Bienvenu sur www.francianyelv.hu   A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Bienvenu sur www.francianyelv.hu GSpeech

„Kell-e nekünk Janus Pannonius, avagy "ki viszi át" az irodalmat?”

Ez volt Fűzfa Balázs tankönyvszerző előadásának alapkérdése irodalomtankönyvének országos bemutatóján. (2010. november 16.) Nem könnyű a válasz. Annál is inkább, mert miként a 12. osztályos tankönyvében írja: „nyelvválság van, amely lényegében a modernség kezdetétől (1857), de átfogó erővel a huszadik század középső harmadától az emberiség alapélménye, mely szerint a nyelv által már nem ragadható meg és nem közvetíthető a világ teljessége”. Ehhez segítségül hívja a francia irodalmat is, mint arról előző ismertető cikkünkben röviden már beszámoltunk.

Babits MihályEgy francia irodalomtörténet így indokolja a francia szellem helyét az irodalomban: „mivel az irodalom mindazt magában foglalja, ami a politikai és társadalmi élethez, a művészethez, a valláshoz, a bölcsészethez tartozik, mindazt, ami az emberi tevékenység tárgya, a könyvekben nyilatkozó szellemet ismerve, közel vagyunk ahhoz, hogy a nemzet egész jellemét ismerjük”. És ha e szellemről „határozatlan vagy pontatlan ismeretünk van, e részbeli tévedésünk súlyos következtetésű hibává válhatik”. (NISARD, Désiré: A franczia irodalom története. I. kötet. (Az 5. kiadás után fordította: Szász Károly. A M. Tud. Akadémia Könyvkiadó Hivatala, Bp. 1878. 11. o.) Ezt fedezte fel Babits, nevezetesen, hogy: „A francia művész mestere a szabatos formának, a könnyű játékszerűségnek, s annak a bizonyos clarté-nek, amely nem tűr meg semmi homályt, semmiféle misztikumot”. Ezt már Gyergyai Albert írja Babits és a franciák. = Védelem az esszé ügyében című munkájában. (Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1984. 300. o.)

Azt viszont Giraudoux-tól tudjuk: „A francia irodalom folyamatos értekezés az emberről.” A Fűzfa-féle irodalomkönyvekben másról sincs szó, mint az emberről. Így ajánlja könyveit a diák-olvasónak: „Szeretném, ha az irodalom segítene Téged önmagad minél mélyebb megismerésében, szeretném, ha az irodalom közelebb vinne az emberi létezés legfontosabb céljaihoz, a szabadsághoz, a boldogsághoz és a szeretethez”.

Ehhez pedig a szépségen át vezet az út, a tankönyvek ragyogó francia vonatkozású példákat kínálnak erre a romantikától, szimbolizmuson át a realizmusig, és tovább az abszurdig, az egzisztencializmusig, az új irányzatokig. A „realista” megközelítés kapcsán gondoljunk csak arra, hogy Babits milyen nagyra értékelte Maupassant, Flaubert munkásságát és, hogy Baudelaire modernsége is folyamat: a múlt értékeinek megőrzése, s egyszersmind a francia beszédmód újjáalakítása. A francia irodalomban ez a szemlélet végigkísérhető.

Az ember boldogsága nem a szabadságban, hanem egy feladat elfogadásában van.

Gide, a Proust utáni lírai próza nagy alakja, akit az eszmék jobban érdekeltek, mint az emberek, a lelki készenlét és a fegyelmezett stílus művésze, sok mindent kipróbált, de etikailag rendíthetetlen volt. A Saint-Exupéry Éjszakai repüléséhez (Vol de nuit) írt Előszóban mondja: „Az ember boldogsága nem a szabadságban, hanem egy feladat elfogadásában van... Az ember nem találhatja meg célját önmagában, hanem alárendeli magát és áldoz valaminek, ami uralkodik rajta és belőle él.” És noha nem kedvelte a romantikát, ám amikor azt kérdezték tőle, ki a legnagyobb francia költő, így válaszolt: „Victor Hugo, sajnos!”

Az irodalom 10 tankönyvben a „Magatartásmodellek a felvilágosodás korában” fejezetben a francia felvilágosodás nagy alakjai vonulnak fel: Diderot, d’Alembert, Voltaire, Jean-Jacques Rousseau, Montesquieu. (63-70. o.) Batsányi János „vigyázó szemeit Párizsra veti” A franciaországi változásokra írt epigrammájában. (36. o.) A mindentudás álmától vezérelve 1751 és 1772 között elkészül a francia Enciklopédia, mely az irodalom újabb funkcióváltását jelzi. Vajon „ez a világ minden létező világok legjobbika”? Ezt cáfolandó, Candide közli: „De vár a munka a kertben”. Rousseau számára sem reménytelen a világ, az embert alapvetően jónak tartja (Émile vagy a nevelésről), másik nagy munkájában a Társadalmi szerződésben (Le Contrat social) máig ható és érvényes fogalmak jelennek meg, mint a népfelség elve, a közjó, a szabadság formái. (Amelyekben máig nincs közmegegyezés.)

MontesquieuÉs már a történetfilozófiánál tartunk. Bevezetése azért fontos, mert hatással van mindennapjaink alapvető gondolkodására, s mert általa a filozófia, a tudomány felé is terelhető a töprengő fiatal. Újabb kincs a könyvben: például olyan titán, mint Montesquieu. A Perzsa levelek (Lettres persanes) tárgyalása jó alkalmat kínál a filozófiai szellem, a kritikai gondolkodás alakítására. Másik nagy műve is megjelenik: A törvények szelleme (L’Esprit des Lois). Másfél évtizedig építette fel, „politikai, államtudományi, társadalomtudományi elmélkedések sorozata, múlhatatlan jelentőségű előzménye mindannak, amit szociológiának, politológiának, jogfilozófiának nevezünk. Ebben állítja fel az azóta is oly fontos követelményt, hogy szét kell választani a törvényhozás, az ítélkezés és a közigazgatás szervezeteit.

És ha a liberalizmus elmélete és követelménye valamivel előbb Angliában — főleg Locke gondolataiban — csírázott, mint társadalmi-politikai követelmény, a demokrácia nélkülözhetetlen tartalmi elemeként Montesquieu társadalomfilozófiájában épül következetes rendszerré.” Egyszerre volt politikus, történész, humoros társasági csevegő, azaz egy rendkívül sokoldalú, vonzó személy. Talán eme összetettség miatt napjainkban hiánycikk a történelem- és a társadalomfilozófia, nincs kellő számú „rendkívül sokoldalú, vonzó személy”. Pedig ilyen erények – és Voltaire, Rousseau, Diderot – nélkül nincs „felvilágosodás”. (Kis anekdota: „Utánam a vízözön.” A mondás XV. Lajos francia királytól származik. Ő azt is mondogatta, hogy „Aki utánam jön, tegye be az ajtót”. Nem volt ostoba király, szívesen társalgott a szellemes Montesquieu-vel, sejtette, hogy előbb-utóbb minden összeomlik, nem is rejtette véka alá véleményét: „Nem szeretnék az utódom lenni.”)

A világ (akkor még) mint felfogható Egész lebegett a felvilágosultak előtt. Az anyagi javak kizárólagossága, minden szelleminek az anyagiból való származtatását hirdető materialista filozófiai irányzat csóvájában jól megfért együtt a romantika és realizmus, ezek együttélését a francia próza remekeivel igyekszik bizonyítani a tankönyv. Itt vívnak a filmekből is jól ismert királyi gárdisták, szenvedélyes igazságkeresés, erkölcsi erők Monte-Cristo grófja történetében – Le Comte de Monte-Christo (idősebb. Alexandre Dumas), becsvágyak, karrierek, tündöklések és bukások Az emberi színjátékban – Conditions humaines (Balzac), szabadság és szerelem: Vörös és fekete – Le Rouge et le Noir, a Pármai kolostor – La Chartreuse de Parme (Stendhal), az emberi fizikai és lelki erő, a forradalmi hevület A nyomorultak (Les Misérables) lázadásában, a lángoló-fojtott szerelem, a városi élet színes tablója A párizsi Notre-Dame – Notre-Dame de Paris, 1831, Victor Hugo regényeiben. És kalandozhatunk égen és földön Jules Verne (a régebbi fordítások nyomán már-már magyarrá lett Verne Gyula) tudományos-fantasztikus világában.

A három (plusz egy) testőr – Les Trois Mousquetaires, (Athos, Portos, Aramis és d’Artagnan) férfiakat, nőket vonzó (kit ezért, kit azért), látványos párbajai mögött felfedezhetjük az államot építő vezetőt, az erőskezű politikust, Richelieu bíborost: széles körű tudással és műveltséggel új európai erővé tette Franciaországot. A párbajt ellenezte, de a párbajozókat, erényüket felhasználva, a király szolgálatába állította. Az irodalmat hivatalból erősítette, megalapította az Akadémiát. A király, XIII. Lajos pedig hallgatott az okos szóra. A szavak „konkretizálódnak”, a cselekvés által hitelesített elvekkel foglalkozhatunk: hűség a királyhoz, a hazához, az adott szóból, az igazságérzetből következő becsület, a szolidaritásra hívó híres jelszó: „Egy mindenkiért, mindenki egyért!” – «Un pour tous, tous pour un!»

Stendhalnál körbejárhatjuk az izgalmas kérdést: az ambíciózus Julien Sorel hogyan követi a „Napóleon-üstökös” útját, a fellobbantott heroizmus miként alakul át szenvedéssé? Megjelenik a szabadság eszméje. Vele a dilemma: exportálható-e a forradalom? Minden nép vágyik a szabadságra, de fogadó félként másként reagál rá a német, az orosz, és megint másként az olasz patrióta. Az áhított eszmét mindig egy nép gyakorlata igazolja. Ehhez, kiegészítő háttérként, a XVIII-XIX. század olasz irodalmából kapunk fontos adalékokat Madarász Imre A legfényesebb századforduló című munkájában. (Hungarovox, 2009.) Balzac hőse, Rastignac e szavakkal bíztatja magát a nagy bevetés előtt: „À nous deux maintenant!” – „Most rajtunk a sor!” Erre használta Balzac a „défi”, a kihívás szót, amelyet ma minden kötelező feladatra szokás bemondani. Rastignac a társadalmat kívánta meghódítani, magasra vágyott, eltökélten. A „kihívás” így hiteles. Victor Hugo hatalmas, sodrón cselekményes, színes történetei megihlették a zeneszerzőket, a dramaturgokat, nem véletlen, hogy sikeres musicalek készültek regényeiből, frankofón szerzők és előadók tehetségéből. (A darabokat játsszák szerte a világon, elérhetők az interneten is.)

A felsorolt prózai művekből számtalan filmalkotás született, ezek plakátjait, a legendás szereplőkkel (mint Gérard Philipe) színesben hozza a tankönyv. Mellettük többféle szöveghordozó tágítja a látásmódot, gazdag fogalommutató segíti az elméleti tájékozódást. Mindez műves-iparos szerkesztésben és kiállításban, együtt a külcsín és a belbecs. (Ha nem hiszik, járjanak utána.) És hogy a francia irodalmat olvashatjuk, felhasználhatjuk, azt köszönhetjük a magyar fordítók magas szintű munkájának. (A műfordítások jelentőségéről, a külföldi irodalom közvetítéséről és közvetítőiről a szép magyar versek kapcsán már szóltunk.)

A könyv nem szolgálja a szabadságomat: igényli.

Jean-Paul Sartre gondolataival is megerősíthetjük, hogy miért van helye a francia irodalomnak egy magyar tankönyvben, és egyáltalán, miért fontos az irodalom. Mi az irodalom? című művében ez áll: „Minthogy az alkotás csak az olvasásban teljesülhet ki, minthogy a művész másokra kénytelen bízni a befejezését mindannak, amit ő elkezdett, s minthogy egyedül az olvasó tudatán keresztül érezheti magát lényegesnek a műve számára – minden irodalmi mű felhívás. (...) A könyv nem szolgálja a szabadságomat: igényli. (...) Az író tehát azért ír, hogy az olvasók szabadságához forduljon; arra kéri ezt a szabadságot, hogy tegye létezővé a művet.” A szöveget ugyanis az olvasás életre keltheti: a nyelv cselekvővé válhat az olvasó által, miként Roland Barthes vélekedett erről mintegy negyven évvel ezelőtt.

A bemutatott irodalomtankönyv-család kincseket tár elő, újdonságokat, de meglepetést és kedvére valót is talál a böngésző tanuló s tanár. Régebbi keletű, de máig érvényes gondolatok – a magyar iskolában eddig többnyire elmaradt – újraértelmezésére nyílik nagy lehetőség. Kár lenne kihagyni. A tankönyvek megismerése, iskolai bevetése akár „kihívás” is lehet. Voltaire szentenciái is követendők, miszerint: őrizzük meg az intelligencia tekintélyét, becsüljük meg a szellem ízlését, belső szándékból eredően harcoljunk a hamis ítéletek ellen, törekedjünk a pozitív bizonyosságokra, így keressük az igazságot.

Nos, ezzel az írással is azon vagyunk, hogy segítsük „átvinni az irodalmat”.

 

 

 

 

 

Hozzászólás (Facebookkal)

A Le Parisienben megjelent írás elítéli azt is, hogy a média nem beszél arról, hogy egyes...
Hazánk történelmében sorsdöntő időszakról beszélhetünk Trócsányi László 2010-2014 közötti párizsi...
• Francia és orosz nyelvtanárként 24 évig oktattam és vizsgáztattam az ELTÉ-n.
Trócsányi László igazságügyi miniszter, korábbi francia nagykövet Párizsi Napló - avagy, ami a...
Kiállítás 2018. március 22 - május 26. Megnyitó: 2018. március 21. 19:00
Zöld nagykövetség lett a Magyarországi Francia Nagykövetség!
A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Francianyelv.hu felolvasó