Bienvenu sur www.francianyelv.hu   A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Bienvenu sur www.francianyelv.hu GSpeech

A kortársai közt G. B. Shaw, Thomas Mann és Gorkij a kor legnagyobb írójának és gondolkodójának vallotta, kételkedõ humorát sokan Montaigne-ével és Voltaire-ével hasonlították, míg az akkor az irodalmi érdeklõdés középpontjába került szürrealisták - élükön olyan jelentékeny költõkkel, mint Aragon és Éluard - „hullá"-nak, már életében is avultnak vallották. A túlzottan baloldaliak szemében a vallásos hit támogatója, erõsítõje volt, de az egyház hivatalosan kiátkozta, könyveit indexre tette, vagyis még olvasásukat is tiltotta. - Akit ennyiféle jelzõvel illettek, és némiképpen még ma is illetnek, az minden bizonnyal az utóbbi másfél évszázad egyik legjelentékenyebb irodalmi alakja.

Igazi, teljes neve Anatole François Thibaud volt. Apja tekintélyes könyvkereskedõ. Üzlete Párizsban a „Latin negyed"-ben, az egyetemek tõszomszédságában volt. Professzorok és egyetemista diákok voltak a fõ vásárlói, híres tudósok szerettek csevegni vagy vitatkozni a polcai és pultjai között. Odajárt mint a könyvek és könyvkereskedõk barátja az akkor irányadó pozitivista történettudomány világtekintélyû professzora, Ernest Renan is. Alighanem õ volt az, aki elõször fedezte fel, hogy a könyvesboltos kamasz fia, aki - ha nem volt iskolában - ott inaskodott az üzletben, tudósnak, költõnek, írófélének, esetleg újságírónak való, akit érdemes tanítani. Ebbõl a fiúból lett idõvel Anatole France, aki mindig is úgy emlékezett Renanra, mint lelke nevelõjére, mesterére a gondolkodás és a stílus világosságában.

A fiú pedig kitûnõ tanítványnak bizonyult. A történelem, a kultúra sokféle arculata, a könyvek világa szenvedélyesen érdekelte, már jó latinos mûveltséggel iratkozott be érettségi után az egyetemre, könyvtáros szakra. Már diákkorában gyakornokoskodott a közkönyvtárban. Ennek fõigazgatója pedig Leconte de Lisle volt, aki egyben az egyetem görögprofesszora lett, és a divatos romantikával szembeforduló, a klasszicista eszményeket folytató fiatal költõk vezéralakjának bizonyult. Ez idõben a hamarosan már Anatole France néven jelentkezõ fiatalember Leconte de Lisle-ért és barátaiért lelkesedik. Ezek közt van a már idõs Théophile Gautier, aki hajdan az induló romantika harcos ifjúsági vezére volt, idõvel a politikamentes mûvészet, a „l'art pour l'art" jelszavának kitalálója és ösztönzõje lett, a nagy tekintélyek közé tartozott. De mellette José Maria de Hérédia, a csillogó és kitûnõen szavalható szonettek költõje és Sully Prudhomme a finom hangulatok fegyelmezett formavilágú poétája már szintén jó nevûnek számított. Nagy sokára, úgy 35 évvel utóbb a már megöregedett Sully Prudhomme lesz a legelsõ irodalmi Nobel-díjas. Fiatal költõk és költõjelöltek vették körül õket, tanultak tõlük. Ezek közt volt akkor Verlaine is, és ott kezdte elõbb költõi pályáját a Verlaine-nel csaknem egyidõs - akkor 22 éves - Anatole France. - Ez 1866-ban volt. Leconte de Lisle elérkezettnek látta az idõt, hogy romantikaellenességükkel, szépségkultuszukkal, a klasszikus kultúra ünneplésével feltûnõ költõk közös folyóiratban tegyék közhírré jelenlétüket.

{mospagebreak}

Megteremtették a „Modern Parnasszus" (Parnasse contemporain) címû folyóiratot, amelynek fõszerkesztõje természetesen Leconte de Lisle lett. A hamarosan híres irodalmi lap munkatársait nevezték „parnasszisták"-nak. A jelzõ ettõl kezdve ráragadt a személyes hangot kerülõ, tárgyilagosságra törekvõ, politikát elutasító, kulturált formavilágú lírikusokra. Közöttük indult Verlaine is, aki hamarosan személyes hangütésével, csapongó szenvedélyével el is távolodott tõlük. Hozzájuk képest a náluk jelentékenyebb Verlaine csapongó életvitelével is, szélsõségességeivel is különös bohémnek tûnt. Idõvel ilyennek is ábrázolja France „Vörös liliom" címû regényében, ahol Choulette-ben, a félbolond lángelmében Verlaine-rõl fest kitûnõ, kissé karikírozott arcképet.

Természetesen itt indul parnasszista költõként Anatole France is. Korai versei formailag hibátlanok, de hamarosan maga is jelentékteleneknek tartja ezeket a próbálkozásait. Elsõ könyve ezeknek a korai költeményeknek a gyûjteménye, de már elkészül egyetemi disszertációja Alfred de Vignyrõl. Kitûnõ életmû elemzés az induló romantika egyik vezéralakjáról. - Az egyetem végeztével diplomás könyvtáros lévén el is szegõdik egy nagy könyvtárba, de kapcsolata változatlanul a parnasszistákhoz fûzi. És egy ideig még verseket ír, köztük egy ókori görög tárgyú verses drámát is. Ez is megjelenik néhány vers kíséretében. Nem jelentékeny, de gördülékenyen olvasható, biztos formamûvészettel fogalmazott kellemes olvasmány. Ismerõsei elismerik, bár nem becsülik túl nagyra, õ pedig egyetért velük. De még közelebb kerül hozzájuk, amikor kilép a könyvtárból, és belép a Parnasszus szerkesztõségébe. Ott megtanulja az újságírás mesterségét is.

Az a polgári olvasóközönség, amely kiábrándulva egykori forradalmi eszméibõl, III. Napóleon uralmáért nem tudott lelkesedni, de a forradalomtól rettegett, tetszéssel fogadta France filozófiai szinten kifejtett politikaellenességét, publicisztikájának mindenben kételkedõ hangját. Az ókori görög kultúrából felújította, népszerûvé tette az egykori görög szkepticizmust, és fõleg Epikurosz életszeretõ, mértéktartó gyönyöröket igénylõ filozófiáját. 1881-ben - 37 éves korában - pedig kirobbanó sikert hozott „Bonnard Sylvester vétke" címû regénye. Ez a Bonnard Sylvester magántudós. Dolgozószobájában, könyvei közt gyönyörködik a tudományok adta kutatnivalókban. És egyszerre észreveszi, hogy elfeledkezett az életrõl. Nagy tudását céltalannak érzi, vétkesen elherdálta az életét. És lázasan elkezd küzdeni az élet értelméért. Keresi a megnyugvást, a boldogságot, a szépségek örömét. Amikor azután - szinte váratlanul - találkozik a szerelemmel, felismeri, hogy semmirõl se késett el. A szerelem gyönyörûségében a test örömétõl a lélek is megtelik örömmel. Még a tudásnak is van értelme, ámbár sohase derülhet ki, hogy tudjuk-e, amit tudunk. A rendkívül kellemes, nagyon szép stílusú, egyszerre szórakoztató és elgondolkoztató olvasmány derûsen és mégis nagyon komolyan árasztotta az agnoszticizmus filozófiáját, hogy tudniillik minden lehetséges, de semmi se bizonyos. De az élet szép, akkor is, ha a halállal elmúlunk, akkor is, ha a túlvilágon folytatjuk a létet. A vallásos se lehet bizonyos, hogy a hite igaz, a vallástalan se biztos, hogy hitetlensége indokolt-e vagy se. - A szkeptikus, mindenben kételkedõ, de a szerelemben, szépségben, jóságban gyönyörködni akaró értelmiséget telibe találta. Elõbb országos, majd hamarosan világsiker lett ez a regény.

Ettõl kezdve France mindhaláláig sikeríró volt. Persze az idealisták és a materialisták versengve szidták, ez azonban fokozza az érdeklõdést. France pedig tele volt témával, tele volt érdekes alakokkal, gondolataiból népszerû életfilozófiát lehetett kiépíteni. Hamarosan megjelent a „Lúdláb királynõ", amelyben a fõalak Jerome Coignard, egy szabadgondolkodó abbé, aki a XVIII. század elején, a felvilágosodás bontakozásakor kalandos életet él. A regény népszerûsége indokolta, hogy újra meg újra megjelenjék, megszólaljon France könyveiben. Õ ad bölcs tanácsokat a jó élethez a „Coignard abbé véleményei" címû aforizmagyûjteményben, az „Epikurosz kertje" címû szellemes filozófiai kisesszégyûjteményben, háttérben õ lappang a „Nyársforgató Jakab meséi" címû mulatságos elbeszéléskötetben. A rövid próza, a novella egyébként is egyre szaporodott a terebélyesedõ életmûben. Novellái, különösen a régi korokban játszódó pillanatképek a kisepika remekei, szemléletesen érzékeltetik más korszakok másféleségét. Például az egyik legbravúrosabb novellájában, „A judeai helytartó"-ban a megöregedett Pontius Pilátust Róma melletti villájában felkeresi egy régi barátja, akivel annak idején, jeruzsálemi fõhivatalnok korában is együtt volt. Elbeszélgetnek arról a régi idõrõl, Pilátus emlékszik a jelentéktelen kisemberekre is, még az olcsó kis utcai nõkre is. A különbözõ ügyeket is felelevenítik. És a vendég megemlíti, hogy mostanában emlegetni szoktak egy akkori büntetõügyet, amelyben Pilátus ítélkezett. A vádlott egy Názáreti Jézus nevû zsidó volt. A jó memóriájú egykori helytartó a felidézett alakokra és ügyekre általában jól emlékezik, még ki is egészíti, amit a vendég tud. De ez a név: „Názáreti Jézus" és az ügy, amelyben õ állítólag ítéletet hozott, teljesen ismeretlen a számára. „Názáreti Jézus? Nem, nem emlékszem."

{mospagebreak}

Jó néhány ilyen csattanója van kultúrtörténeti novelláinak. A kereszténység hajnalán játszódó regényei közt a legkiválóbb, a legszebb, legmûvészibb és legmeghökkentõbb a „Thaisz". A sivatagi szent vezeklõk remeteségébõl az áhítatos Paphnucius a városba megy, hogy megtérítse Thaiszt, a gyönyörû, de mindenki másnál paráznább örömlányt. A találkozásból lángoló szerelem lesz, de míg Thaisz a szerelemben megtisztulva, üdvösségre juthat, addig Paphnucius bûnösen parázna lesz, és már életében tudja, hogy elkárhozott.

Ha csak ennyit írt volna, ha megmarad agnosztikus apolitikusnak, akkor is az újkori irodalom legnagyobbjai közé tartoznék. De a történelemben egyre jobban izgatja a küzdelem az emberiségért, a helyes életszabályokért, erkölcsért, igazságos jogért. Felidézi a francia történelem legendás alakját, Jeanne d'Arcot, és alapos utánanézés után megírja életrajzát. Történetírói remekmû. Habár az egyház ezt is indexre tette, feltárt adatai alapját képezték az orléans-i szûz nem sokkal késõbbi szentté avatásának. És ennek a regényes és mégis hiteles történetnek alapján írta azután G. B. Shaw „Szent Johanna" címû híres drámáját. - A másik hiteles múltidézés a francia forradalom vonzó és riasztó ellentéteinek krónikája: „Az istenek szomjaznak". - A múltak azonban elvezetnek a jelenhez. France-ot egyre jobban izgatták a társadalom adott problémái. Nem a nagy regényciklusokkal - Balzac-kal és követõivel - kívánt versenyre kelni, de mégis négy kötetre terjedt a „Jelenkori történet", amelyben a századvég francia társadalmáról akart körképet rajzolni egy okos, de félszeg vidéki tanár, Bergeret úr magánkalandjaival, amelyek nagyon is a közéletre vallanak. Ez idõben számos aktuális témájú novellát is írt. - Végül is túl kellett lépnie saját semlegességén is. Az igazságtalanság elleni felháborodás vitte a cselekvõ politikába.

A századvég szenzációja és nagy botránya volt a Dreyfus-ügy. Egy történetesen zsidó vallású kapitányt kémkedéssel-hazaárulással vádoltak meg. Hamis vád volt, manapság koncepciós pernek mondanók. A per fellángoltatta az antiszemitizmust, kirobbantásának is nyilván ez volt az oka. A vádlott következetesen tagadott, megnyugtató bizonyítékok nem is voltak, Dreyfus kapitányt mégis kényszermunkára ítélték. A gondolkodó és értelmes emberek elõtt kétségtelen volt a jogtiprás. A kor talán legismertebb írója, Émile Zola „Vádolok!" címû kiáltványszerrû vezércikkben leplezte le a közigazgatás, a bíráskodás bûnösségét. Erre országos botrány tört ki. Dreyfus-pártiak és Dreyfus-ellenesek sajtóban, hivatalokban, társaságokban, utcai verekedésekben összecsaptak. Zolát pedig vád alá helyezték. Ezt már France se tûrhette: sajtóban és népgyûléseken állt ki Dreyfus és Zola mellett. Ez a küzdelem vitte közel a szocialistákhoz. Végül is gyõzedelmeskedtek: Zolát felmentették, Dreyfust több évi rabság után rehabilitálták, visszavették a hadseregbe, és sok évvel késõbb tábornoki rangban halt meg. - France azonban most már a szocialisták szövetségese, barátja volt.

{mospagebreak}

A megalakuló kommunista párttal szolidaritást vállalt. Persze nem érte meg, hogy Sztálin diktátorságával meghamisítódott a szép eszme is. France azonban addig néhány érdekes könyvben jelezte rokonszenvét a szocialistákkal. Az „Angyalok lázadása" címû fantasztikus regény is ilyen, de a „Fehér kövön" címû, megint az ókorban játszódó könyvben a maga elképzelte szocializmust is megírta. Kétségtelenül ez is utópia, mint nem egy ábránd a szocializmusról. De fontos utópia: megérteti, hogy France humanizmusának a jelen század elején a szocializmusba kellett torkollnia, és azt is, hogy a szocialista eszme lehetõségnek láttatta a szocialista célokban rejlõ erkölcsös társadalmat is. - France életmûve hosszú könyvespolcot tölt meg, különbözõ mûfajokban volt bravúrosan otthonos. De aki tüzetesen akarja ismerni õt, nem kerülheti el önéletrajzát. Ezt a négykötetes egymást folytató regényt harmadik személyben írta. Ebben magát Pierre Noziere-nek nevezi és végigkíséri saját életútját gyermekkorától felnõtt éveinek sokféle problémájáig. Ebbõl is és még inkább az életmû egészébõl mûvészi körképet kap az olvasó is, a kritikus is arról a történelemrõl, amelynek az író cselekvõ, szenvedõ és gyönyörködtetõ alakja volt. (Forrás: literatura.hu)

A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Francianyelv.hu felolvasó