Bienvenu sur www.francianyelv.hu   A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Bienvenu sur www.francianyelv.hu GSpeech

Ugyanakkor a “nyugati” munkák nagy részében is érezhetõk bizonyos csúsztatások, amelyek nehézzé teszik az események többé-kevésbé korrekt áttekintését.

Természetesen egy ilyen rövid írás keretei között nem törekedhetem ennek a világméretû eseménysornak2 a mégoly kevéssé teljes ábrázolására sem. Ezért alapvetõen egy szempontrendszer – a “baloldaliak” különféle stratégiái – és egyetlen régió – Franciaország – feldolgozásával próbálkozom. Azonban – és ettõl nem függetlenül – már elöljáróban jelezni kívánom azt a két fõ problémakört, amelyeket a téma feldolgozásában a különféle irányzatok – ideológiai alapvetésként kezelve az eseményeket – felhasználnak, hiszen ezek már a korabeli reagálásokban is megjelennek. Külön fontos hangsúlyozni, hogy itt csak a jelen írás témája szempontjából fontos “baloldali” értelmezésekbõl indulok ki, de ezen belül az egyes irányzatok elképzeléseivel késõbb részletesen foglalkozom.

1. Eurocentrizmus. Annak ellenére, hogy a hatvanas évek végén a világnak szinte minden területén antikapitalista mozgások voltak észlelhetõk, amelyek legerõteljesebb formát Latin-Amerika egyes országaiban (Mexikó, Argentína stb.) öltöttek, a témával foglalkozó munkák elsõsorban Európára, valamelyest az Egyesült Államokra összpontosítanak. Még az erõs japán mozgalom is igen kevés figyelmet kap. (Sajnálatos módon ehhez a trendhez jelen elemzés is csatlakozik...) Ennek a jelenségnek elsõsorban az a szûkkeblû felfogás az oka, amely szerint ezek az események sajátosan a “fejlett” országokban jelentek meg, és a “harmadik világ” felkelései – amelyekbõl általában a happening-jelleg és a diákság teljesen hiányzik – csupán véletlenül esnek idõben egybe ezekkel. Ez az ideológia éppen azt a globalitást kérdõjelezi meg, amely “68” igazi jelentõségét adja: nevezetesen, hogy ezek az események az elsõ komoly jelei a kapitalizmus egyetemessé válásának, és annak, hogy a rendszer strukturális változásai egyként kihatnak a Föld minden területére. (Az 1917–23-as forradalmi hullám és a hatvanas évek közepe közötti idõszakban a kapitalizmus – természetesen a mûködéséhez alapvetõen szükséges szintkülönbségekkel – globálissá vált, mind termelési–értékesítési struktúráiban,3 mind az osztályok és az osztályantagonizmusok szintjén. “68” ennek a jele volt.) Az eurocentrista (pontosabban: okcidentista) felfogás éppen úgy jellemezte a radikális szociáldemokratákat (neosztálinistákat, különféle trockistákat és paradox módon a maoistákat is), mint az anarchizmus számos válfaját.

2. Az osztályhatárok elmosása. A történelem mechanikus szemlélete vezetett el számos baloldalinál addig a következtetésig, hogy a proletariátus mint osztály gazdasági és/vagy forradalmi szempontból megszûnt létezni, vagy legalábbis döntõ faktorként mûködni. Ezek a gondolkodók – élükön Herbert Marcuséval, de ide sorolhatjuk az olyan legendás “diákvezetõket” is, mint a szocialista Rudi Dutschke és az anarchista Daniel Cohn-Bendit – különféle marginalizált “többszörösen kizsákmányolt” rétegeket próbáltak megnevezni a forradalom új alanyaként. A színesek, a nõk, a munkanélküliek és – ebbõl a szempontból erre kell a legnagyobb figyelmet fordítanunk – a diákok. Ez a nézet általában kombinálódik az elõzõ ponttal. Míg ott a proletárreakciók földrajzi globalitása kérdõjelezõdik meg, addig ez az ideológia az egyes rétegek közös valóságát, osztályszempontjait tagadja. Ugyanez a nézet jelenik meg a “másik oldalon” a sztálinistáknál és ouvrierista szakadárjaiknál, amikor a “munkásokat” leválasztják a mozgalomról, és különleges piedesztálra állítják. Szép példája ennek a PCF (Francia Kommunista Párt) elemzése,4 amelyben élesen elkülönítik a “diákok” és a “munkások” harcát, de hasonlóképpen jelent meg a kérdés a trockisták és a maoisták számára is.5 Ez a nézet a köztudatban is tovább él: 1968 elsõsorban mint “diákmozgalom” ismert.

A globális lázadási hullám okai igen összetettek. Itt csak egy nagyon vázlatos, nagyon primitív leírásra szorítkozom, hiszen ez a téma önmagában több kötetet tölthetne meg. Szokás a különféle területek mozgalmait a helyi burzsoázia problémáinak számlájára írni. Ez éppen a globalitás megértésének hiányából fakad, hiszen a világméretõ válságot nem a lokális burzsoáziák idézik elõ, és mellesleg kezelni sem tudják. De Gaulle politikája Franciaországban, Wilson kormánya Angliában, de a kelet-európai, szovjet stb. rendszerek is csupán konkretizálódásai egy világméretû folyamatnak, amely mindenhol a proletárok életkörülményeinek rosszabbodását idézte elõ.6 A II. Világháború utáni hihetetlen gazdasági felfutás során – amelynek alapja egyfelõl a hadiprofit, másfelõl az óriási beruházási lehetõségek, tehát a hadiprofit hasznosítása volt – a kapitalizmus struktúrái jelentõsen átalakultak. A monopóliumok megerõsödése egy olyan piacfelosztási metódust hozott létre – Nyugat-Európában a Közös Piac – amely felfokozott modernizációt, privatizációt és a – tágan értelmezett – szociális kiadások csökkentését eredményezte. Az akkumulálódó tõkét azonban újra be kellett ruházni, és ez a szükséglet háborúkat indukált: Korea, Algéria majd Vietnam sokkolta a világ közvéleményét. A kapitalizmus átalakulása válságba torkollt: a kizsákmányolás fokozásába a centrumban és háborúkba a perifériákon.

Még az idõszak eseményeit vázlatosan áttekintve is nyilvánvalóvá válik, hogy szinte nem találunk olyan területet a Földön, amelyet valamilyen mértékben ne érintett volna meg a társadalmi felfordulás vihara. Nyugat-Európában mindenhol zavargások voltak, és habár a párizsiak a legismertebbek, például Olaszországban radikálisabb a diákok fellépése. Az USA-ban a fiatalok kivonulásának a nyugati part óriási gettólázadásai adtak sötét tónust. Argentínában a cordóbazi munkásfelkelés szinte háborús méretû mészárlásba torkollott. Japánban a cenkaguren terroristái vívták utcai harcaikat. Kínában maga a vezetés is kis híján belebukott abba a próbálkozásba, hogy központi irányítású mozgalomba fogja be a lázadás erejét (“Kulturális Forradalom”). Afrika szinte valamennyi országában polgárháború dúlt. A Varsói Szerzõdés bevonult Csehszlovákiába. És ezek csak kiragadott példák.

Ugyanakkor a fentebb vázolt folyamatokból eredõen egy olyan mértékû szemléletváltozás is bekövetkezett, amely szintén alapjaiban rázta meg a társadalom addigi struktúráit. Az úgynevezett “centrum” országaiban – és a fejlett “szocialista” országokban – a tõke fejlõdése átalakította a világról alkotott képet. A fejlõdés,7 a mindennapi realitás süllyesztõjében eltûntek, vagy legalábbis megkérdõjelezõdtek azok a hagyományos “értékek” (vallás, nemzet, család, állam stb.), amelyeknek addig komoly integráló hatásuk volt. Innen ered a “fiatalok” forradalmi szerepe, amelyet nem lehet puszta “nemzedéki ellentétre” redukálni. És tény, hogy ezekre a változásokra leghevesebben az a fiatal félértelmiségi réteg reagált, amelyet az egyetemeken éppen mint ennek a mechanizmusnak a jövõbeli irányítóit képezték ki. És lényegében ez adja a mozgalom alapvetõ ellentmondását: nyugaton – talán Franciaország kivételével – a forradalomnak inkább csak vezetõi voltak, tömegbázisa még nem.8 Az új szemlélet képviselõi elutasították a kapitalista termelést, de nem az elosztás szempontjából támadva azt, mint a hagyományos szociáldemokrácia tette, hanem annak alapvetõ elidegenedettségét kritizálva, újra felelevenítve és továbbgondolva Marxot, elsõsorban a Gazdasági-filozófiai kéziratok szellemében. A kapitalizmus számukra mint alapvetõen embertelen világ jelenik meg, amely nem reformálható, hanem teljes egészében tagadandó, amelyben minden viszonyulás meghatározott és ellenséges.9

Új szemléletmód terjedt el, a “fogyasztás” istenítése. A proletár a háború utáni években a centrum országaiban egyre inkább nemcsak mint a csereérték megtermelõje, hanem mint a használati érték felélõje is fontossá vált. Ez a használati érték azonban – éppen a fogyasztás nagyságrendi emelkedése következtében – egyre inkább nélkülözte a valódi hasznosságot. A hatvanas évek elejétõl ezt újabb probléma tetézte: a fogyasztás növelése megkövetelte a munkás reálbérének növelését. Ez a folyamat azonban hosszabb távon akadályozni kezdte a tõke értékesülési lehetõségét, amelynek – persze a folytonosan növekvõ értékesítési lehetõségek mellett – éppen a reálbérek leszorítása is érdeke. Ez a jelenség (amely a tõke immanens ellentmondása) elõbb a lakossági hitelkonstrukciók bevezetéséhez (“Vásárolj most, fizess késõbb!”), majd a válság egyre erõteljesebb jelentkezésével hirtelen, nagy mértékû életszínvonal-csökkenéshez vezetett a proletár-rétegekben. Ugyanakkor az üres fogyasztás, a konzumáló társadalom megszülte saját ellenzõit is, akik igyekeztek hátat fordítani értékrendjének.

Míg a fogyasztás mindenhatóvá válása elsõsorban az USA-ban vált problémává, és inkább csak a jelenség tagadásának ideológiája került át Franciaországba (akkor még), addig a franciák sajátos, európai neurózisokat fejlesztettek ki magukban. André Gorz egy táblázatban foglalta össze a francia polgárt frusztráló jelenségeket, amelyek végül hozzájárultak a társadalmi robbanáshoz, és mindenekelõtt ahhoz, hogy a fiatalság radikális lépésekben határolta el magát szülei Franciaországától, a “vén, kövér Marianne-tól, aki arra vár, hogy végre megerõszakolja valaki” (falfelirat, Nanterre):

1. Vereséggel végzõdött a Népfront kísérlete (1936–38).

2. Féltek a háborútól.

3. Gazdasági vereség a háború után.

4. Félelem a kommunizmustól, az USA-tól, az atomháborútól.

5. Vereséget szenvedett Európa-centrizmusuk; vereség vereség után érte gyarmati politikájukat és vereséggel végzõdött Európa-politikájuk.10

*

A részletesebb elemzés megkezdése elõtt felmerül még egy terminológiai probléma, nevezetesen a “baloldal” kérdése. Azok a mozgalmak, szervezetek, irányzatok, amelyeket a különféle források ide sorolnak, egymással igen gyakran nehezen hozhatók össze bármilyen szinten. A sztálinisták tagadták, hogy a “radikálisoknak” (és ebbe beletartozik minden, a sztálinizmuson és – az itt elhanyagolható – hagyományos szociáldemokrácián kívülálló összes irányzat) bármi közük lenne a “baloldalhoz”. Ezt a nézetet a “kommunista” pártok még a klasszikus sztálinizmus idejébõl örökölték,11 de ugyanez az ideológiai monománia jellemezte a trockistákat és a maoistákat is. Az anarchisták szintén magukat tekintették “igazi baloldalnak”, vagy – átvéve az ellenfél szóhasználatát – “balosoknak” (gaucheist, leftist).12 A trockisták legnagyobb harcaikat saját szakadárjaik ellen folytatták, és nem takarékoskodtak egymás denunciálásával. Erõsen hatott rájuk Trockij harmincas évekbeli népfront-ellenes álláspontja és általában a népfront-politika minden szomorú tapasztalata. Emellett a trockista csoportok entrizmusa gyakran visszafelé sült el, és számos militánsukat szívták fel a szakszervezetek, némi balos pikantériát kölcsönözve így az üzemi harcoknak, de megfosztva a trockista csoportokat aktív tagságuk egy részétõl. A trockisták tehát igyekeztek szorosabbra zárni soraikat, mint “igazi baloldal”. Lényeges ezenkívül, hogy a mozgalom legelszántabb része, a “Veszettek” és a Szituacionista Internacionálé körül szervezõdõk elhatárolták magukat a “baloldaltól” mint olyantól, kijelentve, hogy kívül állnak a rendszeren, jobb- és baloldalán egyaránt. (Az már csak tréfás adalék, hogy egy rádióbeszédében még maga De Gaulle is “forradalmárként” jellemezte magát a munkavállalói résztulajdon elképzelésének bevételéért a programjába.)

Az egyetlen járható út tehát, ha egyaránt megvizsgáljuk, és elfogadjuk – a “baloldaliság” kérdésében – a szervezetek önmeghatározását, de ugyanakkor megvizsgáljuk gyökereiket is. Ilyen értelemben egy kétpólusú baloldali struktúra áll fel, a és mindkettõben megjelennek olyan erõk, amelyek elutasítják önnön baloldaliságukat. Ezek, nagyon vázlatosan, a következõk:

Szociáldemokraták

– hagyományos szociáldemokrácia pártjai: SFIO (Az SzI francia szekciója), az FGDS (a reformszocialisták Mitterand körül)

– A neosztálinisták: a PCF és különféle szervezetei

– Az “új baloldali” szociáldemokraták: PSU (Egyesült Szociáldemokrata Párt)

– Trockisták

– Lambertisták (OCI, FER)

– Frankisták (PCI, JCR)

– Posadasisták (PCRT)

– Pablisták (számos csoport, nem csatlakoztak egyik “IV. Internacionáléhoz” sem)

– Maoisták

– PCML, UJML

– Bordigisták

– PCI (nem azonos a hasonló nevû trockista szervezettel)13

– A szakszervezeti szövetségek és irányítóik

CGT (PCF), SNE Sup (a pedagógus szakszervezet), UNEF, (diákszervezet) CFDT stb.

Anarchisták

– FAF (Francia Anarchista Federáció, bakunyinisták)

– Ruge et Noir (Cohn-Bendit köre, marxista, tanácskommunista felhangokkal)

– Rengeteg egyéni militáns, akik csupán ad hoc csoportosulásokban vesznek részt

– Outsider antikapitalisták (forradalmi anarchisták, tanácskommunisták)

– A “Veszettek” (Enrages): spontán forradalmi szervezõdések az egyetemeken és az üzemekben

– Szituacionista Internacionálé és szimpatizánsai

Egy rövid összehasonlítás az Egyesült Államokban fennálló struktúrákkal jól mutatja, hogy a francia felállást nem lehet abszolutizálni. Az eseményekben az USA-beli “kommunista” párt, illetve a szociáldemokrácia lényegében nem vett részt. Valójában nem voltak a hagyományos értelemben vett szervezetek sem. A mozgalom bomlása termelt ki késõbb olyan csoportokat, mint a YIPPI (Youth International Party) gesztionistái, a Weathermen anarchista terroristái, a PLP (Progressive Labour Party) radikál-maoistái, vagy a WITCHES anarcho-feministái.

Ebbõl a rövid felsorolásból is jól látható, hogy mennyire összetett és ellentmondásos jelenség a “baloldal” a vizsgált idõszakban. Franciaországban a baloldaliak egy része teljes mellszélességgel kiáll a Rend fenntartása mellett (PCF, a szakszervezetek), egy másik részük ingadozik (trockisták), míg mások a totális forradalmat, a teljes felforgatást és a viszonyok megváltoztatását hirdetik. Az USA-ban az ellenfél az Állam maga, minden struktúrájával, de elsõsorban morális kérdésként fogják fel a forradalmat (itt persze nem a gettók lázadó proletárjairól van szó).

*

A franciaországi eseményeken vörös fonálként húzódik végig a hagyományos politikai struktúrák elfogadása, illetve elutasítása. Ebbõl a szempontból az éles határvonal a hagyományos szociáldemokrata pártok és a sztálinisták, valamint az összes többi irányzat között húzódik. Bár az anarchisták teljesen más struktúrákat, szervezeti formákat tartottak kívánatosnak, mint például a trockisták, abban mindannyian egyetértettek, hogy a párt–szakszervezet–parlamentarizmus hármasában mozgó PCF semmiképpen sem jelenthet követendõ utat.14

A PCF – amely önmagát, “elfelejtve”, hogy Marx ezt a meghatározást a burzsoáziára használta, több ízben mint a “Rend pártját” nevezte meg – éppen a hagyományos rendszerbe való betagozódottsága miatt játszotta el azt a visszahúzó szerepet, amely az összmozgalom számára a leggyûlöltebb ellenséggé tette. A PCF – és az általa irányított CGT – csupán logikus lépéseket tett; célja az volt, hogy a rendszer különösebb megbolygatása nélkül politikai tõkét kovácsoljon a felfordulásból.

Gazdasági követeléseit a bérharc szintjén tartotta, míg politikailag némi reformot akart elérni. Ez találkozott a kormányzat elképzeléseivel is: gazdasági téren a kompromisszum a grenelle-i egyezményekben fogalmazódott meg, míg politikai téren a nemzetgyûlés feloszlatásának és az új választások kiírásának ígéretében. A PCF–CGT ezzel lényegében elérte volna célját, és sikeres erõként léphetett volna ki a játszmából, ha a sztrájk nem folytatódott volna, és ha az üzemeket megszállva tartó munkások újra visszatértek volna a normális termeléshez. Ez azonban nem mindig történt így, és a párt-szakszervezetnek kénytelen-kelletlen el kellet játszania azt a szerepet, amely jelentõs hitelvesztéshez vezetett: a politikai rendõrség szerepét.

A CGT funkcionáriusai ígéretekkel, hazugságokkal, sõt, veréssel bírták rá a munkásokat a sztrájk leállítására. Az érvek egyszerûek: a munkásoknál az “élcsapat” sokkal jobban tudja, mit kell tenni. Elítélték a “spontán, szervezetlen” sztrájkokat. A CGT-s Berthelin kijelentette: “Az elégedetlenek között sok a fiatal, aki még sohasem élt át sztrájkot, és azt képzeli, hogy az ilyen harcoknál mindent azonnal megkap, amit csak követel.” A helyzetet azonban a “munkásosztály felkészületlenségével” magyarázni enyhén szólva fals. “Az oroszországi tömegsztrájkokban a spontán elem nem azért játszik uralkodó szerepet, mert az orosz proletariátus ‘iskolázatlan’, hanem azért, mert a forradalmak nem engedik kioktatni magukat.”15

A CGT akciói és a PCF állásfoglalásai a radikálisok tiltakozását váltották ki, de egyben saját tagságuk egy része is ellenük fordult. Így emlékezik a sztrájk végére egy párizsi közlekedési dolgozó: “Június 5-én sztrájkõrségeink még mindig posztjaikon álltak, de egészen véletlenül ott állt hat nagy rendõrautó is, már korán reggel, párizsi rendõrség és mozgó karhatalmi gárda, puskákkal. De ez nem hatott ránk. A lakónegyedbõl való lakosok és a diákok velünk voltak a kocsiszín elõtt. A CGT-boncok demagóg ígéretekkel és egy csomó hazugsággal megint rászedtek minket. (...) Mit tehettünk? Könnyes szemmel mentünk újra dolgozni. S ha most valaki széttépi a tagsági könyvét, ez nagyon is érthetõ; én megtartottam a magamét, de nem hiába. Nekünk, a Közlekedési Vállalat dolgozóinak még van elszámolni valónk.”16

A valósághoz hozzátartozik, hogy a PCF–CGT – amellett, hogy saját politikai pecsenyéjét sütögette – valóban félt az esetleges vérontástól. A kormányzat idegesen kapkodott, és habár a hadsereg nem volt teljesen megbízható,17 De Gaulle parancsára csapatösszevonásokat hajtottak végre Párizs körül. Vidéken több halottja is volt a rendõrség és a munkások összetûzéseinek, sõt egyes területeken hetekig tartó gerillaharcok bontakoztak ki. A PCF “elhatárolta magát a szélsõségektõl” és mosta kezeit.

A PCF azonban éppen ott volt gyenge, ahol leginkább szerette volna megvetni a lábát: az egyetemeken. Ezt már formája, történelmi viszonyulásai is szinte lehetetlenné tették. A párt önnön politikai hátterét – habár a nemzetközi “kommunista” mozgalomban némileg outsidernek számított – Október sztálini verziójában, a Szovjetunió dicséretében, a “szocialista” országok létében kereste, hivatkozásait innen, és a francia nemzeti hagyományból vette.18 Ezekkel azonban az egyetemeken nem tudott mit kezdeni. A radikális diákok – nem utolsósorban az 1956-os események miatt – elítélték a Szovjetuniót, és nem hatotta meg õket a trikolór.19 A többi diák apolitikus volt, vagy a jobboldalhoz húzott.

Melegágya volt viszont az egyetem a radikális csoportoknak. Ezek közül legnagyobb szerepet az anarchisták és a szituacionisták játszották. A két csoportosulás között sok az átfedés. De míg az anarchisták a hangsúlyt inkább a közvetlen harcra helyezték, addig a szituacionisták célja a valóság megváltoztatása, a gondolkodás lecserélése volt. Mindkét irányzat történelmi elõképeit Bakunyinban, a “fiatal” Marxban, a tanácskommunistákban, az önigazgató kommunákban stb. kereste. Elutasították az autoriter mûködést, a pártszervezeteket csakúgy, mint – dacára alapos elméleti felkészültségüknek – az elmélet, bármilyen “ideológia” kidolgozását.20

Jól körvonalazza nézeteiket az a távirat, amelyet május 17-én a Sorbonne akcióbizottsága a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának küldött el:

“Reszkessetek bürokraták! A munkástanácsok nemzetközi hatalma nemsokára elsöpör benneteket. Az emberiség nem lehet boldog addig, amíg az utolsó bürokratát meg nem fojtják az utolsó kapitalista beleivel. Éljen a kronstadti matrózok és a mahnovscsina harca Trockij és Lenin ellen. Éljen az 1956-os budapesti tanácsfelkelés. Le az állammal!”21 Ha eltekintünk a Père Duchesne-ízû kiszólásoktól, itt egy konkrét politikai program áll elõttünk, amit remekül kiegészítenek a híres falfeliratok, amelyeket elsõsorban a szituacionisták inspiráltak: “Légy realista, követelj lehetetlent! Sohase dolgozz! A szégyenkezés nagyon ellenforradalmi!” stb.

A szituacionista felfogás lényege a folyamatok átélése, megszerkesztése. Mûvészi mozgalomként indult az ötvenes években, de hamar politizálódott: a világ elutasítását megtermékenyítették Marx és Bakunyin gondolatai. A szituacionisták igyekeztek feloldani a mesterséges ellentétet kommunizmus és anarchizmus között, hogy visszaállíthassák azok eredeti jelentését. Fõ célpontjuk a munka rendszere, akcióik lényege a rendszer megtámadása minden lehetséges módon. Kapcsolódtak az olyan újságokhoz, mint a híres Socialisme ou Barbarie, és innen kapták az inspirációt a munkásmozgalom múltjának újrafelfedezéséhez. Ez a munka nagyon is tudatos volt számukra: a mozgalom alapmûvében Debord egész fejezetet szán a proletariátus történetének. A szituacionisták politikailag a holland–német tanácskommunistákhoz álltak a legközelebb, de fontosnak tartották leszögezni, hogy a tanácsokban nem a forradalom garanciáját, csupán formáját látják. A tanácskommunista hagyományból leginkább annak az anarchizmussal kacérkodó ágát, az Otto Rühle-féle elképzeléseket tartották érdekesnek, szemben a párt egységét hirdetõ vonallal.

A világméretû társadalmi forradalomtól az élvezet társadalmának megalapozását várták. Elméletük központi fogalma a “látvány” (spectacle), amely mindent áthat: a kapitalista viszonyok pusztán egy kvázi-világot kínálnak fel, amelyben minden viszonylagossá válik, pusztán a munka marad a lét valósága, az elidegenedés az egyetlen viszonyulás. Debord szerint – parafrálva a A tõke elsõ fejezetét: “Azokban a társadalmakban, ahol a modern termelési viszonyok uralkodnak, az egész élet mint a látvány óriási felhalmozódása jelenik meg.”22

A szituacionisták alkották a legradikálisabb csoportokat, az úgynevezett “Veszetteket”. Mint kifejtették, Jacques Roux az egyetlen, akit Babeuf mellett vállalnak a francia történelembõl. Ezután több rövid kiegészítés következik: “Na meg Blanqui. És persze Rigault!” Elõször igazából 1966-ban hallattak magukról az egyetemeken, amikor a strasbourgi egyetemen szétosztották a diákszövetség (UNEF) pénzén kinyomtatott brosúrájukat A diákélet nyomorúságáról címmel. A botrány óriási volt, az írókat bíróság elé állították. A brosúra alapvetése a következõ: “A diáknak, ha egyáltalán lázad, elõször is tanulmányai ellen kell lázadnia, bár számára ez talán kevésbé egyértelmû, mint a munkás számára, aki ösztönösen azonosítja a munkát teljes létével. Ugyanakkor a diák éppen úgy a modern társadalom terméke mint Godard vagy a Coca-Cola, és különleges elidegenedettsége csak a teljes társadalom elleni harcban oldható fel.”23

A többi csoporthoz való viszonyulás tekintetében még az anarchistákkal is összekülönböztek: 1968. március 22-én a Veszettek kivonultak a gyûlésrõl, amelyet a nanterre-i egyetem igazgatósági épületében tartottak. Az ok az volt, hogy az anarchisták nem voltak hajlandók eltávolítani két diákot, akik a “kommunista” párt ifjúsági szervezetének tagjai voltak. “Azok a sztálinisták, akik itt vannak, nem sztálinisták többé!” – jelentette ki Cohn-Bendit. A Veszettek ezt mint veszélyes idealizmust, a népfront-politika újjáéledését bélyegezték meg. Politikájukban általában elutasították a kompromisszumokat (amiért persze mindig Leninnel támadták õket), és elítélték például azt a kapcsolatot, amelyet látszólag paradox módon a trockisták és a sztálinisták alakítottak ki számos akcióbizottságban.

Míg az egyetemeken a PCF ifjúsági szervezetei igen hamar elvesztették minden befolyásukat, és az irányítás a “baloldali radikálisok” kezébe került, addig az üzemekben erõsebben érzõdött a párt, és mindenekelõtt a CGT szakszervezetek hatása. Azonban azokon a helyeken, ahol komolyabb gyárfoglalások történtek (Renault, Sud-Aviation stb.) jól látható, hogy a szakszervezeteknek sokkal kisebb volt a hatása, és a kezdeményezés igen gyakran a szakszervezeten kívüli, fiatal munkások kezébe ment át. Az akcióbizottságok megszervezték az összeköttetést az egyetemekkel (CLEOP – Diák–Munkás–Paraszt Összekötõ Bizottságok), és igen gyakran erõszakosan fordultak szembe mind a rendõrséggel, mind a szakszervezeti funkcionáriusokkal. Ezek az akcióbizottságok lényegüket ösztönösen egyfajta munkástanácsi formában találták meg, és ezt tovább erõsítették az egyetemekrõl érkezõ agitátorok vagy az oda látogató munkások tapasztalatai:

“A passzív sztrájk túlhaladott. Az üzemet saját erõnkbõl és saját magunk számára kell mûködésbe hoznunk, s nem szabad arra várnunk, hogy erre mások adjanak nekünk parancsot. Ebbõl a célból igazgatási tanácsokat kell létrehozni, amelyeknek tagjait az egész személyzet választja meg.”24 Ezekben a bizottságokban szintén érezhetõ volt a radikálisok hatása, elsõsorban a trockistáké.25

A francia baloldal stratégiáiban így homlokegyenest különbözõ felfogásokat találunk, a hagyományos baloldalnak a rendszer konzerválására szolgáló igyekezetétõl a trockisták és maoisták “népi államán” keresztül egészen a Veszettek “élvezeti társadalmáig”. Az eredmények a PCF–CGT és a szociáldemokrata pártok hozzáállását igazolták, de ezek az eredmények igen lesújtóak voltak. Nemhogy a rendszer nem változott meg, de a gaulle-izmus megerõsödve került ki a küzdelembõl, amiért a felelõsséget a PCF azonnal a radikálisokra hárította. Ebben némi igazság volt ugyan – sok embert elriasztottak az égõ kocsik és a barikádok26 – de ennél sokkal nagyobb szerepe volt a PCF–CGT visszafogó politikájának.

A “68”-as mozgalom mindenképpen megtermékenyítõen hatott a baloldali gondolkodásra. A lázadási hullám kifulladásával a hetvenes évek elejétõl megindult az események értékelése és a tanulságok levonása. Kikristályosodtak azok az álláspontok, amelyeken át az “új baloldal” egyes csoportjai, például a szituacionisták utódai képesek lettek a kapitalizmus új jelenségeinek átfogó forradalmi bírálatára. Más csoportok veszítettek jelentõségükbõl, feloszlottak vagy a perifériára kerültek, mint például a maoisták. A csalódottak közül sokan a terrorizmushoz sodródtak, mások – például Cohn-Bendit – zökkenõmentesen illeszkedtek be a korábban oly nagy hangon támadott burzsoá társadalomba.

Jegyzetek

1Ha nem számítunk egy, kiadó, hely, év és fordító (valamint copyright) megjelölése nélküli kiadást: Daniel és Gabriel Cohn-Bendit: A baloldali radikalizmus – Orvosság a kommunizmus aggkori betegségére. A könyvet a Kossuth Kiadó jelentette meg, a pártkáderek belsõ fogyasztására. Jelenleg is ritkaság. A többi – nem sok – magyar forrást (persze a teljesség igénye nélkül) lásd az irodalomjegyzékben. Ugyanakkor jellemzõ, hogy a magyar könyvkiadás sem a neosztálinista idõszakban, sem a “rendszerváltás” óta nem jelentetett meg semmilyen fontos irodalmat a témában. A mozgalomra ható mûvek közül csak a legkevésbé értékes, Marcuse Egydimenziós ember-e került kiadásra, míg olyan korszakalkotó írások, mint pl. Debord Le Societé du Spectacle-ja, alig ismertek.

2”Mozgalomról” – éppen az egységesség teljes hiánya miatt – nem beszélhetünk. A “forradalmi hullám” mindenképpen túlzás lenne. Természetesen a “68-as jelenség” nem “események sora”, hanem a kapitalizmus ellentmondásaira adott, bizonyos szempontból globális osztályreakció.

3Vagyis “leosztották a szerepeket”. Egyes magas tõkekoncentrációjú területek (“centrum”) pozíciói kölcsönösen feltételezik más, alacsonyabb tõkekoncentrációjú területek (“periféria”) létét. Nem tartozik most a tárgyhoz, hogy ez a megmerevedett forma, vagyis a piacok bõvülésének visszaesése miként vezetett napjaink általános strukturális válságához, amelyet a kapitalista világállam szerepében fellépõ IMF/WB képtelen kezelni. Ugyanakkor rá kell mutatni, hogy számos paralel jelenség vehetõ észre a harminc évvel ezelõtti állapot és a mai helyzet között.

4Waldeck Rochet: A Francia Kommunista Párt jövõje. Bp., 1970. (Különösen az I. fejezet.)

5A trockista álláspont remek leírása: Ian Birchall: France, 1968: “All power to the imagination!”. In.: Colin Barker (szerk.): Revolutionary Rehearsals. London, 1987.

6”A gaulle-ista rezsimnek önmagában nem volt semmiféle különleges jelentõsége a válság létrejöttében. A gaulle-izmus nem más, mint egy burzsoá rezsim, amely a kapitalizmus modernizációján dolgozik...” Rene Vienet: Enrages and Situationalists in the Occupation Movement, France, May ‘68. New York–London, 1992. 19.

7A “fejlõdés” elvesztette minden pozitivista vonzerejét annak fényében, ami eredményeibõl láthatóvá vált. A tudományos fejlõdés szimbólumává az atombomba vált. Felerõsödtek azok a hangok, amelyek egészben vetették el a technikai civilizációt, de éppen így támadást intéztek pl. a kapitalista orvostudomány ellen is. A fejlõdés azonosult az elidegenedéssel. Egy párizsi falfelirat így fogalmazott: “Kinek kell az a fejlõdés, amely az éhhalál helyett az unalomba halást kínálja fel?!”

8Mint Cohn-Bendit (némi öngúnnyal) megfogalmazta: “Forradalmi vezetõ csoportok keresnek kizsákmányolt munkásosztályt vagy rokonosztályt.” Cohn-Bendit, 85.

9”Egy olyan társadalomban, amely valójában a feje tetején áll, az igazság csupán a hamisítás egy mozzanata.” Ernest Guy Debord: The Society of the Spectacle. New York, 1994. 14.

10Les Temps Modernes, 1968. 8. Idézi: Semlyén István: Modern mítoszok. Bp., 1979. 164–165.

111952-ben Léon Mauvais azzal indokolta André Marty kizárását a PCF-bõl, hogy hamis a pártról alkotott felfogása. Marty ugyanis nem nevezte a trockistákat “csõcseléknek” és “rendõrkémeknek, fasiszta ügynököknek” stb., “ami – Mauvais véleménye szerint – szokásos és természetes nyelvünk, ha ezekrõl az alakokról beszélünk”. Ehelyett Marty “trockista internacionáléról, pártról” beszélt. A PCF zsargonjának üzenete egyértelmû: célja anak a tagadása, hogy rajta kívül, vele szemben álló erõk egyáltalán a baloldalhoz tartozhatnak. Ez a frazeológia 1968-ban is felbukkant.

12”Kísértet járja be a világot, a baloldali radikalizmus kísértete. Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen a régi világ minden hatalma: a pápa és Koszigin, Johnson és De Gaulle, a francia kommunisták és a német rendõrök.

De melyik az a párt, amelyet kormányon lévõ ellenfelei nem kiáltottak ki baloldali radikálisnak, melyik az az ellenzéki párt, amely (...) nem dobta vissza a baloldali radikalizmus megbélyegzõ vádját?” – parafrálta Cohn-Bendit a Kommunista Kiáltvány kezdõ sorait. Cohn-Bendit, 5.

13A PCI (Internacionalista Kommunista Párt) besorolása nem egyszerû, és talán éppen ennyi ok szólna a második csoportban való szerepeltetésére. Maga Amadeo Bordiga azonban sohasem volt tanácskommunista a szó holland–német értelmében, habár a hagyományos szociáldemokráciával szakított. Mindenesetre a PCI centralizált felépítése, és nem utolsósorban a második csoportot fémjelzõ “anarchizmussal” való szembenállása miatt – minden politikai minõsítés nélkül – inkább sorolható a szociáldemokráciához.

14Hogy az egész francia társadalmat mennyire áthatotta ez a vita, azt két rövid példával jellemezném: focisták egy csoportja elfoglalta a Francia Futballszövetség székházát. A szövetségi elnököt bezárták, vörös zászlót tõztek ki, és “A focit a focistáknak” feliratú transzparenst lengettek. Az általános iskolai tanulók több esetben megtámadták tanáraikat. Az egész francia sajtót bejárta a 11 éves Bruno verse: “Ti pocakos polgárok, / Ti nyakkendõs polgárok, / Bújjatok el gyorsan, jön az alvilág / Az óriási, vörös tömeg...”

15Rosa Luxemburg: Tömegsztrájk, párt és szakszervezetek.

16Événement, 1968. július-augusztus. Idézi: Cohn-Bendit, 185.

17Több helyen terjesztettek a katonák fraternizációs röpiratokat. A “Clémanceau” hadihajón kitört zendülés halálos áldozatokat is követelt.

18Igen fontos lenne persze látni, hogy miként reagált a Szovjetunió vezetése a francia eseményekre.

19”Amikor elérték a Szajna hídját, leszaggatták a trikolórt, letördelték a zászlórudakat. (...) Ebben látom az anarchista mentalitás másik fontos összetevõjét: ezek a fiatalok nem voltak nacionalisták.” Vadász Sándor: Anarchista jelenségek az 1968. május–júniusi eseményekben. In.: Anarchizmus és rendezõelvek. Bp., 1986.

20”De ez az értelmiségi gárda úgy látszik, keveset olvasott, és nem hivatkozik semmiféle elméletre, semmiféle tanítómesterre, még magára Herbert Marcuséra sem, jóllehet az õ elméletei és a mozgalmat illetõ eszmék között sok rokon vonás fedezhetõ fel.” (Esprit, párizsi katolikus lap. Idézi: Semlyén, 167.) Ez a jelenség érthetõen sokkolta a hagyományos ideológiai csapásokon mozgó értelmiségi elméket mind a jobb-, mind a baloldalon.

21Idézi: Peter Marshall: Demanding the impossible. London, 1992. 551. Hasonló szövegû táviratot kapott a Kínai Kommunista Párt politikai irodája is, amelyben az írók támadták a “Kulturális Forradalmat”, és az ellen fellázadó munkásokat és parasztokat éltették. Ugyanezen a napon szolidaritási táviratot küldtek Prágába Ivan Svitak professzornak és a japán Cenkaguren mozgalom aktivistáinak.

22Debord, 12.

23On the poverty of student life. Strasbourg, 1966. 5.

24Az Assurances Générales De France (Állami Biztosítótársaság) akcióbizottságának 1968. május 20-i röplapja. Idézi: Cohn-Bendit, 106.

25Nem kísérlem meg itt a különféle trockista csoportok elemzését. Ez még egy gyakorló trockista számára is szinte lehetetlen feladat lenne. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a trockista irányzatok jelennek meg a forradalmi csoportok számára a “második számú közellenségként” (a PCF után), talán éppen a sztálinistákéhoz hasonló szervezeti koncepciójuk és a Szovjetunió “kritikus támogatása” (az “elfajult mukásállam-koncepció”) miatt. “Uram, add meg az Ötödik Internacionálét, mert a Negyedik éppen olyan, mint a Harmadik volt!” – hirdették a Sorbonne falai. Egy közszájon forgó vicc szerint “Egy trockista az militáns, kettõ már csoport, három trockista internacionálé, de négy – az már szakítás...”

26Jellemzõ Ernest Mandel belga trockista esete. Egy barikádra felmászva könnyes szemmel kiáltott fel: “Ez a forradalom! Gyönyörû!”, de a következõ pillanatban megdöbbenve látta, amint a tüntetõk felgyújtják a kocsiját...

 

Irodalom

Barker, Colin (szerk.): Revolutionary Rehearsals. London, 1987.

Barrot, Jean: Eclipse and Re-emergence of the Communist Movement. Detroit, 1974.

Bonanno, Alfredo: From Riot to Insurrection: Analysis for an anarchist Perspective Against Postindustrial Capitalism. Catania, 1988.

Bozóki A., Seres L., Sükösd M.: Anarchizmus ma. Bevezetés és a III. fejezet. Bp., 1994.

Cohn-Bendit, Daniel: Baloldali radikalizmus – gyógyír a kommunizmus aggkori betegségére. H. n., é. n.

Debord, Guy: The Society of the Spectacle. New York, 1992.

Johancsik János: A francia baloldal. Bp., 1983.

Köpeczi Béla: Az “új baloldal” ideológiája. Bp., 1974.

Marshall, Peter: Demanding the Impossible – A history of Anarchism. London, 1992.

Rochet, Waldeck: A Francia Kommunista Párt jövõje. Bp., 1970.

Semlyén István: Modern mítoszok. Bp., 1979.

UNEF: On the poverty of student life – considered in its economic, political, psychological, sexual and particullary intellectual aspects, and a modest proposal for its remedy. Strasbourg, 1966.

Vadász Sándor: Anarchista jelenségek az 1968. május–júniusi eseményekben. In.: Anarchizmus és rendezõelvek. A Magyar Politikatudományi Társaság Évkönyve, 1986.

Vaneigem, Raoul: Revolution of Everyday Life. London, 1979.

Vienet, René: Enrages and Situationalists in the Occupation Movement, France, May 1968. New York – London, 1992.

Hozzászólás (Facebookkal)

C'est voté. Le Parlement hongrois rend l'aide aux migrants passible de poursuites pénales. Et de...
Kezdő szinttől bármilyen típusú és szintű nyelvvizsgára, érettségire, üzleti és állásinterjúkra,...
Qui va encore nous faire croire que le livre est mort, tué par internet? Rassurez-vous, le livre...
Voil à une sortie quelque peu inédite p our clore cette saison musicale: l 'épreuve publique de...
Hat nagyszínpadi bemutatót tervez a 2018/2019-as évadban a Pécsi Nemzeti Színház (PNSZ), köztük...
Május 16-án Éric Fournier, Franciaország magyarországi nagykövete az Akadémiai Pálmarend lovagi...
A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Francianyelv.hu felolvasó