Bienvenu sur www.francianyelv.hu   A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Bienvenu sur www.francianyelv.hu GSpeech

Egyre nagyobb tért hódított azonban a költõi érzület és a szenvedély, valamint a francia irodalomból korábban hiányzó természet irán­ti figyelem. A svájci születésû filozófus, Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) volt ennek az irányzatnak az elõfutára; Rousseau meggyõzõdéssel vallotta, hogy a társadalom által megrontott ember csak a természettel való harmonikus együttélésben nyerheti vissza ártat­lanságát és boldogságát.

Késõbb megjelentek a roman­tikusok: Madame de Staél például lelkes utazó volt, és Németországról szóló útikönyve (Németországról) nagy hatással volt írótársaira; a byroni ihletésû Fran~ois­René de Chateaubriand élete végéig példaképének megfelelõ életet élt, és lebilincselõ önéletírást hagyott maga után. Négy világhírû költõ, Alphonse Lamartine, Alfred de Vigny (1797-1863), Alfred de Musset (1810­1857) és Victor Hugo (1802-1885) neve fémjelzi a fran­cia romantika fénykorát.

A politikusként is ismert Lamartine burgundiai földbirtokos volt, akinek szelíd költészetét a természet iránti mély vonzódás hatotta át. Hugo mûveiben sajátos stílusban fejezõdik ki a ro­mantikus szellem; õ, akit talán a legnagyobb francia költõnek tekintettek, a korlátok nélküli mûvészi sza­badságért szállt síkra, ami éles vitát robbantott ki köz­te és a klasszicista szerzõk között (ez volt a „régiek és a modernek vitája"). A költemények mellett Hugo sike­res színdarabokat és néhány híres és népszerû regényt is írt; legismertebb mûvei a Nyomorultak és A párizsi Notre Dame.

Stendhal (1783-1842), eredeti nevén Henri Beyle, õszintén hitte, hogy az embereket érzelmeik befolyá­solják, és hogy az irodalomnak is ezt kell tükröznie. Vörös és fekete címû mûve a végzetes érvényesülési vágy regénye, mígA pármai kolostorban Itália iránti olthatat­lan szeretete tükrözõdik. Honoré de Balzac (1799-1850) mûveiben megjelenik az egész francia társadalom; re­gényeit Emberi színjáték címmel foglalta össze. Alkotói termékenysége, az érzelmek hû ábrázolása, a társa­dalom helytálló és ironikus ábrázolása miatt joggal tartják õt Tolsztojjal egyenrangú írónak.

A Georges Sand (1804-1876) álnevet használó írónõ vibrálóan színes egyéniség: életének egy részét bohém környezet­ben, Párizsban élte (szeretõi közé tartozott például Musset és Chopin), míg másik részében hõn szeretett szûkebb hazájában, Berryben, falusi környezetben tar­tózkodott. A francia parasztokat, akik között élt, több regényében is (például az Ordögmocsárban) idealista módon jelenítette meg.

A 19. század második felének két legjelentõsebb író­ja Gustave Flaubert (1821-1880) és Émile Zola (1840-1902). A kiváló stiliszta és kíméletlenül realista Flaubert mûveiben, és legfõképpen a Bovárynéban éle­sen bírálta szülõföldjének, Normandiának polgársá­gát. A Bováryné az elfojtott érzelmek ironikus ábrázo­lása; a regényt a kortárs olvasóközónség olyan felhábo­rítónak találta, hogy Flaubert-t perbe fogták miatta (bár késõbb felmentették).

Zola a „naturalista" regény megteremtõje. Regényei (A patkányfogó; Thérése Raquin, Germinal és A föld) a kor társadalmának színes tablóját vetítik elénk. A naturalista regény másik képviselõje, a szelídebb tollú és fõként ironikus hangvételû novellái­ról ismert Guy de Maupassant Flaubert tanítványa volt, és mesteréhez hasonlóan õ is Normandiában szü­letett. Valamennyiüktõl különbözik a kor harmadik normandiai írója, Barbey d'Aureyilly: túláróadóan ro­mantikus, érzelmes történeteibõl kísérteties világ bon­takozik ki.

A korszak elsõ számú költõje Charles Baudelaire (1821-1867); akit eredeti és új hangvétele miatt a mo­dern költészet elõfutárának tartanak. A költészetére (elsõsorban A romlás virágai címû kötetre) jellemzõ érces ritmusok és a melankólia érzése új érzékenysé­get vittek a francia lírába, és verseiben sokkal inkább a nagyvárosi élet nyûge, mint a természet okozta öröm fejezõdik ki.

Részben Baudelaire költészete ins­pirálta Paul Verlaine emlékeket megidézõ költemé­nyeit, és a mindössze húszesztendõs koráig verselõ, féktelen és dacos Arthur Rimbaud költészetét. Ver­laine és Rimbaud készítették elõ az utat az új költé­szeti stílus, a szimbolizmus számára, amely a tökéle­tes szépséget kutató esztéta, Stéphane Mallarmé köl­tészetében teljesedett ki. A századfordulón több szer­zõ, köztük Charles Péguy mûveiben a mély katolikus hit a francia hazafiság kifejezésével párosult; ehhez az irányzathoz tartozott még a lotharingiai jobbolda­li író, Maurice Barrés.

A 20. század elsõ felének nagyságai közül is kiemel­kedik Proust, Valéry, Claudel és Gide. Marcel Proust (1871-1922) sokkötetes regényfolyama, Az eltûnt idá nyo~nában lapjain megelevenedik elõttünk a szerzõ ál­tal oly jól ismert elõkeló párizsi társaság világa, ezzel együtt azonban, az idõ és az emlékezet motívumait ki­bontva, a szerzõ saját, belsõ képzeletvilágát is igyek­szik felfedezni. Proust költõi látomása, hosszú, bonyo­lult szerkezetû mondatokból szõtt varázslatos stílusa valóban páratlan.

A Mallarmé hatása alatt író, és hoz­zá hasonlóan kiváló stílusérzékû Paul Valéry (1871­1945) súlyos, olykor kibogozhatatlan verseiben az érzé­ki gyönyörûség mély filozófiai gondolatokkal fonódik egybe. A diplomáciai szolgálatot teljesítõ Paul Claudel (1868-1955) szorosan kötõdött a katolicizmushoz, lírai verseinek és drámáinak középpontjában a vallás kér­dése áll (A selyemcipõ). A szabadgondolkodó André Gide (1869-1951) egész életét meghatározta a nagy dilemma, hogy elfögadja vagy elutasítsa-e kálvinista gyökereit, és mindvégig kiállt az egyéni szabadságjogo­kért. Gide állandóan az erkölcsiség mibenlétét kutatta, és ez adja legjobb regényeinek témáját is (A mennyor­szág kapuja).

Az avantgárd nemcsak a festészetben (Matisse, Pi­casso és mások jóvoltából) vált uralkodó stílussá, ha­nem az irodalomban is egyre nagyobb teret hódított. Guillaume Apollinaire és költõtársai 1910 körül kezd­tek a képversekkel és más szürrealista ábrázolásmó­dokkal kísérletezni.

André Breton, Louis Aragon és Paul Éluard voltak az irodalmi szürrealizmus legjelentékenyebb francia képviselõi.

Az 1920-as években azután megje­lent a szürrealizmus; az új stílusirányzat az álom és a tudatalatti kusza képeit igyekezett megragadni és vis­szaadni. André Breton, Louis Aragon és Paul Éluard voltak az irodalmi szürrealizmus legjelentékenyebb francia képviselõi. A két háború közötti idõszakban más, könnyebben megközelíthetõ és tehetségesebb szerzõk is alkottak: Jules Romains (Jószándékú embe­rek), a korszak leghiválóbb írónõje Sidonie-Gabrielle Colette (Chéri, A macska) és a fiatalon, húszesztendõs korában elhunyt Raymond Radiguet (A test ördöge).

A katolikus irodalmi hagyomány képviselõje a vallásos­ság és a szenvedélyes érzékiség közötti konfliktust fe­szegetõ François Mauriac és a fiatal papok lelki küz­delmeit ábrázoló George Bernanos. A szintén ebben az idõben, Provence-ban alkotó Jean Giono a sugárzó panteizmus prófétája.

A második világháború elõestéjén és a háború éve­iben alkotó regény- és drámaírók gondolkodók és kri­tikusok is voltak egyben, mûveiken áttör a kor prob­lémái miatti szorongás. André Malraux (1901-1976) politikai és filozófiai jellegû regényeiben eleinte az 1920-as években Kínában szerzett személyes tapasz­talatairól, valamint a spanyol polgárháborús élmé­nyeirõl írt, majd egyre inkább a kritika, sõt az aktív politika mellett kötött ki.

Jean-Paul Sartre nem annyira szépíróként, hanem sokkal inkább filozófus­ként és politikai aktivistaként vált ismertté. Elsõ re­génye, Az undor (1938) meglehetõsen nagy port vert fel, és színpadi darabjai is eléggé sikereseknek bizo­nyultak (lásd Zárt tárgyalás). Valóban nagy formátu­mú írónak tekinthetõ Albert Camus, aki Sartre-hoz hasonlóan az emberi létezés abszurditását hangsú­lyozta; bátor humanizmusa regényeiben (A közöny, A pestis) és különbözõ filozófiai jellegû munkáiban is megfogalmazódik.

A világháború utáni elsõ években a francia szépiro­dalom világszerte nagy megbecsülést szerzett, amit az is bizonyít, hogy a háború után öt francia író is iro­dalmi Nobel-díjat kapott - Gide, Mauriac, Camus, az epikus költõ Saint-John Perse és Sartre (õ politikai okokra hivatkozva visszautasította).

Az 1960-as évek­ben a „nouveau roman” (új regény) és a strukturaliz­mus megjelenésével a humanizmustól áthatott írók mûveinek szerepét a formával és a nyelvvel technikai szempontból kísérletezõ, meglehetõsen száraz regény vette át. Egy ideig ez az új irányzat olyan elsöprõ ha­tással volt az irodalomra, hogy úgy tûnt, nincs is igény másfajta irodalomra. Az „új regényírók" ­Alain Robbe-Grillet, Michel Butor, Nathalie Sarraute és mások - ugyanúgy nem alkottak valódi „iskolát", mint a filmmûvészetben jelentkezõ újhullámosok. Az „új regényírók" közös jellemzõje az elbeszélés, a tár­sadalmi bírálat és a jellemábrázolás elvetése, ami he­lyett egyes tárgyak és érzetek mániákusan aprólékos és részletes leírását választották.

A stílusirányzat leg­szélsõségesebb képviselõje Robbe-Grillet, aki ki is nevezte önmagát az „újak" vezérének; Robbe-Grillet szenvedélyesen tagadta a balzaci, sõt még a prousti hagyományt is, és elutasított minden olyan regényt, amelyben érzelmek jutnak kifejezésre. Szemléletes nyelven írt, álomszerû prózájában (A kéjlesõ és A félté­kenység) elõkelõ helyet foglalnak el az aprólékos leíró részek, melyeknek tárgya olykor egy ablak alakja, vagy éppen a százlábúak külsõ jellegzetességei.

Michel Butor regényeinek fõ témája az idõ és a hely viszonylagossága; a pszichológus-realista Nathalie Sarraute a kifinomult érzékek élõ szerkezetét kutatja a tudatfolyam technikájának alkalmazásával. Claude Simont valószínûleg helytelenül sorolták az „új re­gényírók" közé; A nagyszálló és A flandriai út címû re­gényeiért 1985-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. Ugyanez mondható el Marguerite Duras-ról; a mély­érzésû írónõ megértéssel fordult a valóságos emberi természet felé, noha feldolgozásmódja nem hagyo­mányos.

Talán szükségtelen is mondanunk, hogy a túlságo­san kifinomult és ezoterikus „új regény" nem vált túl­zottan népszerûvé, és az eladott példányszám is ala­csony maradt. Az „új regény" mára már ki is ment a divatból. Az „új regény" és a strukturalista Roland Barthes eszméi azonban évekig uralták a fiatal írók gondolatvilágát, akik úgy érezték, többé már képtele­nek lennének a hagyományos módon fogalmazni. Az „új regény"-t követõen újabb irodalmi iskola vagy irányzat nem jelentkezett.

Néhány színvonalas, ma­gányos szerzõ nem hagyta magát befolyásolni az új divatirányzat által, és a már megkezdett úton halad­tak tovább: Michel Tournier Tolkienra emlékeztetõ szellemben dolgozta át a történelmi mítoszokat; J. M. G. Le Clézio, a modern társadalom anyagiassá­gát támadó kozmikus allegóriák szerzõje; Marguerite Yourcenar történelmi regényeket írt, Patrick Mo­diano a német megszállás idõszakát elevenítette fel mûveiben. A baljós iróniával fogalmazó Georges Perec-rõl és Jean Carriére-rõl sem szabad megfeled­keznünk; Carriére (Maheu karvalya) címû regénye a Cévennes falvaiban uralkodó nyomor megdöbbentõ ábrázolása.

Azonnal szembetûnik azonban, hogy a kiemelkedõ kortárs francia regények - és ezekbõl sajnos nem túl sok van - vagy a múltban, vagy külföl­dön, vagy éppen a gyermekkor sajátos világában ját­szódnak. A francia irodalomban a legcsekélyebb jele sincs annak, hogy újra megjelenik akár egy kisebb formátumú Balzac vagy Zola, aki megörökíthetné a mai francia társadalmat.

(Bárdosi-Karakai: A francia nyelv lexikona)

Au lendemain de la Guerre, une célèbrité aurait, paraît-il, déclaré: ”J´aime tellement l´Allemagne...
Les mélomanes et amateurs d ´ opéras le savent bien: la turquerie fut un genre tr è s en vogue en...
Comme l ´ on sait, le Trois septembre marque l ´ anniversaire de la déclaration de guerre à l ´...
Pour terminer l´été en beauté et célébrer ensemble les premiers beaux jours de l´automne, rien de...
Le phénomène est bien connu, quitte à en devenir un lieu commun: déserté par ses habitants, Paris...
Lors d’une visite chez des amis Hongrois durant l’été 1968, nous décidâmes de faire un grand...
A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Francianyelv.hu felolvasó