Bienvenu sur www.francianyelv.hu   A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Bienvenu sur www.francianyelv.hu GSpeech

Egyre nagyobb tért hódított azonban a költõi érzület és a szenvedély, valamint a francia irodalomból korábban hiányzó természet irán­ti figyelem. A svájci születésû filozófus, Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) volt ennek az irányzatnak az elõfutára; Rousseau meggyõzõdéssel vallotta, hogy a társadalom által megrontott ember csak a természettel való harmonikus együttélésben nyerheti vissza ártat­lanságát és boldogságát.

Késõbb megjelentek a roman­tikusok: Madame de Staél például lelkes utazó volt, és Németországról szóló útikönyve (Németországról) nagy hatással volt írótársaira; a byroni ihletésû Fran~ois­René de Chateaubriand élete végéig példaképének megfelelõ életet élt, és lebilincselõ önéletírást hagyott maga után. Négy világhírû költõ, Alphonse Lamartine, Alfred de Vigny (1797-1863), Alfred de Musset (1810­1857) és Victor Hugo (1802-1885) neve fémjelzi a fran­cia romantika fénykorát.

A politikusként is ismert Lamartine burgundiai földbirtokos volt, akinek szelíd költészetét a természet iránti mély vonzódás hatotta át. Hugo mûveiben sajátos stílusban fejezõdik ki a ro­mantikus szellem; õ, akit talán a legnagyobb francia költõnek tekintettek, a korlátok nélküli mûvészi sza­badságért szállt síkra, ami éles vitát robbantott ki köz­te és a klasszicista szerzõk között (ez volt a „régiek és a modernek vitája"). A költemények mellett Hugo sike­res színdarabokat és néhány híres és népszerû regényt is írt; legismertebb mûvei a Nyomorultak és A párizsi Notre Dame.

Stendhal (1783-1842), eredeti nevén Henri Beyle, õszintén hitte, hogy az embereket érzelmeik befolyá­solják, és hogy az irodalomnak is ezt kell tükröznie. Vörös és fekete címû mûve a végzetes érvényesülési vágy regénye, mígA pármai kolostorban Itália iránti olthatat­lan szeretete tükrözõdik. Honoré de Balzac (1799-1850) mûveiben megjelenik az egész francia társadalom; re­gényeit Emberi színjáték címmel foglalta össze. Alkotói termékenysége, az érzelmek hû ábrázolása, a társa­dalom helytálló és ironikus ábrázolása miatt joggal tartják õt Tolsztojjal egyenrangú írónak.

A Georges Sand (1804-1876) álnevet használó írónõ vibrálóan színes egyéniség: életének egy részét bohém környezet­ben, Párizsban élte (szeretõi közé tartozott például Musset és Chopin), míg másik részében hõn szeretett szûkebb hazájában, Berryben, falusi környezetben tar­tózkodott. A francia parasztokat, akik között élt, több regényében is (például az Ordögmocsárban) idealista módon jelenítette meg.

A 19. század második felének két legjelentõsebb író­ja Gustave Flaubert (1821-1880) és Émile Zola (1840-1902). A kiváló stiliszta és kíméletlenül realista Flaubert mûveiben, és legfõképpen a Bovárynéban éle­sen bírálta szülõföldjének, Normandiának polgársá­gát. A Bováryné az elfojtott érzelmek ironikus ábrázo­lása; a regényt a kortárs olvasóközónség olyan felhábo­rítónak találta, hogy Flaubert-t perbe fogták miatta (bár késõbb felmentették).

Zola a „naturalista" regény megteremtõje. Regényei (A patkányfogó; Thérése Raquin, Germinal és A föld) a kor társadalmának színes tablóját vetítik elénk. A naturalista regény másik képviselõje, a szelídebb tollú és fõként ironikus hangvételû novellái­ról ismert Guy de Maupassant Flaubert tanítványa volt, és mesteréhez hasonlóan õ is Normandiában szü­letett. Valamennyiüktõl különbözik a kor harmadik normandiai írója, Barbey d'Aureyilly: túláróadóan ro­mantikus, érzelmes történeteibõl kísérteties világ bon­takozik ki.

A korszak elsõ számú költõje Charles Baudelaire (1821-1867); akit eredeti és új hangvétele miatt a mo­dern költészet elõfutárának tartanak. A költészetére (elsõsorban A romlás virágai címû kötetre) jellemzõ érces ritmusok és a melankólia érzése új érzékenysé­get vittek a francia lírába, és verseiben sokkal inkább a nagyvárosi élet nyûge, mint a természet okozta öröm fejezõdik ki.

Részben Baudelaire költészete ins­pirálta Paul Verlaine emlékeket megidézõ költemé­nyeit, és a mindössze húszesztendõs koráig verselõ, féktelen és dacos Arthur Rimbaud költészetét. Ver­laine és Rimbaud készítették elõ az utat az új költé­szeti stílus, a szimbolizmus számára, amely a tökéle­tes szépséget kutató esztéta, Stéphane Mallarmé köl­tészetében teljesedett ki. A századfordulón több szer­zõ, köztük Charles Péguy mûveiben a mély katolikus hit a francia hazafiság kifejezésével párosult; ehhez az irányzathoz tartozott még a lotharingiai jobbolda­li író, Maurice Barrés.

A 20. század elsõ felének nagyságai közül is kiemel­kedik Proust, Valéry, Claudel és Gide. Marcel Proust (1871-1922) sokkötetes regényfolyama, Az eltûnt idá nyo~nában lapjain megelevenedik elõttünk a szerzõ ál­tal oly jól ismert elõkeló párizsi társaság világa, ezzel együtt azonban, az idõ és az emlékezet motívumait ki­bontva, a szerzõ saját, belsõ képzeletvilágát is igyek­szik felfedezni. Proust költõi látomása, hosszú, bonyo­lult szerkezetû mondatokból szõtt varázslatos stílusa valóban páratlan.

A Mallarmé hatása alatt író, és hoz­zá hasonlóan kiváló stílusérzékû Paul Valéry (1871­1945) súlyos, olykor kibogozhatatlan verseiben az érzé­ki gyönyörûség mély filozófiai gondolatokkal fonódik egybe. A diplomáciai szolgálatot teljesítõ Paul Claudel (1868-1955) szorosan kötõdött a katolicizmushoz, lírai verseinek és drámáinak középpontjában a vallás kér­dése áll (A selyemcipõ). A szabadgondolkodó André Gide (1869-1951) egész életét meghatározta a nagy dilemma, hogy elfögadja vagy elutasítsa-e kálvinista gyökereit, és mindvégig kiállt az egyéni szabadságjogo­kért. Gide állandóan az erkölcsiség mibenlétét kutatta, és ez adja legjobb regényeinek témáját is (A mennyor­szág kapuja).

Az avantgárd nemcsak a festészetben (Matisse, Pi­casso és mások jóvoltából) vált uralkodó stílussá, ha­nem az irodalomban is egyre nagyobb teret hódított. Guillaume Apollinaire és költõtársai 1910 körül kezd­tek a képversekkel és más szürrealista ábrázolásmó­dokkal kísérletezni.

André Breton, Louis Aragon és Paul Éluard voltak az irodalmi szürrealizmus legjelentékenyebb francia képviselõi.

Az 1920-as években azután megje­lent a szürrealizmus; az új stílusirányzat az álom és a tudatalatti kusza képeit igyekezett megragadni és vis­szaadni. André Breton, Louis Aragon és Paul Éluard voltak az irodalmi szürrealizmus legjelentékenyebb francia képviselõi. A két háború közötti idõszakban más, könnyebben megközelíthetõ és tehetségesebb szerzõk is alkottak: Jules Romains (Jószándékú embe­rek), a korszak leghiválóbb írónõje Sidonie-Gabrielle Colette (Chéri, A macska) és a fiatalon, húszesztendõs korában elhunyt Raymond Radiguet (A test ördöge).

A katolikus irodalmi hagyomány képviselõje a vallásos­ság és a szenvedélyes érzékiség közötti konfliktust fe­szegetõ François Mauriac és a fiatal papok lelki küz­delmeit ábrázoló George Bernanos. A szintén ebben az idõben, Provence-ban alkotó Jean Giono a sugárzó panteizmus prófétája.

A második világháború elõestéjén és a háború éve­iben alkotó regény- és drámaírók gondolkodók és kri­tikusok is voltak egyben, mûveiken áttör a kor prob­lémái miatti szorongás. André Malraux (1901-1976) politikai és filozófiai jellegû regényeiben eleinte az 1920-as években Kínában szerzett személyes tapasz­talatairól, valamint a spanyol polgárháborús élmé­nyeirõl írt, majd egyre inkább a kritika, sõt az aktív politika mellett kötött ki.

Jean-Paul Sartre nem annyira szépíróként, hanem sokkal inkább filozófus­ként és politikai aktivistaként vált ismertté. Elsõ re­génye, Az undor (1938) meglehetõsen nagy port vert fel, és színpadi darabjai is eléggé sikereseknek bizo­nyultak (lásd Zárt tárgyalás). Valóban nagy formátu­mú írónak tekinthetõ Albert Camus, aki Sartre-hoz hasonlóan az emberi létezés abszurditását hangsú­lyozta; bátor humanizmusa regényeiben (A közöny, A pestis) és különbözõ filozófiai jellegû munkáiban is megfogalmazódik.

A világháború utáni elsõ években a francia szépiro­dalom világszerte nagy megbecsülést szerzett, amit az is bizonyít, hogy a háború után öt francia író is iro­dalmi Nobel-díjat kapott - Gide, Mauriac, Camus, az epikus költõ Saint-John Perse és Sartre (õ politikai okokra hivatkozva visszautasította).

Az 1960-as évek­ben a „nouveau roman” (új regény) és a strukturaliz­mus megjelenésével a humanizmustól áthatott írók mûveinek szerepét a formával és a nyelvvel technikai szempontból kísérletezõ, meglehetõsen száraz regény vette át. Egy ideig ez az új irányzat olyan elsöprõ ha­tással volt az irodalomra, hogy úgy tûnt, nincs is igény másfajta irodalomra. Az „új regényírók" ­Alain Robbe-Grillet, Michel Butor, Nathalie Sarraute és mások - ugyanúgy nem alkottak valódi „iskolát", mint a filmmûvészetben jelentkezõ újhullámosok. Az „új regényírók" közös jellemzõje az elbeszélés, a tár­sadalmi bírálat és a jellemábrázolás elvetése, ami he­lyett egyes tárgyak és érzetek mániákusan aprólékos és részletes leírását választották.

A stílusirányzat leg­szélsõségesebb képviselõje Robbe-Grillet, aki ki is nevezte önmagát az „újak" vezérének; Robbe-Grillet szenvedélyesen tagadta a balzaci, sõt még a prousti hagyományt is, és elutasított minden olyan regényt, amelyben érzelmek jutnak kifejezésre. Szemléletes nyelven írt, álomszerû prózájában (A kéjlesõ és A félté­kenység) elõkelõ helyet foglalnak el az aprólékos leíró részek, melyeknek tárgya olykor egy ablak alakja, vagy éppen a százlábúak külsõ jellegzetességei.

Michel Butor regényeinek fõ témája az idõ és a hely viszonylagossága; a pszichológus-realista Nathalie Sarraute a kifinomult érzékek élõ szerkezetét kutatja a tudatfolyam technikájának alkalmazásával. Claude Simont valószínûleg helytelenül sorolták az „új re­gényírók" közé; A nagyszálló és A flandriai út címû re­gényeiért 1985-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. Ugyanez mondható el Marguerite Duras-ról; a mély­érzésû írónõ megértéssel fordult a valóságos emberi természet felé, noha feldolgozásmódja nem hagyo­mányos.

Talán szükségtelen is mondanunk, hogy a túlságo­san kifinomult és ezoterikus „új regény" nem vált túl­zottan népszerûvé, és az eladott példányszám is ala­csony maradt. Az „új regény" mára már ki is ment a divatból. Az „új regény" és a strukturalista Roland Barthes eszméi azonban évekig uralták a fiatal írók gondolatvilágát, akik úgy érezték, többé már képtele­nek lennének a hagyományos módon fogalmazni. Az „új regény"-t követõen újabb irodalmi iskola vagy irányzat nem jelentkezett.

Néhány színvonalas, ma­gányos szerzõ nem hagyta magát befolyásolni az új divatirányzat által, és a már megkezdett úton halad­tak tovább: Michel Tournier Tolkienra emlékeztetõ szellemben dolgozta át a történelmi mítoszokat; J. M. G. Le Clézio, a modern társadalom anyagiassá­gát támadó kozmikus allegóriák szerzõje; Marguerite Yourcenar történelmi regényeket írt, Patrick Mo­diano a német megszállás idõszakát elevenítette fel mûveiben. A baljós iróniával fogalmazó Georges Perec-rõl és Jean Carriére-rõl sem szabad megfeled­keznünk; Carriére (Maheu karvalya) címû regénye a Cévennes falvaiban uralkodó nyomor megdöbbentõ ábrázolása.

Azonnal szembetûnik azonban, hogy a kiemelkedõ kortárs francia regények - és ezekbõl sajnos nem túl sok van - vagy a múltban, vagy külföl­dön, vagy éppen a gyermekkor sajátos világában ját­szódnak. A francia irodalomban a legcsekélyebb jele sincs annak, hogy újra megjelenik akár egy kisebb formátumú Balzac vagy Zola, aki megörökíthetné a mai francia társadalmat.

(Bárdosi-Karakai: A francia nyelv lexikona)

Hozzászólás (Facebookkal)

C'est voté. Le Parlement hongrois rend l'aide aux migrants passible de poursuites pénales. Et de...
Kezdő szinttől bármilyen típusú és szintű nyelvvizsgára, érettségire, üzleti és állásinterjúkra,...
Qui va encore nous faire croire que le livre est mort, tué par internet? Rassurez-vous, le livre...
Voil à une sortie quelque peu inédite p our clore cette saison musicale: l 'épreuve publique de...
Hat nagyszínpadi bemutatót tervez a 2018/2019-as évadban a Pécsi Nemzeti Színház (PNSZ), köztük...
Május 16-án Éric Fournier, Franciaország magyarországi nagykövete az Akadémiai Pálmarend lovagi...
A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Francianyelv.hu felolvasó