Bienvenu sur www.francianyelv.hu   A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Bienvenu sur www.francianyelv.hu GSpeech

A francia helyi önkormányzat

A francia helyi közigazgatás bonyolult. Az ország 96 département-ra (megyére) oszlik, amelyek ma 22 régióban csoportosulnak. A Napóleon korában mesterségesen létrehozott megyék nagyjából egyforma méretűek (kivéve Párizs körzetét, ahol kisebbek), s majd mindegyiket a helyi folyó után nevezték el, például Somme és Loire, néhány esetben pedig hegy volt a névadó.

A régiókat a hatvanas években létesítették. Sok egykori tartományon vagy hercegségen alapul, ilyen például Bretagne és Provence, de néhány, például a Dél-pireneusi Régió vagy Közép-Franciaország mesterségesebb. A nyolcvanas években végrehajtott reformok megváltoztatták a helyi önkormányzatok rendkívül központosított szerkezetét. Azelőtt minden megyét közvetlenül Párizsból irányított az állam által kinevezett prefektus. Ma a régiók és a megyék, valamint a városi tanácsok helyileg választott testületeinek van nagyobb hatalmuk, a prefektusnak pedig kisebb. Ám Franciaország még így is eléggé központosított maradt.

Gazdasági megújulás és régiónkénti fejlődés

Az ancien régime idején, vagyis a nagy francia forradalom elõtt a régi francia tartományok bizonyos autonómiát élveztek, ám utána felosztották, és mesterségesen kialakított département-okkal, megyékkel helyettesítették õket, amelyeket fõként folyók után neveztek el, és Párizsban kinevezett prefektusok irányítottak.

A politikai és gazdasági központosítás egymást erõsítve egyre nõtt. A vasúthálózat központja Párizs lett, miközben rendkívül kevés jó vidéki vonal akadt. Amikor fejlõdésnek indult a nehézipar, néhány gyárat az északkeleti szénbányák közelébe telepítettek, de a többségük Párizsba költözött, hogy a nagyobb bankokhoz hasonlóan közel legyenek a kulcsminisztériumokhoz. 1851-1931 között Párizs körzetének lakossága 4,4 millióra nõtt, míg északon és a Lyon-St. Étienne-i körzetben 1,8 millió volt.

A keleten létesült ipar hozta létre a "két Franciaország" fogalmát, hiszen az országot nagyjából Caën és Marseille között vágta ketté egy vonal, amelynek nyugati részére kerültek a szegényebb, modern ipar nélküli falvak és kisvárosok. A Sorbonne elõjogai és a párizsi irodalmi szalonok vonzereje is sok kulturális forrástól fosztotta meg a tartományokat, például Rouenon vagy Dijonon, ezeken a kedves történelmi városokon az unalom és a tespedés lett úrrá. Gazdasági megújulás és régiónkénti fejlõdés Érdekes, hogy éppen a második világháború alatti náci megszállás idején kezdett fordulni a kocka.

Párizstól elvágva sok tartomány kénytelen volt a saját kezdeményezõkészségére támaszkodva cselekedni; ugyanakkor sok dinamikus vezetõ hagyta el a veszélyes fõvárost, hogy másutt telepedjék le. A háború után a falusiak nagymértékû kirajzása és az ipar fölemelkedése új életerõt kölcsönzött a pangó városoknak. Sok városnak, Grenoble-lal és Toulouse-zal az élen, megkétszerezõdött vagy akár megháromszorozódott a mérete. A Monnet-tervnek és az állami politikának elsõrendû gondja lett a régiók fejlesztése.

A kormányzat a vidéki egyetemeket is arra ösztönözte, hogy gyorsabban terjeszkedjenek a párizsiaknál, s elõsegítette, hogy fontos új mûvészeti központok alakuljanak ki a vidéki városokban, amelyek növelték vonzerejüket. Szubvenciót és más támogatási fajtákat ajánlottak fel a cégeknek, hogy ösztönözzék elköltözésüket Párizsból, vagy azért, hogy új gyáraikat a gyengén iparosított nyugati és délnyugati területekre telepítsék: többek között Bretagne, Languedoc és a Francia-középhegység lett a cél, hiszen a vidékiek Párizsba özönlését kívánták megakadályozni. Egy kis idõre megtiltották, hogy Párizs körzetében új gyárakat építsenek.

Mivel a hatvanas években a gazdaság rohamosan nõtt, ez a fejlesztési politika nagyon sikeres volt. Bár sok vállalat még mindig jobbnak látta, hogy új telepeiket Reimshez vagy Orléans-hoz hasonló városokban hozzák létre, ahonnan könnyen elérhették a fõvárost, mások távolabbra, például Rennes-be vagy Toulouse-ba települtek. Gyakran megtörtént, hogy egyes cégeket némely energikus helyi közéleti személyiség csalogatott máshová. Mindent egybevéve, 1955-1975 között a régióknak nyújtott szubvenciókból nagyjából félmillió új munkahely jött létre. Párizs viszont mintegy 77 000 ipari munkahelyet veszített el 1962-1973 között.

A fõváros ugyan még mindig gyorsan nõtt és modernizálódott, ám ez azzal járt, hogy egyre zsúfoltabb és zajosabb lett, ezért sok fiatal szakemberben fordított irányú, Párizs-ellenes sznobizmus fejlõdött ki, ezt szögezték szembe a párizsiak hagyományos vidékellenes sznobizmusával. Ez az új magatartás összekapcsolódott a hetvenes évek ún. "életminõség" irányzatával. A tisztviselõk, mérnökök, a fõiskolai tanárok lassan rájöttek, hogy kisvárosban, például Avignonban vagy Annecyban, a meleg délvidéken, a tenger vagy a síterepek közelében sokkal nyugodtabb és kellemesebb az élet, mint Párizsban. Ráadásul ezek a helyek kulturális tekintetben immár nem számítottak pusztaságnak, hiszen rengeteg saját színházuk, hangversenytermük és képzõmûvészeti galériájuk volt. 1975-1982 között a város történetében elõször, 291 000 ember költözött el Párizsból.

A folyamat ma is tart, és már nemcsak a középosztályra terjed ki, hanem a munkásokra is. A délen és nyugaton elért sikerek után a kormány a régebbi ipari körzeteket, például Lotharingiát és Észak-Pas-de-Calais-t állította elõtérbe a hetvenes évek végén, ezeket ugyanis súlyosan érintette a gazdasági pangás és a bányabezárások. Szerencsére az Európai Közösség fejlõdése ugyanebben az idõben irányította keletre a befektetõk figyelmét, s kiderült, hogy a küszködõ régiók stratégiai szempontból igen jó helyen találhatók.

Azok a körzetek, amelyek ma gazdaságilag a legjobb helyzetben vannak, Franciaország hegyes, gyéren lakott középsõ részén helyezkednek el. A régi kelet-nyugat megoszlást bonyolultabb rendszer váltja fel. Néhány évig a lakosság és az új beruházók a periféria, mindenekelõtt a Földközi-tenger partja és a Rhône völgye felé terjeszkedtek, amelyeknek jó közlekedési kapcsolatai voltak Európa többi részével, a gyönyörû tájról és a bõséges napsütésrõl nem is szólva. Ugyanez volt a helyzet Aquitániával és a nyugati területek nagy részével. Az Ardennektõl a Pireneusok központi részéig terjedõ óriási földterületnek, amelybe a Francia-középhegység nagy része is beletartozik, elöregedett a lakossága, és nehezen lehet elképzelni, hogy új befektetéseket vonzzon.

Helyi önkormányzat és a politikai decentralizáció

A hatvanas-hetvenes évek gazdasági és kulturális újjászületése a régiókban új identitástudatot hozott létre, miként Skóciától Szicíliáig Európa sok más részében is. Ez részben a népi kultúra, például a helyi zene és tánc, kézmûves mesterségek és népviselet újjáélesztésében jelentkezett, de megkísérelték megõrizni a régi helyi nyelveket is.

A vezetõk fõleg értelmiségiek voltak, és a mozgalmat gyakran a hiányzó politikai autonómia ellensúlyaként használták fel. Az ilyenfajta mozgalmak különösen erõsek voltak Bretagne-ban, Languedoc-ban, Provence-ban és a francia Baszkföldön. Sok régióban és Korzikán szeparatista mozgalmak alakultak ki, amelyek idõnként erõszakhoz folyamodtak, hogy elõmozdítsák céljaikat. De általában nem kaptak támogatást a környezetüktõl és a helyi vezetõktõl, akik nem teljes függetlenséget, hanem több belsõ autonómiát kívántak. Ám az akkori jobbközép kormány még ezt is elutasította. Néhány állami közintézményt és fõiskolát, valamint hasonló intézményt elköltöztettek ugyan a fõvárosból, de továbbra is ellenõrzésük alatt tartották azokat.

Mind a kilencvenhat megye helyi önkormányzatának az élén a prefektus, egy rangidõs állami hivatalnok állt, aki munkatársaival Párizsnak volt felelõs. Minden megyének megvolt ugyan a maga helyileg választott conseil généralja, vagyis általános tanácsa, de mivel igen szerény volt a költségvetésük, kevés valódi hatalommal rendelkeztek.

A megye irányította a mintegy 36 000 commune-t, kezdve a nagyvárosokkal és befejezve az apró falvakkal. Ezeknek is megvolt a maguk választotta tanácsa, de kötelesek voltak a prefektussal jóváhagyatni a költségvetésüket. Ráadásul a helyi bevételeket annyira korlátozta a törvény, hogy bármit terveztek is, az államtól kellett anyagi támogatást szerezniük, ami kiszolgáltatta õket a távoli fõváros lassú, személytelen bürokráciájának. Ám a nagyobb városok polgármestereinek, ha nem hivatalosan is, de több személyes tekintélyük volt, és a gyakorlatban gyakran ellenálltak a prefektusnak.

A polgármester kulcsfigura a franciák életében, általában igen tisztelik, s gyakran évtizedekig viseli hivatalát, mivel hatévenként újraválasztják. Sok országos politikus szerzett helyi hatalmat úgy, hogy nagyvárosok polgármestere lett, például Jacques Chaban-Delmas Bordeaux-ban, Gaston Defferre Marseille-ben, Pierre Mauroy Lille-ben és Jacques Chirac Párizs fõpolgármestereként.

Gyakran alakult ki bizonyos fajta cinkosság és kényelmetlen szövetség a prefektusok és a nagyvárosok polgármesterei között, hiszen osztozniuk kellett a gazdasági növekedés közös céljaiban, fönn kellett tartaniuk a nyugalmat és a rendet, és kezelniük kellett az állami bürokráciát, amelynek bizonyos értelemben mindkét fél áldozata volt.

A prefektusoknak a rivális minisztériumokkal voltak problémáik. Az energikus központi tervezés sokat tett a régiókért gazdasági tekintetben, ilyen volt például, hogy hatalmas öntözõrendszert és korszerû üdülőhelyeket erõltettek a tunya és elmaradott Languedocra. Az is igaz viszont, hogy az efféle terveket gyakran a párizsi technokraták találták ki, akik nem vették maguknak a fáradságot, hogy a helyiekkel tanácskozzanak.

A hatvanas-hetvenes években a növekvõ nyomás hatására a kormányok végrehajtottak néhány reformot. Korlátozták a prefektusok gyámkodását a közösségek költségvetése felett; a prefektusok felügyelete alatt és a hatékonyság érdekében újjászervezték a minisztériumok helyi irányító szerveit; és 1964-ben a gazdasági tervezés érdekében a kilencvenhat megyébõl létrehozták a huszonkét régiót, amely a mai napig létezik.

Késõbb, 1972-ben korlátozott parlamentet engedélyeztek ezekben a régiókban, ezeket azonban nem közvetlenül választották, és nem volt valódi hatalmuk. Ez alig volt több mint díszlet a kormányzat félelme miatt, hogy tudniillik - ahogy az egyik gaulle-ista vezetõ fogalmazott - "az állam eltûnhet", ha több autonómiát engedélyeznek. 1981-ben a szocialisták kerültek hatalomra, akik ígéretet tettek a helyi kormányzás mélyreható kivizsgálására.

Mauroy miniszterelnök és Gaston Defferre belügyminiszter lelkes "regionalista" volt. A reform részletekben valósult meg 1982-1986-ban. Hatályon kívül helyezték a prefektusok gyámkodását a városok felett, és hivatalosan is átkeresztelték õket köztársasági megbízottnak. Új szerepkörükben arra szorítkoztak, hogy egybehangolják a helyi államigazgatási szerveket, és tanácsokkal szolgáljanak a kisebb helységeknek.

A végrehajtó hatalom átkerült a megye általános tanácsa (conseil général) választott elnökének kezébe, s ez volt a reformok legnagyobb haszna. Az állam is áthárított néhány kötelezettséget a helyi önkormányzatokra. A régióra ruházta a szakmai képzés iránti felelõsséget, a lycée-k (középiskolák) építését, a kultúra és a turizmus sok területét, az útépítést, az új ipar anyagi támogatását; a megyére ruházta a jóléti és szociális ellátás hatalmas feladatát; végül pedig a helységekre bízta, hogy ellenõrizzék a várostervezést és a környezetvédelmet, valamint az építkezési engedélyek kiadását.

Minden helyi testület újfajta hatalmat kapott, hogy rendkívüli anyagi eszközöket szerezzen kölcsönbõl vagy magasabb adóból, és ami a legfontosabb, minden régiónak közvetlenül választott közgyûlése lett. Az állam sok döntõ fontosságú területen megtartotta felügyeleti jogát, amelyek Angliában vagy Németországban többnyire a helyi önkormányzatokhoz tartoznak: nevezetesen ilyen az egészségügy (a jóléti szolgáltatással szemben), az oktatás (az iskolaépítéssel szemben) és a bíróság.

A francia régióreform kevésbé volt radikális, mint például a Franco utáni Spanyolországban, és elmarad a Németországban vagy az Egyesült Államokban megtalálható valódi föderális rendszertõl. A reformokat nem is egyformán alkalmazták, régiótól függõen tetemes a változatok száma.

A reformok gyöngesége

Bár sok megfigyelõ úgy érzi, hogy a Defferre-reformok hatalmas lépést jelentettek a helyes irányba, mások rámutatnak alapvetõ gyöngeségükre. Például a reformok során elmulasztották megoldani az egyik legnagyobb problémát: azt, hogy a 36 500 elkülönült helység túl sok, és gyakran túl kicsi is. Épp azért, mert féltékenyen õrzik identitásukat, a kormányzatnak a hatvanas évek óta tett erõfeszítéseit, hogy tudniillik egyesülésre buzdítja õket, kevés siker koronázta.

Sok apró falu bizonyult képtelennek arra, hogy éljen újonnan megszerzett hatalmával, ami a tervezést illeti, és még mindig a prefektus irányítja õket. A városokban a reformok hatására erõsödött a polgármesterek tekintélye, akik inkább megtartották maguknak hatalmukat, mintsem megosszák azt Defferre céljának megfelelõen, aki "közelebb akarta vinni a demokráciát a néphez".

A reformok néhány esetben kisszerû perpatvarokhoz és helyi korrupcióhoz vezettek: a polgármesterek például, akik el akarják nyerni a választóik tetszését az olyan ügyekben, mint az építkezési engedélyek kiadása, többnyire megvesztegethetõk. Ráadásul az egész új szerkezet nehézkes és drága, és néhány új kötelezettség átfedi egymást vagy rosszul lett meghatározva. A reform kritikusai szerint e nehézségeknek az az alapja, hogy a kormányzat elmulasztott választani a régió és a megye között, ehelyett mindkettõt támogatja, s a két közigazgatási egység versengése romboló hatású.

Mauroy és Defferre le akarta fokozni a megyét, és nagyobb hatalmat adni a régiónak, ám mindkettõjük feje fölött ott volt Mitterrand, aki a köztisztviselõi kar mandarinjainak támogatásával felemás kompromisszumot erõltetett. Ennek eredményeként a megyének nagyobb lett a hatalma, míg a régió elveszítette azokat a forrásokat, amelyek segítségével megfelelõ módon teljesíteni tudta volna a gazdasági fejlõdésért vállalt kötelezettségeket. Kevés fontos politikus választja a régió közgyûlésének tagságát. A többség inkább polgármester akar lenni, vagy a conseil général elnöke, vagy képviselõ Párizsban, s egy új törvény korlátozza is az egy idõben viselhetõ tisztségek számát. Ily módon a reformok nem hoztak létre erõs regionális rendszert; a francia départementent pedig még mindig túl kicsi ahhoz, hogy megfelelõ gazdasági szerepet játsszon, és túl mesterséges ahhoz, hogy erõs lojalitást váltson ki. Néhány régiónak - Provence-nak, Burgundiának, Aquitániának és másoknak - mélyek a gyökerei a francia történelemben, míg a megyéket az 1790-es évek logisztikai ismérveire alapozva a térképen jelölték ki.

A jakobinusok és utódaik, akik mindig is féltek attól, hogy a régiók fenyegetést jelentenek Párizsra, azt állították, aláaknázza az államot, ha a kormányzat és a régiók többsége nem képvisel azonos nézeteket. A kormányzat még 1988 után is szocialista volt, mindössze két regionális parlament maradt a jobbközép kezében, mégsem volt válság.

A Defferre-reformok minden hibájuk mellett is legalább csökkentették a Párizsra való neheztelést, és általuk a helyi körzetek jobban érzik, hogy saját kezükben van a sorsuk. Például az új Európára készülve Languedoc gazdasági kapcsolatokat épített ki Katalóniával, a Rhône vidék-Alpok Lombardiával, Lotharingia pedig a Saar-vidékkel. Ám a huszonkét francia régió túl sok ahhoz, hogy hatékony legyen az új Európában. Bár néhány régió történelmi képzõdmény, vannak olyanok, amelyeknek rosszul húzták meg a határait, ilyen például a Midi-Pyrénées (Déli-Pireneusok) régió, arról nem szólva, hogy Normandiát kettévágták. Ha tucatnyira csökkentenék a régiók számát, és társítanák azokat, amelyeknek közük van egymáshoz, ez mind politikai, mind gazdasági és kulturális szempontból ésszerû volna. Az alábbiakban ezt a csoportosítást alkalmazzuk a régiók tárgyalásakor.

Que ce soit sur les bords de la Seine ou du Danube, voici une rentrée dont ne se plaindront pas...
Le 6 octobre: voilà une date qui n ´ évoquera probablement pas grand chose pour la majorité de nos...
Au lendemain de la Guerre, une célèbrité aurait, paraît-il, déclaré: ”J´aime tellement l´Allemagne...
Les mélomanes et amateurs d ´ opéras le savent bien: la turquerie fut un genre tr è s en vogue en...
Comme l ´ on sait, le Trois septembre marque l ´ anniversaire de la déclaration de guerre à l ´...
Pour terminer l´été en beauté et célébrer ensemble les premiers beaux jours de l´automne, rien de...
A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Francianyelv.hu felolvasó