizálásnak melyik aspektusát erôsítették a 68-as mozgalmak? Vajon 68 aktivistái, az "újbalosok" teljesen félreértették magukat és a mozgalmukat? Nem hiszem. A modern világ képeit, ideológiáit és vízióit a képzelet két fajtájából meríti: a racionalistából és a romantikusból. Mindkettô jelen van a modernitás születésénél, és azt hiszem, végig fogják kísérni a modernitást, amíg csak fennmarad. A racionalista és a romantikus képzelet egyaránt utópikus abban az értelemben, hogy egy olyan világot szeretnének, amely elérhetetlen, mégis elérnek néhány dolgot abból, amit szerettek volna, amirôl álmodoztak. Én magam - sokakkal együtt - 1968 romantikus újbalosai közé tartoztam, akik ettôl a mozgalomtól elsôsorban és mindenekelôtt a mindennapi élet forradalmasítását várták. Az életmód nem pontosan azokon a változásokon ment kersztül, amelyekre számítottunk. Mégis, 68 egyik legtartósabb hatása éppen az életformák megváltozása volt, különösen a fiatalság életformáinak megváltozása. Franciaország, Olaszország, Németország, az USA és sok más ország lázadó diákjai a szkeptikus Max Weber mondását visszhangozták jelszavukként: hogy elérjük a lehetségest, a lehetetlent kell akarni újra meg újra. 68 ifjúsága többnyire a lehetetlent akarta. Helyette valóban elérték, amit lehetett.

Napjainkban a nyugati világnak sok olyan vezetô politikusa van, aki az egykori újbalosok közül került ki. A legjelentôsebb és legbefolyásosabb francia és nemcsak francia gondolkodókat, filozófusokat, írókat, festôket az elsô döntô hatások 1968-ban érték. De az az egyszerû tény, hogy azok közül sokan, akik valamikor ehhez a mozgalomhoz tartoztak, ma fontos pozíciókat töltenek be a hazájukban, önmagában nem jelent semmit. Ami fontos, hogy múltjukat szándékosan vagy akaratlanul hordozzák a stílusukban. Akik a 68-as mozgalomban kapták a politikai és elméleti keresztséget, új stílust vittek a politikába, új stílust vittek az irodalomba és a filozófiába. Ha tanárok lettek, más a viszonyuk a diákjaikkal, mint az ô tanáraiké volt hozzájuk. Ha apák, más a viszonyuk a gyerekeikhez, mint az ô apjuké volt hozzájuk. A modernitásról alkotott képük is más.

Röviden, amit most posztmodern nek neveznek, az a 68-as attitûd, gondolkodásmód és képzelet hosszútávú felszívódásának eredménye a modern világban. Igaz, ha valami felszívódik, az eltûnik, de megváltoztatja annak a dolognak a textúráját, amelybe felszívódik. Ez a textúra a modernitás. 68 behatolása otthagyta nyomait a modernitáson, amelybe felszívódott.

A posztmodern vagy posztmodernitás terminus jelöli vagy leírja azt a közös tapasztalatot, hogy valami új van a világban. Mi ez az új dolog, ez a kérdés. A posztmodern/posztmodernitás kifejezések sokféle és sokszor széttartó értelmezése csupán eltérô válaszokat ad a erre a "mi" kérdésre. Én itt most a saját válaszomat fogom röviden elôadni. A posztmodern nem az a korszak, amelyik a modern után következik, hanem a modernitás új önértelmezése. A modernitás modernista önfelfogása azt sugallta, hogy a modernek kivételezett helyet foglalnak el a történelemben, amennyiben rendelkeznek a jövôvel, mivel a modern tudomány megbízható belátást ad a történelem társadalmi-gazdasági törvényeibe vagy trendjeibe. A modernista modernek úgy tekintették a jelent, mint átmeneti korszakot a folytonos haladás felé, vagy az elidegenedés megszûnése felé, vagy a végsô önmegsemmisítés szakadéka felé. Az elsô vízió racionalista volt, a harmadik romantikus, a második egyfelôl racionalista, másfelôl romantikus. A posztmodernnek egyszerûen más a képe a modernitásról. Ebbôl a nézôszögbôl a modernitás nem átmeneti korszak. Ez a világ, a mi világunk, amely nem transzcendálható, vagy ha igen, nem tudjuk, mikor és hogyan. Javulást el lehet érni sok mindenben, a közös életben és a sajátunkban is, anélkül, hogy azt az illúziót táplálnánk, hogy képesek vagyunk túllátni a horizonton. A posztmodernizmus jobban kedveli a perspektivizmust a holizmusnál, inkább az aspektusok fogalmaiban gondolkodik, semmint a totalitás fogalmaiban. Mindezek a változások a modernitás önértelmezésében 1968-cal vették kezdetüket.

Ideológiai fegyverzetét az újbal a múltból kölcsönözte. Néhányan még a forradalmi proletariátus mítoszát hordozták. Mások Marcuse követôiként az ifjúságot vagy a harmadik világot állították a proletariátus helyére. Tehát új szereplôk jelentek meg az ideológiai horizonton, de a struktúra hasonló maradt: kell egy csoport, amelyik a forradalom hordozója. Még a maoisták is ilyen terminusokban gondolkodtak. De a hagyományos balos elemek újakkal elegyedtek. Olyan balos mozgalom volt ez, amely távol tartotta magát a baloldali pártoktól, és többnyire a szervezetektôl is, olyan mozgalom, amely soha nem gondolt a hatalom megragadására. Ebben az értelemben, jórészt öntudatlanul, a hagyományos amerikai mozgalmak mintáját követte, de ez valami új volt Európában. Az örökölt ideológiai fegyverzet és az új tartalmak közötti diszkrepancia nem volt mindig nyilvánvaló az érintettek elôtt. Ha valaki nem akarja megragadni a politikai hatalmat, és nem hajlandó csatlakozni a bürokratikus szervezetekhez - és elôbb-utóbb minden szervezet bürokratizálódik - miért kell akkor megtalálni a forradalom társadalmi hordozóerejét? Mit jelent az a szó, hogy forradalom, ilyen feltételek között?

A feszültség éles volt a különbözô hitvallások, meggyôzôdések, nézetek, tervek és álmok között. Igaz, a különbözô koncepciók, elképzelések és mítoszok szintén keresztezték egymást, és rendkívül sokféle módon kombinálódtak. 1968 újbalos mozgalma voltaképpen pluralista volt. Nem volt pluralista a tolerálás értelmében. A különbözô csoportok ritkán ismerték el más csoportok igazát. De a konfliktusokat rendszerint a szavak szintjén vívták meg, nem fegyverrel. A tolerancia marginális volt, de az erôszak is. Voltak, akik, mint a maoisták, jogosultnak tartották az erôszakot, de Európában nem éltek vele. A terrorizmus idegen maradt 1968 lényegétôl, bár itt-ott támogatókra talált. Ami még fontosabb, a terrorizmus csak a volt fasiszta tengelyhatalmak országaiban járt együtt a mozgalmakkal, azaz Németországban, Olaszországban és Japánban, sehol másutt.

Mostanra 1968 alapvetô trendjeinek posztmodern vonásai evidensen szembeötlenek. Az újbal nem akarta megragadni a hatalmat. Ez az egyszerû tagadás sok más kisebb jelenséggel együtt már jelez egy radikális változást a modernista perspektívában. A politikai hatalom megragadására való hajlandóság hiánya elsôsorban azt jelzi, hogy a mozgalmak nem tûztek ki egyetlen elérendô célt, és nem keresték az ennek elérésére szolgáló adekvát eszközöket. Az újbalnak volt elképzelése a jövôrôl, egy olyan jövôrôl, amely transzcendálja a jelent, de ezt a jövôt nem helyezte a jelenen kívülre. Többé már nem állította azt, hogy a hatalom megragadása volna a feltétele annak, hogy elkezdôdhessen valami új, éppen ellekezôleg, inkább azt a hitet táplálta, hogy el lehet kezdeni valamit itt és most, a jelenben. Az "éppen most"-ban, és hogy a jelenlegi korszakot nem kell meghaladni ahhoz, hogy megnyissák a különbözôség útjait. Sôt, az újbal nem helyezett nagy bizalmat a tudományba, különösen nem a társadalomtudományokba. Többé már nem hitt abban, hogy a tudomány a modernek számára különleges betekintést kínálna a jövôbe, aminek alapján az ember a szükségszerûséget felismerve szabaddá válhat.

Továbbá a jelent sok más tekinetetben is hangsúlyozták. A happening szó alapszóvá vált 1968-ban. A happening éppen most történik. Spontánul történik, nem tervszerûen. Továbbá az újbal pluralisztikus jellege is a posztmodern felé mutatott.

Igaz, hogy ez nem volt éppen toleráns pluralizmus, mégis de facto pluralizmus volt. Az újbal különbözô tendenciái az életmódok változatosságát kínálták. A hippik egyfélét, a kommunák egy másikat, az önigazgatott gyárak egy harmadikat, és így tovább. Szabadon lehetett csatlakozni, belépni és kiszállni. Végül a holizmusnak és a totalitásnak nem volt többé keletje. Az újbal anarchisztikus tendenciái nemcsak a jelenidônek való elkötelezettséget tükrözték és a merev intézményes keretek elutasítását, de a parciálisban, a teátrálisban, az egyediben fellehetô gyönyörûséget is szimbolizálták az egésszel, a totálissal szemben.

1968 nemcsak strukturálisan volt a posztmodern prelúdiuma, hanem, mint már jeleztem, a modern életvitel számos hosszútávú és radikális változása is ezekbôl a mozgalmakból nôtt ki.

Azt lehetne mindez ellen felhozni, hogy volt legalább egy olyan vonása 1968-nak, ami a posztmodernben a margóra szorult - a technikaellenesség. De ez csak részben igaz. Ez a nyílt ellenségesség a technikával szemben részben az elidegenedés ideológiájához kapcsolódott, részben a termelôeszközök fejlôdésének progresszív voltát hangsúlyozó ortodox marxista tendenciák ellenében kapott hangot. De 1968-nak nem volt minden mozzanata ellenséges a technika iránt. Az új munkásosztályhoz és az önigazgatáshoz kötôdô mozgalmak nagyon is számoltak egy új technikai forradalom - többek között az informatikai forradalom - bizonyos aspektusaival, voltaképpen ezektôl várták utópiájuk megvalósulásának igazi feltételeit. A 68 utáni mozgalmak, különösen a 70-es évek antinukleáris és békemozgalmai sokkal egyértelmûbben technikaellenesek voltak, mint a 68-as mozgalmak nagyrésze. Igaz, hogy az ökológia is 68 agyszüleménye volt - és mára ez lett a romanticizmus legreprezentatívabb megtestesítôje. De 1968, akárcsak a posztmodern képzelet, pluralista volt, és az ökológiai mozgalmak csak egy néhányat képviseltek a sok között, és biztos, hogy nem volt nagyobb hatású, különösen Franciaországban, mint az önigazgatás André Gorz-indította mozgalma.

Nézzük most a mindennapi élet forradalmát. Ha összegeznem kéne a 68-as mozgalom eredményeit, azt mondanám: a decivilizációs folyamat kibontakozása. A decivilizációs folyamat is az emancipáció egy folyamata. Mert felszabadítja a testet a társadalmi kényszerektôl - egyfajta egyformaságtól, amit az osztálydiskurzus és az osztálykülönbségek kényszerítenek rá. Fölösleges mondani, hogy a test megszabadítása a civilizációs terhektôl nem jelenti az egyformaságtól való megszabadulást is. Ennél bonyolultabb a történet. Mert a farmer nem kevésbé uniformizál, mint a szmoking. De a farmer egy új üzenetet hordoz, az informalitás üzenetét. Az efféle felszabadulás a formalitásoktól és nem az egyformaságtól való megszabadulás.

A civilizációs folyamat kifejezés Norbert Elias nevéhez fûzôdik. Ô világította meg sok fontos példával, hogy a modern világ születését egy olyan folyamat kísérte, amelynek során megfegyelmezték az emberi testet és az idôt. A példák, amelyeket felhozott, és amelyek nem csupán példák, de a civilizációs folyamat lényegi elemei is, ilyenek voltak: étkezési szokások, az ürítkezés és a szexualitás kontrollja. Nyilvánvaló, hogy a test kontrollja magábafoglalt olyasmit is, mint az öltözködés, a járás módja, mások megszólításának módja. A test kontrollja alakította ki a modern polgárt. A szellemi kimûvelôdés, a szellem kontrollja egy kulturális elit uralkodó ízlésének elfogadása útján - szintén fontos eleme volt a civilizációs folyamatoknak. Ha rá akarunk jönni, mi lehetett a civilizálódás folyamatának a mögöttes oka, Le Goffhoz és Foucault-hoz érdemes fordulni. A polgár meg kellett, hogy különböztesse magát a régi arisztokráciától, amelynek a maga részérôl nem volt szüksége a testkontrollra, mert bármit tettek, éppen az volt az illem - és az alacsonyabb dolgozó néposztályoktól is, amelyek a testüket funkcionálisan használták, akiknek a testét fizikai és nem társadalmi kényszerek irányították.

Rövidre fogva a dolgot azt mondhatjuk, hogy az osztályrendszer, amely soha nem létezett az Egyesült Államokban, Európában is kezdett felbomlani a második világháború után, és azóta a felbomlás állapotában van. A régi polgárság nem létezik többé, és ahol mégis, ott is eltûnôfélben. A posztmodern világ nem tûri az osztálykülönbségeket, csak a kvantitatív különbséget a hány és a mennyi , a pénz, a számok terén.

1968 szereplôi erre a kérdésre válaszoltak anélkül, hogy ennek tudatában lettek volna. Rájöttek, hogy a civilizált test fárasztóvá vált, hogy meg kell szabadítani a zakótól és a nyakkendôtôl, a viktoriánus erkölcsöktôl, mindenfajta formaságoktól. És kezdték elutasítani a kulturális elittôl jövô ízlésítéletek feltétlen elfogadását, valójában elkezdték kétségbevonni a magas- és alacsonyrendû megkülönböztetésének jogosultságát a kultúrában és a mûvészetben. Elutasították a civilizáció olyan intézményeit, mint a múzeum. Alternatívákat kerestek a színház, a zene terén és másutt. 1968-nak tulajdonítható a civilizációs folyamat voltaképpeni megfordulása. Ez a megfordulás nem egy szálon fut, ahogy semmi sem unilineáris, de erôteljes, és jelei egyre nyilvánvalóbbá válnak, sôt egyre természetesebbé 30 év után.

A legnyilvánvalóbb jel talán a legegyszerûbb: hogyan öltöznek a nôk és a férfiak, különösen a fiatalok. 1968 elôtt nem lehetett elmenni az operába vagy egy elegáns étterembe csak sötét öltönyben vagy estélyi ruhában. Minden férfi nyakkendôt viselt. Senki sem mehetett bárhová farmerben, ízléstelenül díszített laza trikóban, a tetoválásról nem is beszélve. A férfiak általában megszabadultak a sötét öltöny uniformitásától, a folyton változó divat sok változatot kínál. Ezek látszólag apróságok, de az osztálykülönbségek eltûnésének üzenetét hordozzák. Némelyik framer drága, a másik olcsó, de mindegyik farmer. Vannak különbségek, de ezek nem osztályjellegûek.

Bár újabban kezdenek visszatérni a régi idôk szokása, de ezek csak szélesítik a pluralizmus skáláját, vagy a szakmai kívánalmakkal függnek össze, például az ügyvédeknek öltönyt és nyakkendôt kell viselniük, de csak az irodában, nem mindenütt. Ez nem az osztálykülönbség jele, hanem szakmai viselet.

Az intézmények, különösen az oktatási intézmények drasztikus változásokon mentek át 1968 után. A tanár tekintélye, amely abszolút és kikezdehetetlen volt, megingott. Kevesebb tekintély kevesebb lázadást is jelent. A nevelés demokratikusabb lett, a diákok részvétele sokhelyütt vált elfogadottá, gyakorlattá. Az iskola sokkal kevésbé rettegett, de ugyanakkor sokkal kevésbé érdekes hellyé lett.

1968 beoltotta a családokat is az engedékeny nevelés elvével. A fegyelmezéstôl való tartózkodás az otthonokba is belépett. A formalitásokat az informalitás váltotta föl, az ad hoc körülmények diktálta szabályok. Itt most nem akarom vitatni ennek a tendenciának az eredményeit, amelyek elég vitathatóak, akárcsak a decivilizálódási folyamat sok más trendje is.

De a legfôbb terület, ahol 1968 elsöprô változásokat idézett elô, az a két nem viszonya. A decivilizációs folyamat itt, talán még inkább, mint az élet más területein, a felszabadulás folyamata is volt. De mivel a felszabadulás a szexualitás terén, akárcsak a politikában, nem jelent szükségképpen szabadságot is; a szexuális emancipációt sok komoly támadás érte. Foucault-nak igaza volt: a szexrôl folyó diskurzus, amely az eurûpai intelligencia körében már a freudizmus évtizedeiben a középpontba került, egyfajta szexmániát jelez és produkál is, és ennek folytán új kötöttségeket is hoz magával. A szexrôl folyó diskurzus, amelyet 1968 után szabadabb szexuális gyakorlat kísért, szintén a szex-megszállottságra utaló jel volt. A viktoriánus kötöttségektôl való tényleges megszabadulást mást kötöttségek követték vagy a minden szabály nélkül élés terhe. De ez a fejlôdés is társadalmi üzenetet hordozott.

Azt az üzenetet hordozta, hogy társadalmilag nincs többé szükség a régi polgári családra. Bármilyen korú nôk és férfiak élhetnek ezentúl együtt anélkül, hogy össze volnának házasodva, fölnevelhetik gyermekeiket szülôi áldás nélkül, élhetnek a választás formális szabadságával tényleg mindenben a szex és a családi élet terén. Számtalan új családtípus (mint az egy szülô - egy gyerek, vagy a a homoszexuális család) járult hozzá a szexuális élvezet, szaporodás és gyereknevelés intézményeinek pluralizálásához. Hogy ezek a mozgalmak felszabadították-e a testet, nem ez a jó kérdés. Mert valóban felszabadították. A kérdés az, mint már jeleztem, hogy szabadsághoz vezetett-e ez a felszabadulás. Rendszerint, mint mindenben, a politikában is, igen is, meg nem is. Manapság, különösen Amerikában, egy neo-viktoriánus tendenciának lehetünk tanúi, egyfajta szexuális ellenforradalomnak. A fundamentalista restaurációk éppúgy hozzátartoznak a modernitáshoz, mint a felszabadítási mozgalmak. A szexuális forradalom - ellenforradalom csak egy jellegzetes példa ennek az ingamozgásnak a megvilágítására. Mégis, ha egy lány úgy mutat be egy fiút, hogy "a szobatársam", nem tudja, hogy az ô életmódja újdonság és kihívás lett volna még 1968-ban.

1968 megváltoztatta az életkor felfogását is. Az ifjúság kultusza az újbal centrális megszállottságai közé tartozott. Az ifjúságot nagyratartották az ifjúsága miatt. Manapság 1968 nyomán az ember már nem öregszik, mert az idôs kor kiment a divatból. Öregek helyett csak idôsebbek vannak. Mindenki fiatalosnak akar látszani. Férfiak és nôk egyaránt festik a hajukat és felvarratják a ráncaikat. Itt is csökken a nemek közötti távolság. Igaz, hogy van egy lényeges különbség 1968 és a mai kor között a testkultusz vonatkozásában. Az 1968-as mozgalmak nem törôdtek az egészség kérdéseivel. Ôk kezdték a drogfogyasztást, azt a szokást, amely azóta a világ egyik rákfenéje lett, nem törôdtek a nemi betegségekkel. Azóta divatba jött a tornázás, dzsogging, futás, és minden, ami állítólag jót tesz az egészségnek és a hosszú életnek. De érdekes módon ez az egészségmánia pontosan ugyanazt a célt szolgálja, mint a kábítószerfogyasztás a hatvanas évek végén. Az ember fiatal szeretne lenni, azt szeretné, ha fiatalnak tartanák, és olyasmit csinál, amitôl állítólag úgy néz majd ki, mint aki fiatal, bátor és merész.

Szó volt már 1968 pluralizmusáról. Volt pluralizmus, de nem sok toleranciával. A posztmodern perspektívából azonban nemcsak elfogadni, hanem tolerálni és támogatni is kell a másságot. Valójában éppúgy intolerancia van, mint 1968-ban, de a normatív szinten ez nem elfogadott. 1968 de facto pluralizmusa mintha teljesen felszívódott volna a posztmodern világban. Igaz, hogy a fundamentalista ellentendencia is a lehetséges változatok között szerepel.

A de facto pluralizmustól egy normatív pluralizmushoz való eljutás fontos, mert ez a fejlôdés tette lehetôvé, hogy 1968 mozgalmaiban és ezek utóéletében egyre könnyebb lett az asszimilálódás. Majdnem mindig a kisebbség az, amelyik megpróbál asszimilálódni vagy asszimilálódik a többséghez, és az alsóbb osztályok tagjai vagy csoportjai azok, amelyek megpróbálnak asszimilálódni vagy asszimilálódnak a felsôbb osztályokhoz. Az asszimilációs törekvést vagy elfogadják, vagy elutasítják. Ahol és amikor a civilizációs folyamat a csúcsán van, nagyon nehéz asszimilálódás útján elfogadásra találni. Ha egy cockney tájszólást beszélô fiatalember akar asszimilálódni a cambridge-i diákság krémjéhez, nehezebb dolga van, mint a gazdag embernek, aki a késô középkori nemességhez akart asszimilálódni. De amint a decivilizációs folyamat felerôsödik, az asszimiláció könnyebbé válik, vagy nincs is rá többé szükség (például manapság az angol rádióban a bemondók nem muszáj a legelôkelôbb angolsággal megszólalnia, még a cockney tájszólás is megengedett).

Igaz, a különbözô országokban különbözôek a szokások. A franciák például még mindig rendkívüli asszimilációs erôfeszítéseket várnak el, míg az újvilágban a de facto pluralizmus még a minimális asszimiláció szükségességét is megkérdôjelezte , mivel kérdés, hogy melyik sztenderdhez kéne és lehetne asszimilálódni. Nem kétséges, hogy az asszimilációs nyomás enyhülése akár más társadalmi miliôbôl vagy más vallási vagy etnikai csoportból jön valaki - felszabadulásként élik meg. De megint csak nincs rá garancia, hogy a felszabadulás szabadsághoz vezet. Például az asszimilációs trend mostanában egy disszimilációs trenddel jár együtt. A 1968 zászlaján szereplô harmadik-világ-pártiság elôsegítette a disszimiláció folyamatát, ami többnyire a tolerancia hiányával jár, és könnyen egyfajta etnikai fundamentalizmusba torkollik.

1968-nak még mindig voltak magasröptû univerzalisztikus ideáljai. A baloldal maga is lényegében univerzalisztikusnak tekinthetô. De a harmadik-világ-pártiság, a magas- és tömegkultúra közti megkülönböztetés relativizálása, az etnikai és más csoportok partikuláris identitásának igazolása már jelezte a másság, a különbség elismerése, sôt kultiválása felé mutató tendenciát. A nemzetnek az etnikummal való felváltása, korunknak ez a nagyon végzetes és problematikus jelensége szintén 1968-ban kezdôdött el, amikor az obskurus nemzeti vagy etnikai erôszakot szentesíteni és támogatni kezdték, és nemcsak "ideológiai" szinten.

Mindebbôl azt a következtetést is le lehet vonni, hogy 1968 a felelôs közvetlenül vagy közvetve a liberális vízió belsô kettészakadásáért. A hagyományos és a nem-konzervatív liberalizmusban a szabad piac ideológiája és a személy szabadságának hangsúlyozása, hogy maga válassza meg mi a legjobb neki, ritkán került szembe egymással. Mostanában annál inkább. Napjainkban a gazdasági liberalizmus és az emberi, polgári jogvédô liberalizmus összeütközésbe kerülhet. A polgárjogi /emberi jogi liberalizmus ugyanis mélyen magábaszívta a 68-as örökség legreprezentatívabb aspektusait: a posztmodern perspektíva fô képviselôi napjainkban liberálisok. Korábbi újbalosok liberálisokká váltak. De újbalos múltjuk nem engedi meg, hogy közömbösek maradjanak a szegénységgel, az egyenlôtlenség látványos megnövekedésével szemben, a nélkülözéstôl való szenvedés láttán. De úgy látszik, hogy csak a szabad piac hangsúlyozása képes megôrizni most az univerzalizmus hagyományos liberális értékeit, mivel a jogok követelése minden etnikai és vallási csoportnak, és a másság érvényesítése minden érték terén nem illik a liberalizmus univerzalisztikus hagyományaihoz. A liberálisok manapság rossz lelkiismerettel liberálisok.

Visszatérve egy korábbi megjegyzésemre a sztenderd ízlés relativizálása (többek között) szintén 1968-ból eredeztethetô. Mivel a régi polgári világban a kulturális elit a társadalmi elitbôl került ki, és mivel mára a társadalmi elitet a szakértô intézmények váltották fel, nem maradt tekintély, még kevésbé szabadon elfogadott tekintély, amelyre rá lehetne bízni, hogy különbséget tegyen jó és rossz, jó és még jobb között. Mint mindenben, 1968 ezen a téren is vitatható dolgokat hozott a modern világba. Hogy valaki haladásról vagy visszafejlôdésrôl, nyereségrôl vagy veszteségrôl beszél, ez csak nézôpont kérdése. De ez minden valószínûség szerint megfordíthatatlan folyamat.

Hadd tegyek föl még egy utolsó kérdést. És ez a kérdés nyitva is marad. Vajon az 1968-as év egyszeri kivétel, és ez esetben nem is lehet már hasonló eseményt várni, vagy el lehet játszani a gondolattal, hogy a modern világban megismétlôdhetnek ilyesfajta események a modern világ határainak transzcendálása nélkül? Lehet-e, ha nem is ennek a megismétlôdésére, de valami hasonlóra gondolni?

Nem tudom a választ erre a kérdésre, de nem hiszem, hogy valami hasonlónak az újbóli elôfordulása lehetetlen volna. Egy olyan világ, amelyik csak hippikbôl állna, lehetetlen. Mivel a hippik képtelenek reprodukálni bármilyen világot, kiváltképpen a modern világot. Egy hippik lakta modern világ hamarosan elpusztulna, ahogy olyan világot se lehet elképzelni, ahol minden színház alternatív. Mivel ha minden színház alternatív volna, nem volna alternatív színház. De nem tudok elképzelni egy modern világot marginális életformák nélkül, hippik, alternatív színházak és sok-sok haszontalan dolog nélkül. És el tudom képzelni, hogy ezek a marginálisok egyszer-egyszer a centrumba kerülnek egy grandiózus heppening formájában, néhány hónapra, nem többre, és megifjítják a modern világot, jobbra vagy rosszabbra fordítják azzal, hogy a lehetetlent kísérlik meg. Ez, tudom, egy machiavellista szcenárió. Egy olyan világ forgatókönyve, amelyik idôrôl-idôre visszatér a kezdetekhez, hogy folytatódjék, hogy meg ne szûnjön. De ez csak egy gondolatkísérlet. Minden egyéb, amirôl eddig beszéltem, szilárdabb alapokon áll.

Bibliográfia:

HELLER Ágnes
Portrévázlatok az etika történetébôl
Gondolat, 1976

Az igazságosságon túl
Gondolat, 1990

Általános etika
Cserépfalvi, 1994, Filum 1997

Leibniz egzisztenciális metafizikája
Kossuth, 1995

Morálfilozófia
Cserépfalvi, 1996

A szégyen hatalma
Osiris, 1996

Életképes-e a modernitás?
Latin betûk, 1997

Az idegen
Múlt és jövô, 1997

A reneszánsz ember
Múlt és jövô, 1998

A szép fogalma
Múlt és jövô, 1998

Költészet és gondolkodás
Múlt és jövô, 1998

"Pályaudvaron élni"
Magyar Lettre Internationale, 1991. 2.

"Részletek a Leibniz-Kundera levelezésbôl"
Magyar Lettre Internationale, 1993. 8.

"Újabb gondolatok a biopolitikáról"
Magyar Lettre Internationale, 1994. 14.

"Ezredvégi beszélgetés"
Magyar Lettre Internationale, 1995. 19.

"Európaiság, identitás és történelmi emlékezet"
Magyar Lettre Internationale, 1997. 26.

(FEHÉR Ferenccel)
A modernitás ingája
T-TWINS, 1993

"Kultúra és demokrácia"
Magyar Lettre Internationale, 1994. 13.

TOURAINE, Alain
"Visszatérés a modernitáshoz" in: Poszt-posztmodern

Platon, 1998

ELIAS, Norbert
A civilizáció folyamata
Gondolat, 1987

MÁRKUS György
"A kultúra antinómiái"
Magyar Lettre Internationale, 1997. 26.

Posztmodern múzeum
Magyar Lettre Internationale, 1998. 29.

A felolvasó használata

A honlapon található francia nyelvű szövegeket a beépített program felolvassa, ha kijelölöd a szöveget az egérrel. Ha nem tudod hogyan kell, nézd meg ezt a videót: 

Bíró Ádám könyvei

Vive la langue française!

Oublie ton passé,
qu`il soit simple ou composé,
Participe à ton Présent
pour que ton Futur
soit Plus-que-Parfait !

Kövess minket!

Francia szótárak

Hirdetés

Pierre Waline blogja

 
 

Bíró Ádám blogja Párizsból

Actualité sportive vue de Budapest

Francia idegenlégió blog

 

Baranyi Beatrix, Recto et verso

Baranyi Beatrix, Recto et verso

 

 

 

Állásajánlatok

A címoldalról ajánljuk

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4

Franciatanárok

  • 1
  • 2
A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Francianyelv.hu felolvasó