Bienvenu sur www.francianyelv.hu   A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Bienvenu sur www.francianyelv.hu GSpeech

Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

Voilà pourquoi j’ai appris à marcher! Pour
ces pas amers et tardifs.

Dr. Fűzfa BalázsEmlékeztető

Dr. Fűzfa Balázs „A 12 legszebb magyar vers”-projektjét követve közreadjuk a versek francia verzióját, rövid elemző megjegyzésekkel. A sorozat eddigi állomásai: 1. Petőfi: Szeptember végén (Koltó)–2007. ősz, 2. Pilinszky: Apokrif (Szombathely–Bozsok–Velem) – 2008. tavasz. 3. Arany: Szondi két apródja (Szécsény–Drégelypalánk) – 2008. ősz, 4. Babits: Esti kérdés (Esztergom) – 2009. tavasz, 5. Levél a hitveshez (Abda–Pannonhalma) – 2009. ősz.

A „Magyar-francia verssorozat” negyedik darabja PILINSZKY János:

APOKRIF

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2

Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat,
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.

Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3

Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

APOCHRYPHE

1

Car toutes choses seront alors abandonnées.

Le silence des cieux,
celui des terres du bout du monde,
celui encore des niches à chien
seront à jamais disjoints.
Dans l’air une armée d’oiseaux en déroute.
Et nous verrons le soleil levant,
muet comme une pupille démente,
calme comme une bête sauvage aux aguets.

Mais veillant dans l’exil,
ne pouvant dormir la nuit,
je m’agite tel un arbre de ses milliers de feuilles,
et je parle tel un arbre nuitamment:

Connaissez-vous la marche des ans,
des ans sur les terres frippées?
Et comprenez-vous les rides du périssable,
connaissez-vous ma main meurtrie?
Et savez-vous le nom de l’orphelin?
Et savez-vous quelle sorte de douleur
de ses sabots fendus, de ses pattes palmées
piétine ici les ténèbres éternelles?
La nuit, le froid, le trou,
la tête oblique du forçat,
connaissez-vous les auges engourdies,
et la tourmente des profondeurs?

Le soleil est monté. Gaulis obscur
dans l’infrarouge d’un ciel furieux.
Ainsi je pars. Face à la ruine
un homme va en silence.
Il n’a rien, une ombre.
Et un bâton. Et une casaque de forçat.

2

Voilà pourquoi j’ai appris à marcher! Pour
ces pas amers et tardifs.

Et il fera soir, de sa boue la nuit
se fait pierre sur moi et sous les paupières closes
je garde encore cette marche, ces arbrisseaux,
ces rameaux fiévreux.
Feuille à feuille le bosquet brûlant.
Autrefois ici fut le paradis.
Douleur qui resurgit dans le demi-sommeil:
on entend ses arbres immenses!

Je voulais rentrer, chez moi enfin,
comme aussi est rentré celui de la Bible.
Mon ombre terrifiante dans la cour.
Silence meurtri, parents vieux dans la maison.
Et déjà ils arrivent, m’appellent, les pauvres
déjà ils pleurent, m’embrassent en trébuchant.
L’ordre ancestral m’accueille.
Je m’accoude dans le vent des étoiles.
Si une seule fois maintenant je pouvais te parler,
à toi que j’ai tant aimé. D’année en année
je ne me suis point lassé de redire,
comme pleure un enfant dans une encoignure,
l’espoir qui déjà sait tout,
d’arriver et de te trouver.
Ta proximité bat dans ma gorge
Je m’affole telle une bête sauvage.
Tes mots, le parler humain
je ne les connais pas. Il y a des oiseaux
qui à cette heure se sauvent à se rompre
sous le ciel, sous le ciel en feu.
De pauvres planches fichées dans un champ en flammes,
et des cages qui brûlent immobiles.
Je ne comprends pas le parler humain
et je parle pas ta langue.
Ma parole plus que les mots est sans patrie!
Aussi n’ai-je pas de parole.
Poids atroce
déboule dans l’air et sonne
le corps d’une tour.

Tu n’es nulle part. Comme le monde est vide.
Une chaise de jardin, une chaise longue, dehors, oubliée.
Dans les pierres aiguës mon ombre fait un bruit
de ferraille.
Je suis las. Je fais saillie de la terre.

3

Dieu me voit debout sur le soleil.
Il voit mon ombre sur pierre et clôtures.
Sans souffle il voit mon ombre
debout dans le pressoir sans air.

Alors je suis déjà comme la pierre,
ride morte, dessin de mille entailles,
poignée de gravats, tel est
le poids du visage de la créature.

Au lieu de larmes des rides sur le visage,
coule, ruisselle le fossé vide.

(Lorand GASPAR és Sarah CLAIR. „Poèmes choisis”.  Gallimard, Paris, 1982.)

 

A kapcsolódó konferenciát Szombathelyen, Bozsokon és Velemben rendezték 2008. április 18-19-én, a vers 1300 torokból, zenével, akkordokra hangolva 2008. április 18-án hangzott fel a szombathelyi Agora Művelődési és Sportházban, a műsor felvételét az MTV 2008. május 31-én sugározta.

A programot „követő” kötet zárja, címe: Apokrif (Savaria University Press, 2008). Harminckét szöveg került a könyvbe. Ezek különböző műfajok, eltérő terjedelműek, más és más szempontot képviselnek, és talán mindezek alapján vannak öt fejezetre (felvonásra) osztva. Sok irodalmár, irodalomközeli ember, közreműködő – alkotó szerepel együtt. Érdekes kiadvány: valaminek a lélegző része. A „valami” a fő vonalak és részletek pontos tervezésén alapul: ez a „projekt”. Aztán a programsorozat élni kezd: helyszínek, szereplők, cselekvések vonulnak el előttünk, vannak fő- és mellékalakok, fő- és mellékszövegek, sztárok és epizodisták – társadalom/irodalom/történeti dráma játszódik le.

A rendkívül informatív anyagra itt csak utalásokat teszünk, a keretszövegek közötti fejezeteket vesszük elő. Az első az ÚT elnevezést kapta, felfoghatjuk, mint Út az Úrhoz, amelyen Pilinszky verse a titokzatos útjelző, A KŐ. Örök úton vagyunk, örök menetelésben, igazodási pontként a költő a Krisztushoz való viszonyulást mutatja föl. A mai ember is olykor úgy érzi, hogy menetelése hiábavaló, Isten magára hagyta, hajlamos megsértődni, bűnbe esni, bűnhődni. Háborog, megtagadja Istent, és szinte észrevétlenül „önmagát nevezi ki mindenhatónak”.{nomultithumb}

 

Pilinszky János

Pilinszky számára e modern irány nem lehet üdvözítő: gyermeki alázattal, folyamatosan lépkedve halad, példája a cselekvés. Várszegi Tibor ezt veszi át, és azt mondja, „... a modern ember a diszkurzivitáson alapuló elméleti paradigmák felállítására törekedve nem hallhatja meg a logosz csendjét, így megértése is csak különféle jelentések megértésére korlátozódhat létmegértés helyett”. (kiemelés Sz.T.Gy.) Ez lehet az apokrif-titok.

Odorics Ferenc, Pilinszky kortársát, Hamvas Bélát említi, aki szerint a transzcendens erőkkel való kapcsolat fenntartására csak a művész képes, mint „az egyetlen hívő”, kinek ereje szükséges az „aranykor” eléréséhez. Arról az aranykorról beszél, amikor „a látható világ természetes módon kiegészül a láthatatlannal”. Ami az életet létté: egésszé, teljessé, egységgé teszi. Jelenits István írásában előkerül egy Pilinszky-megjegyzés: „A negyvenötben összeomló Németországban elemi erővel született meg bennem a felismerés: ez az a föld, amit Isten elhagyott. Itt valóra vált Babits Mihály modern próféciája: az emberek elhagyták Istent, most Isten hagyja el a világot”.

Démonok és angyalok
Pilinszky János és a világfájdalom

„Költő vagyok és katolikus” – írta magáról Pilinszky János, aki az emberi lét alapvető kérdéseit próbálta megfejteni. Vallásossága azonban nem könnyítette meg számára a létezést: nemcsak saját sorsa és bűnei nyomasztották, hanem bevallása szerint a világé is. Talán ez is emelte ki őt a huszadik század második felének magyar költői közül. (A költő életéről a folytatást a Hetek oldalán olvashatod el. Klikk!)

Egy másik szerző „Átértékelő, megértéskompenzáló” olvasatot javasol, amire a „versszöveg komplexitása, az egyetemes érvényű gondolatok szintézise” lehetőséget ad. Máris az egzisztencialista gondolkodóknál járunk (Heidegger, Jaspers, Sartre), akik az ember elidegenedési folyamatát írták le műveikben. Úgy tűnik, a XX. század eme folyamata tovább gyűrűzik, a tanulmányíró is kötelességének érzi, hogy kitérjen „az önmaga és kora közötti viszony jelzésszerű értelmezésére”: az individuum apokalipszisét éljük, ehhez nap mint nap szükségünk van a költő messianizmusára, az „árva messiásra”, aki „ennek tudatában is vállalja küldetését, látszatra ember, ám bensőjében terheket, gondokat, lesújtó érzéseket és gondolatokat cipelő Krisztus”.

Tehát nem kerülhetők meg a mára érvényesnek gondolt további értelmezések, hogy egy kicsit tovább fűzzük a szálakat. Merthogy krízis van ma is, megint (mint már oly sokszor a világtörténet folyamán). A már megidézett Hamvas Béla erről ezt írja: „Mert mi a krízis? Amikor az ember vagy az emberiség az érésben megáll, az új stádiumba átlépni nem mer, nem akar, nem tud, akkor mindig krízisbe kerül”. Mindig az aranykorra vágyunk, és egyre messzebb kerülünk tőle. Szerinte az aranykor megvalósításának akadálya a korrupt életrend, „a korszak démona”.

Egy, az író-filozófus halálának negyvenedik évére emlékező írás (Szellem az árokparton) kiemeli tőle: „a létfenntartás által kompromittált polgár elavult életrendje arról ismerhető fel, hogy a kosztért, a lakásért, a fizetésért, a komfortért mindennemű, főként szellemi kompromisszumra hajlandó, ami tulajdonképpen létrontás, ontológiai bűn”. (kiemelés Sz.T.Gy.) A morállal, Istennel és tagadásával Camus is sokat foglalkozott az 1951-ben (Magyarországon csak évtizedekkel később) megjelent A lázadó ember című munkájában.

A hatalmas esszégyűjtemény (Fázsy Anikó plasztikus nyelvi-gondolati fordításában, a fordításhoz felhasznált művek tárházával.) Az emberiség története egy krízisfolyam, felekezetre való tekintet nélkül. Boldogságpillanatokra számíthat a harmóniára törekvő ember, s ezt is csak nagy küzdés nyomán érheti el. Merre vegye az irányt, mire hangolódjon, amikor, mint Camus írja: „Napjainkban a bűn felölti az ártatlanság képét, s az ártatlannak kell igazolnia magát.”

Az ember esendő voltában hajlamos elfogadni a középszert (ha az nem is célként fogalmazódott meg eredendően előtte), még ha az zsarnokságot jelent is számára; a zsarnokság természetesebbé válik számára a művészetnél. Pedig a művészet kiemelhetné az embert – ha pillanatokra is – a mindennapi jutalom és büntetés-malomból, de szívesen bízza magát „a hatalom akarását makogó műveletlen urakra”. Az emberiséget különféle ideológiákra felfűzött próféciákkal vonzzák, bennük a művészeteket és a tudományt is felhasználva.

Amikor Camus ezt boncolja „véres” keménységgel, szól a metafizikai lázadásról, az üdvösség elvesztéséről, a történelmi nihilizmusról. Ez utóbbi kapcsán összeveti a nietzschei és a hegeli fejtegetéseket, és kimutatja az azonosságot is: amennyiben a jelen élet akkor válik botránnyá, ha megpróbál hinni egy történelmi másvilág javára. A tiszta tudományosság is sok kecsegtetőnek tűnő szenvedést hozott. Azoknak, akik abszolutizálják a gondolkodást, hangoztatva, hogy a tudomány a külső világ abszolút determináltsága alatt áll, azt üzeni: az a valami tulajdonképpen nem tudományos.

Az államvallássá avanzsált tudomány (és itt már a XX. században vagyunk), amelyik tagadja a fizikában az „indeterminizmus elvét, a speciális relativitáselméletet, a kvantumelméletet”, nem tudományos. Ezt, többek között azzal indokolja Camus, hogy ha a szellem a dolgok visszatükröződése, ha a gazdasági rend határozza meg az elméletet, akkor csupán a termelés múltja írható le, a jövője a „valószínűség tartományában marad.” Következésképp, minden ilyen fölvázolt jövőkép utópisztikus-előfeltevések rajza, amelynek változtatása „mindig szükségszerűnek” minősíthető.

Világomlás idején élünk, s ember szájából a tiszta szó olyan, mint a színarany.

A bálványra épülő, akár polgári, akár forradalmi társadalom „lerombolódik” a hatalom által; az élő ember leigázható, az ember „a dolog történelmi állapotára csökkenthető”. Ha a halálra ítélt ember, nyilvános kivégzése előtt önként kimondja, hogy halála igazságos, az a „dolgok birodalmába illik”. Az elutasítás azt jelentené, hogy a dolgok gyártott rendjét a gyártott vádlott elutasítja és „emberi természettel állítja újra”. Hajlunk elfogadni, hogy minden bizonnyal előbb tér meg az ember, s utána olvassa el a tudományos elméleteket, a próféciákat, az evangéliumot.

Az istenséget azért nem lehet a történelemre alapozni, mert – egy kierkegaardi hivatkozással – azt jelentené, hogy „egy abszolút értéket paradox módon megközelítő ismeretre alapozok”. Az ateista egzisztencializmus szándékában ott a morálteremtés, a kivitelezés akadozik, mert „a történelmi létbe nem visznek be egy olyan értéket, amely idegen a történelemtől”.

Pilinszky János összegyűjtött versei az Országos Széchenyi Könyvtár jóvoltából ITT érhetők el.

Itt érünk vissza az Apokrif-kötet első fejezetének címéhez, mint kulcsgondolathoz: Camus embere is „Úton” van. Mit ajánl hát az embernek Camus? A lázadást. Mely „az esztelenség láttán születik meg, igazságtalan vagy érthetetlen helyzetben (...), és rendet követel a káoszban”. Itt ér össze a camus-i tartás Pilinszky reményteljes hitével. „Világomlás idején élünk, s ember szájából a tiszta szó olyan, mint a színarany”, idézi a költőt Reisinger János. Camus-nél az önvizsgálaton, a változtatáson alapuló megtisztító cselekvés, Pilinszkynél Isten szabadító ereje. Ebben elsősorban magamra vagyok utalva, de nem vagyok egyedül, s ha elég az erőm: „Lázadok, tehát vagyunk!”.

Kettejük szellemének találkozása (összeérése bennünk?) nem meglepő. Ugyanis Pilinszky igen nagyra tartotta a francia irodalmat, abban inkább például a klasszikus szépírásokat, drámákat, semmint az „új regény”-t. Nyelvszemlélete irányította a franciák felé, de ilyen minőségben dicsérte az oroszokat, kivált Dosztojevszkijt, mert Pilinszky számára a lét és a nyelv egybeforrott: „a nyelv elsőrendűen nem nyelvészet, még csak nem is költészet, hanem az ember megszentelődésének, a szeretet teljességének és kiteljesedésének a gondja”.

A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Francianyelv.hu felolvasó