Bienvenu sur www.francianyelv.hu   A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Bienvenu sur www.francianyelv.hu GSpeech

De 68 májusa feltehetôleg nem válhatott volna az emberiség közös örökségének részévé, ha eredeti szándékai idôközben nem módosulnak 30 év globalizáció és egy jó évtizedes multikulturalizmus során. A tény, hogy ezt az évfordulót ma egész Franciaországban ünneplik, mutatja a kudarc mértékét és egy utolsó nagy ellenállás végét, hogy a "posztmodern állapot" filozófusa, a nemrégiben elhúnyt Jean-François Lyotard kifejezésével éljek.

Lyotard tehát meghalt. Kevés filozófusról lehet majd elmondani, hogy annyira koruk magaslatán álltak, vagy annyira elôtte jártak volna koruknak - az odafigyelésük révén, annak a ritka és figyelemre méltó tehetségnek a révén, hogy filozófiai-politikai detektorként észleljék a nagy megrázkódtatásokra utaló legkisebb rezdüléseket. Lyotard minden ilyen kis rezdülésre odafigyelt. Az algériai háború, az antikolonialista mozgalom, a szexuális forradalom a Posztmodern tudásban, aztán a bevezetés egy olyan jövôbe, amelyrôl még nem lehetett tudni, hogy egy napon féktelen neoliberalizmussá válik, majd az az alapvetô könyv, amely az új kommunikációs eszközöket fedezi fel a még kevéssé kedvelt hálókban, és az információs forradalmat a Les Immatériaux címû nagyszabású kiállításon, brilliáns esztétikai írásai, és végül a Resistance , amely a másság minden fajtájának igyekezett esélyt adni. Az én saját felfogásom ez utóbbi munkából indul ki, ebbôl a rendkívüli jelentôségû könyvbôl, amely lehetôvé tette, hogy kissé megszorongassák a filozófiában szükségképpen jelen levô antiorientalizmust, antiegzotizmust és antietnicizmust, és ugyanakkor Lyotard és mások késôbbi munkáival megmutassa a posztmodern gondolkodás határait, a nyugati modernitás modelljét általánosító neoliberális gondolkodás önkényes kereteit. 1968-ban mindezt még sejteni sem lehetett.

Zágráb 1968

1968-ban éppen befejeztem a tanulmányaimat a zágrábi egyetemen. Ott is volt egy kisebb diákmozgalom, ezenkívül a médiákon át és belgrádi barátaink révén eljutottak hozzánk információk a diákok körében növekvô nyugtalanságról. Párizsbôl is jöttek képek, de nem vagyok benne biztos, hogy akkor gondoltunk volna bármiféle rokonságra ezek között a mozgalmak között.

Szüleink, a szubjektumoknak az a nemzedéke, amely a vállán hordozta az antifasiszta háborút, és ezzel legitimizálta a szocializmust és államformáját, izgatottan figyeltek minket. Az egész saját legôszintébb forradalmi emlékeiket idézte fel, és ezzel kényes helyzetbe hozta ôket. Azok, akiknek az ô kezük nyomán kellett volna formálódniuk, és akiket meg akartak kímélni a szubjektum-lét és a felelôsség terhétôl, a gyerekeik, mindezt most megkérdôjelezték. Voltaképpen nem az önigazgatásos szocializmus rendszerét utasították el a fiatalok, hanem a vele való visszaélés, a bürokratikus eltorzulás jelenségei ellen tiltakoztak. Amit a diákok követeltek, az a szocializmus helyreállítása volt, az eddig elrontott önigazgatás igazi megvalósítása, az igazságosság érvényesítése, egy még elôttük álló forradalom, méltányos bérek mindenkinek, a felsôoktatás elérhetôsége mindenki számára, szabad diáksajtó. Ma már látható, hogy ennek a nemzedéknek duplán veszíteni kellett. A szülôk kudarcát megtoldotta a saját, túl késôn kifejezésre juttatott, és túl hamar megcsúfolt ideáljainak csôdjével.

Tito elég ravasz és dörzsölt volt ahhoz, hogy igazat adjon a diákoknak. Aztán minden visszakerült a régi kerékvágásba. A belgrádi Student diákújságot, a szabadságkövetelések jelképét az egyetemi pártsejt "konstruktív kritikája" nyomán hidegre tették. Néhány fiatal értelmiségit "trockizmus" vádjával lecsuktak. Valamivel késôbb következett a nacionalizmus hulláma Horvátországban (amely számos letartóztatást vont maga után, amelyek olyan kétes hôsöket teremtettek, mint a mai nacionalista elnök, Franjo Tudjman), aztán a "liberális" hullám Szerbiában (aminek következtében a "liberalizmussal" vádolt vezetôket leváltották).

És napjainkban meg: a háború.

A hidegháború elmúltával egész planétánk a határtalan kapitalizmus felé tart, a nem a nyugati világhoz tartozó emberek és népek számára egyre áthághatatlanabbá válnak a határok. A baloldal vezérei jobboldali politikát ûznek, míg a konfliktust általában banalizálják ahelyett, hogy a nevén neveznék, ami nem más, mint kirekesztés és erôszak, ez vált az integráció és befogadás konsitutív elemévé - lásd Európa. A különbségeket a folklórra redukálják, és ilyenként fogadják el. Cohn-Bendit, még mindig brilliáns, megnyerô és jóvágású, diadalmasan tér vissza Franciországba, hogy a médiában, tehát e rendszer centrumában maga bizonyítsa 30 évvel ezelôtti ideáljai csôdjét. Mert az egyedüli különbségek, amelyek azóta még hozzájöttek, a legjobb esetben folklorizálták, a legrosszabb esetben semlegesítették - ezek legfeljebb néhány szokásra terjednek ki és a gasztronómiára. Úgy látszik, mintha a hatalmi centrumok még mindig kimerültek volnának a lázadás lehetôségétôl és a valójában egyre bátortalanabb ellenállástól, mintha az utóbbi készségesen önmagát emésztette volna fel.

Védekezésnek álcázott támadás és a politikum esztétizálása

Samuel Huntington tézisei a "civilizációk" összebékíthetetlenségérôl óriási sikert aratnak, még ha ez nem jut is mindig világosan kifejezésre, és nemcsak explicite, mint a horvát, szerb, bosznia-hercegovinai és egyéb etnokráciákban, hanem nyugaton is, a konzervatívoknál, a jobboldalon és az egykori baloldal egyre szélesebb részénél.

Az ember immár készségesen nyilvánít a "Másiknak" egy kultúrát, amely mindenesetre elfogadhatatlan, egy civilizációt, amely a miénkkel mégiscsak összeegyeztethetetlen, és egy hosszútávú "védekezésre" áll be. Egyszer csak kulturális síkon bukkan fel a társadalmi, gazdasági, politikai konfliktus, és a "kultúra" lesz a csataló egy vadonatúj jobboldal számára, amely egy részben balos csengésû szóhasználatra és hasonló elemzésre állt át. Manapság a támadásra a saját kulturális identitás védelmének formájában, a kölcsönös "elismerés" keretei között kerül sor.

A fôként az USÁ-ban használt multikulturális diskurzus arra szolgál, hogy felfogja a csapásokat. Ez ugyanis magának a globalizálódásnak a mûködésébôl fakad. Míg ugyanis az a diskurzus a kulturális különbségek gazdagságát ünnepli - külföldieket "lefognak", és államilag bérelt gépeken erôszakkal visszatoloncolnak Afrikába vagy Romániába. Nem adnak vízumot, a politikai menedéket, tartózkodási vagy munkavállalási engedélyt azoktól is megtagadják, akiket a posztkoloniális kétségbeesés késztet arra, hogy az egykori anyaországba, "az emberi jogok hazájába", "a vendégváró Franciaországba" jöjjenek. De ez általában vonatkozik a centrum más országaira is a periféria országaival szemben.

Az a tény, hogy a jobboldal a konfliktusait kulturális síkra tereli, szükségképpen vezet ahhoz, hogy a baloldal ugyanazon a síkon reagál. Ezáltal megint van remény arra, hogy a társadalmi harcokhoz szociológiai és politikai analízis is járuljon, ahogy ezt a szociológus Pierre Bourdieu a kultúra és a publicisztika terén egyedülálló módon végzi, azzal, hogy az "intellektuelek internacionáléját" próbálja létrehozni, amelynek ki kellene kerülnie az államhatalom uralma alatt álló médiákat.

A globalizációra egy ellen-globalizációval kell felelni - a teoretikus válaszok erejével, amelyeket általánosan kell terjeszteni, és a társadalmi mozgalmak legújabb, még törékeny feléledésének rendelkezésére bocsátani. Független közgazdászok is igyekeznek összefogni, hogy transznacionális síkon kontrollálják a piacok kisiklását. Mindkét esetben arról van szó, hogy a humán- és egyéb tudományok vitathatatlan kudarca után kialakítsanak egy fogalmi apparátust, amellyel a társadalmi helyzetet globálisan leírni és javítani lehetne.

1968 májusának 30 éves jubileuma rövidesen már csak média- és kommersziális esemény lesz: könyvek, memoárok, tévé- és egyéb viták, kiállítások, minden arra megy ki, hogy az egészet esztétika és politika elkerülhetetlen rokonsága révén esztétikai síkra vigyék át. 68 májusát túlfényezi saját képviselôinek nosztalgikus és narcisztikus fellépése. Maga ez a nosztalgikus-narcisztikus szósz már nem politikai jellegû. Politika utáni vagy politika elôtti, mégpedig abban az értelemben, hogy valami hamis inszcenírozásról van szó. A politikában, ami szükségképpen kissé teátrális, kissé demonstratív dolog, valami paradoxon mutatkozik meg, valami disszonancia., diszkrepancia, valami hiány, a rendszerre nézve konstitutív igazságtalanság.

Ez volt 1968 májusa. 1998 májusa azonban ehhez képest csak pszeudopolitikai, mert nem egy hibának, a tömegektôl való félelemnek a reciklálása, újra színpadra állítása, hanem látványosság, amelyet teljesen megfosztanak politikai kontextusától, amennyiben immár csak a multikulturális társadalom dekorációjához tartozik. Cohn-Bendit ilyen módon akárcsak a vendégmunkások, a török vagy kínai vendéglôk és egy európai slágerfesztiválon egy martinique-i énekesnô által elôadott francia sanzon, egy olyan Európa folklorisztikus megnyilvánulásává lett, amelyik a mások iránti "nyitottsága" alapján nagyon meg van elégedve magával.

Talán nem ennyire hervasztó mindez, különben nem volna érdemes gondolkodni rajta, de valószínûleg meg kell majd tanulnunk, hogy egy kudarcból kiindulva azt gondolhassuk: Tanúsíthatnám, milyen nehéz gondolkodni, és ugyanakkor ebben a gondolkodásban valóban tekintetbe venni a saját materiális és reális élettapasztalatokat, vagy hogy milyen nehéz önmagunk megkérdôjelezését tenni meg a gondolkodás kiindulópontjává. Végül is egy olyan nemzedékhez tartozom, amely elveszített egy háborút - egy háborút a nacionalizmus és a jobboldal ellenében.

A kudarc, amelyet eleinte személyes, másfelôl geopolitikai ügynek tekinthettem, ma teljes drámai terjedelmében általánosabb jellegûnek tûnik nekem. Egy csupán személyes problémának nem is volna különösebb jelentôsége. Kivonhatjuk-e magunkat a semlegesség és az általános reltivizálódás uralma alól a posztmodern állapot segítségével? Azt hiszem, igen. Van-e végül is valami értelme a modernitásnak?

A 68-as május utáni idôk romjai alól kezdenek kirajzolódni egy egyszerre közösségi és individuális szolidáris ellenállás körvonalai, ennek kellene áttûnnie és fennmaradnia a neutralizálódás és normalizálódás ellenében. Ha nincs többé transzcendencia, amire építeni lehetne: hogyan védheti akkor meg magát az ember a szabadság veszélyeitôl, amelyekben minden lehetôség benne van, az erôszakosak éppúgy, mint az erôszakmentesek. Valószínû, hogy az ellenálláson belül kellene eljutni odáig, hogy az ember valóban kooperatívan viselkedjék, és respektálja a másságot. De ettôl az ellenállás formáinak, céljainak és követelményeinek atomizáltsága miatt még nagyon messze vagyunk.

Csak ebben az utoljára említett értelemben kerül újra elôtérbe a 68 májusára való emlékezés politikai dimenziója, és ez is csak abban a mértékben, ahogy ez az 1998-as év dimenziója lehet: napjainkban a politika eresztheti a gyökereit a történelem elôtti 1968-as évbe, csak annak egy újabb megvilágításába, ami analízis és önkritika, és egy újabb szubjektummá válás útján megy végbe.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

A felolvasó használata

A honlapon található francia nyelvű szövegeket a beépített program felolvassa, ha kijelölöd a szöveget az egérrel. Ha nem tudod hogyan kell, nézd meg ezt a videót: 

Bíró Ádám könyvei

Vive la langue française!

Oublie ton passé,
qu`il soit simple ou composé,
Participe à ton Présent
pour que ton Futur
soit Plus-que-Parfait !

Kövess minket!

Francia szótárak

Hirdetés

Pierre Waline blogja

 
 

Bíró Ádám blogja Párizsból

Actualité sportive vue de Budapest

Francia idegenlégió blog

 

Baranyi Beatrix, Recto et verso

Baranyi Beatrix, Recto et verso

 

 

 

Állásajánlatok

A címoldalról ajánljuk

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4

Franciatanárok

  • 1
  • 2
A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Francianyelv.hu felolvasó