Bienvenu sur www.francianyelv.hu   A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Bienvenu sur www.francianyelv.hu GSpeech

A francia helyi önkormányzat

A francia helyi közigazgatás bonyolult. Az ország 96 département-ra (megyére) oszlik, amelyek ma 22 régióban csoportosulnak. A Napóleon korában mesterségesen létrehozott megyék nagyjából egyforma méretűek (kivéve Párizs körzetét, ahol kisebbek), s majd mindegyiket a helyi folyó után nevezték el, például Somme és Loire, néhány esetben pedig hegy volt a névadó.

A régiókat a hatvanas években létesítették. Sok egykori tartományon vagy hercegségen alapul, ilyen például Bretagne és Provence, de néhány, például a Dél-pireneusi Régió vagy Közép-Franciaország mesterségesebb. A nyolcvanas években végrehajtott reformok megváltoztatták a helyi önkormányzatok rendkívül központosított szerkezetét. Azelőtt minden megyét közvetlenül Párizsból irányított az állam által kinevezett prefektus. Ma a régiók és a megyék, valamint a városi tanácsok helyileg választott testületeinek van nagyobb hatalmuk, a prefektusnak pedig kisebb. Ám Franciaország még így is eléggé központosított maradt.

Gazdasági megújulás és régiónkénti fejlődés

Az ancien régime idején, vagyis a nagy francia forradalom elõtt a régi francia tartományok bizonyos autonómiát élveztek, ám utána felosztották, és mesterségesen kialakított département-okkal, megyékkel helyettesítették õket, amelyeket fõként folyók után neveztek el, és Párizsban kinevezett prefektusok irányítottak.

A politikai és gazdasági központosítás egymást erõsítve egyre nõtt. A vasúthálózat központja Párizs lett, miközben rendkívül kevés jó vidéki vonal akadt. Amikor fejlõdésnek indult a nehézipar, néhány gyárat az északkeleti szénbányák közelébe telepítettek, de a többségük Párizsba költözött, hogy a nagyobb bankokhoz hasonlóan közel legyenek a kulcsminisztériumokhoz. 1851-1931 között Párizs körzetének lakossága 4,4 millióra nõtt, míg északon és a Lyon-St. Étienne-i körzetben 1,8 millió volt.

A keleten létesült ipar hozta létre a "két Franciaország" fogalmát, hiszen az országot nagyjából Caën és Marseille között vágta ketté egy vonal, amelynek nyugati részére kerültek a szegényebb, modern ipar nélküli falvak és kisvárosok. A Sorbonne elõjogai és a párizsi irodalmi szalonok vonzereje is sok kulturális forrástól fosztotta meg a tartományokat, például Rouenon vagy Dijonon, ezeken a kedves történelmi városokon az unalom és a tespedés lett úrrá. Gazdasági megújulás és régiónkénti fejlõdés Érdekes, hogy éppen a második világháború alatti náci megszállás idején kezdett fordulni a kocka.

Párizstól elvágva sok tartomány kénytelen volt a saját kezdeményezõkészségére támaszkodva cselekedni; ugyanakkor sok dinamikus vezetõ hagyta el a veszélyes fõvárost, hogy másutt telepedjék le. A háború után a falusiak nagymértékû kirajzása és az ipar fölemelkedése új életerõt kölcsönzött a pangó városoknak. Sok városnak, Grenoble-lal és Toulouse-zal az élen, megkétszerezõdött vagy akár megháromszorozódott a mérete. A Monnet-tervnek és az állami politikának elsõrendû gondja lett a régiók fejlesztése.

A kormányzat a vidéki egyetemeket is arra ösztönözte, hogy gyorsabban terjeszkedjenek a párizsiaknál, s elõsegítette, hogy fontos új mûvészeti központok alakuljanak ki a vidéki városokban, amelyek növelték vonzerejüket. Szubvenciót és más támogatási fajtákat ajánlottak fel a cégeknek, hogy ösztönözzék elköltözésüket Párizsból, vagy azért, hogy új gyáraikat a gyengén iparosított nyugati és délnyugati területekre telepítsék: többek között Bretagne, Languedoc és a Francia-középhegység lett a cél, hiszen a vidékiek Párizsba özönlését kívánták megakadályozni. Egy kis idõre megtiltották, hogy Párizs körzetében új gyárakat építsenek.

Mivel a hatvanas években a gazdaság rohamosan nõtt, ez a fejlesztési politika nagyon sikeres volt. Bár sok vállalat még mindig jobbnak látta, hogy új telepeiket Reimshez vagy Orléans-hoz hasonló városokban hozzák létre, ahonnan könnyen elérhették a fõvárost, mások távolabbra, például Rennes-be vagy Toulouse-ba települtek. Gyakran megtörtént, hogy egyes cégeket némely energikus helyi közéleti személyiség csalogatott máshová. Mindent egybevéve, 1955-1975 között a régióknak nyújtott szubvenciókból nagyjából félmillió új munkahely jött létre. Párizs viszont mintegy 77 000 ipari munkahelyet veszített el 1962-1973 között.

A fõváros ugyan még mindig gyorsan nõtt és modernizálódott, ám ez azzal járt, hogy egyre zsúfoltabb és zajosabb lett, ezért sok fiatal szakemberben fordított irányú, Párizs-ellenes sznobizmus fejlõdött ki, ezt szögezték szembe a párizsiak hagyományos vidékellenes sznobizmusával. Ez az új magatartás összekapcsolódott a hetvenes évek ún. "életminõség" irányzatával. A tisztviselõk, mérnökök, a fõiskolai tanárok lassan rájöttek, hogy kisvárosban, például Avignonban vagy Annecyban, a meleg délvidéken, a tenger vagy a síterepek közelében sokkal nyugodtabb és kellemesebb az élet, mint Párizsban. Ráadásul ezek a helyek kulturális tekintetben immár nem számítottak pusztaságnak, hiszen rengeteg saját színházuk, hangversenytermük és képzõmûvészeti galériájuk volt. 1975-1982 között a város történetében elõször, 291 000 ember költözött el Párizsból.

A folyamat ma is tart, és már nemcsak a középosztályra terjed ki, hanem a munkásokra is. A délen és nyugaton elért sikerek után a kormány a régebbi ipari körzeteket, például Lotharingiát és Észak-Pas-de-Calais-t állította elõtérbe a hetvenes évek végén, ezeket ugyanis súlyosan érintette a gazdasági pangás és a bányabezárások. Szerencsére az Európai Közösség fejlõdése ugyanebben az idõben irányította keletre a befektetõk figyelmét, s kiderült, hogy a küszködõ régiók stratégiai szempontból igen jó helyen találhatók.

Azok a körzetek, amelyek ma gazdaságilag a legjobb helyzetben vannak, Franciaország hegyes, gyéren lakott középsõ részén helyezkednek el. A régi kelet-nyugat megoszlást bonyolultabb rendszer váltja fel. Néhány évig a lakosság és az új beruházók a periféria, mindenekelõtt a Földközi-tenger partja és a Rhône völgye felé terjeszkedtek, amelyeknek jó közlekedési kapcsolatai voltak Európa többi részével, a gyönyörû tájról és a bõséges napsütésrõl nem is szólva. Ugyanez volt a helyzet Aquitániával és a nyugati területek nagy részével. Az Ardennektõl a Pireneusok központi részéig terjedõ óriási földterületnek, amelybe a Francia-középhegység nagy része is beletartozik, elöregedett a lakossága, és nehezen lehet elképzelni, hogy új befektetéseket vonzzon.

Helyi önkormányzat és a politikai decentralizáció

A hatvanas-hetvenes évek gazdasági és kulturális újjászületése a régiókban új identitástudatot hozott létre, miként Skóciától Szicíliáig Európa sok más részében is. Ez részben a népi kultúra, például a helyi zene és tánc, kézmûves mesterségek és népviselet újjáélesztésében jelentkezett, de megkísérelték megõrizni a régi helyi nyelveket is.

A vezetõk fõleg értelmiségiek voltak, és a mozgalmat gyakran a hiányzó politikai autonómia ellensúlyaként használták fel. Az ilyenfajta mozgalmak különösen erõsek voltak Bretagne-ban, Languedoc-ban, Provence-ban és a francia Baszkföldön. Sok régióban és Korzikán szeparatista mozgalmak alakultak ki, amelyek idõnként erõszakhoz folyamodtak, hogy elõmozdítsák céljaikat. De általában nem kaptak támogatást a környezetüktõl és a helyi vezetõktõl, akik nem teljes függetlenséget, hanem több belsõ autonómiát kívántak. Ám az akkori jobbközép kormány még ezt is elutasította. Néhány állami közintézményt és fõiskolát, valamint hasonló intézményt elköltöztettek ugyan a fõvárosból, de továbbra is ellenõrzésük alatt tartották azokat.

Mind a kilencvenhat megye helyi önkormányzatának az élén a prefektus, egy rangidõs állami hivatalnok állt, aki munkatársaival Párizsnak volt felelõs. Minden megyének megvolt ugyan a maga helyileg választott conseil généralja, vagyis általános tanácsa, de mivel igen szerény volt a költségvetésük, kevés valódi hatalommal rendelkeztek.

A megye irányította a mintegy 36 000 commune-t, kezdve a nagyvárosokkal és befejezve az apró falvakkal. Ezeknek is megvolt a maguk választotta tanácsa, de kötelesek voltak a prefektussal jóváhagyatni a költségvetésüket. Ráadásul a helyi bevételeket annyira korlátozta a törvény, hogy bármit terveztek is, az államtól kellett anyagi támogatást szerezniük, ami kiszolgáltatta õket a távoli fõváros lassú, személytelen bürokráciájának. Ám a nagyobb városok polgármestereinek, ha nem hivatalosan is, de több személyes tekintélyük volt, és a gyakorlatban gyakran ellenálltak a prefektusnak.

A polgármester kulcsfigura a franciák életében, általában igen tisztelik, s gyakran évtizedekig viseli hivatalát, mivel hatévenként újraválasztják. Sok országos politikus szerzett helyi hatalmat úgy, hogy nagyvárosok polgármestere lett, például Jacques Chaban-Delmas Bordeaux-ban, Gaston Defferre Marseille-ben, Pierre Mauroy Lille-ben és Jacques Chirac Párizs fõpolgármestereként.

Gyakran alakult ki bizonyos fajta cinkosság és kényelmetlen szövetség a prefektusok és a nagyvárosok polgármesterei között, hiszen osztozniuk kellett a gazdasági növekedés közös céljaiban, fönn kellett tartaniuk a nyugalmat és a rendet, és kezelniük kellett az állami bürokráciát, amelynek bizonyos értelemben mindkét fél áldozata volt.

A prefektusoknak a rivális minisztériumokkal voltak problémáik. Az energikus központi tervezés sokat tett a régiókért gazdasági tekintetben, ilyen volt például, hogy hatalmas öntözõrendszert és korszerû üdülőhelyeket erõltettek a tunya és elmaradott Languedocra. Az is igaz viszont, hogy az efféle terveket gyakran a párizsi technokraták találták ki, akik nem vették maguknak a fáradságot, hogy a helyiekkel tanácskozzanak.

A hatvanas-hetvenes években a növekvõ nyomás hatására a kormányok végrehajtottak néhány reformot. Korlátozták a prefektusok gyámkodását a közösségek költségvetése felett; a prefektusok felügyelete alatt és a hatékonyság érdekében újjászervezték a minisztériumok helyi irányító szerveit; és 1964-ben a gazdasági tervezés érdekében a kilencvenhat megyébõl létrehozták a huszonkét régiót, amely a mai napig létezik.

Késõbb, 1972-ben korlátozott parlamentet engedélyeztek ezekben a régiókban, ezeket azonban nem közvetlenül választották, és nem volt valódi hatalmuk. Ez alig volt több mint díszlet a kormányzat félelme miatt, hogy tudniillik - ahogy az egyik gaulle-ista vezetõ fogalmazott - "az állam eltûnhet", ha több autonómiát engedélyeznek. 1981-ben a szocialisták kerültek hatalomra, akik ígéretet tettek a helyi kormányzás mélyreható kivizsgálására.

Mauroy miniszterelnök és Gaston Defferre belügyminiszter lelkes "regionalista" volt. A reform részletekben valósult meg 1982-1986-ban. Hatályon kívül helyezték a prefektusok gyámkodását a városok felett, és hivatalosan is átkeresztelték õket köztársasági megbízottnak. Új szerepkörükben arra szorítkoztak, hogy egybehangolják a helyi államigazgatási szerveket, és tanácsokkal szolgáljanak a kisebb helységeknek.

A végrehajtó hatalom átkerült a megye általános tanácsa (conseil général) választott elnökének kezébe, s ez volt a reformok legnagyobb haszna. Az állam is áthárított néhány kötelezettséget a helyi önkormányzatokra. A régióra ruházta a szakmai képzés iránti felelõsséget, a lycée-k (középiskolák) építését, a kultúra és a turizmus sok területét, az útépítést, az új ipar anyagi támogatását; a megyére ruházta a jóléti és szociális ellátás hatalmas feladatát; végül pedig a helységekre bízta, hogy ellenõrizzék a várostervezést és a környezetvédelmet, valamint az építkezési engedélyek kiadását.

Minden helyi testület újfajta hatalmat kapott, hogy rendkívüli anyagi eszközöket szerezzen kölcsönbõl vagy magasabb adóból, és ami a legfontosabb, minden régiónak közvetlenül választott közgyûlése lett. Az állam sok döntõ fontosságú területen megtartotta felügyeleti jogát, amelyek Angliában vagy Németországban többnyire a helyi önkormányzatokhoz tartoznak: nevezetesen ilyen az egészségügy (a jóléti szolgáltatással szemben), az oktatás (az iskolaépítéssel szemben) és a bíróság.

A francia régióreform kevésbé volt radikális, mint például a Franco utáni Spanyolországban, és elmarad a Németországban vagy az Egyesült Államokban megtalálható valódi föderális rendszertõl. A reformokat nem is egyformán alkalmazták, régiótól függõen tetemes a változatok száma.

A reformok gyöngesége

Bár sok megfigyelõ úgy érzi, hogy a Defferre-reformok hatalmas lépést jelentettek a helyes irányba, mások rámutatnak alapvetõ gyöngeségükre. Például a reformok során elmulasztották megoldani az egyik legnagyobb problémát: azt, hogy a 36 500 elkülönült helység túl sok, és gyakran túl kicsi is. Épp azért, mert féltékenyen õrzik identitásukat, a kormányzatnak a hatvanas évek óta tett erõfeszítéseit, hogy tudniillik egyesülésre buzdítja õket, kevés siker koronázta.

Sok apró falu bizonyult képtelennek arra, hogy éljen újonnan megszerzett hatalmával, ami a tervezést illeti, és még mindig a prefektus irányítja õket. A városokban a reformok hatására erõsödött a polgármesterek tekintélye, akik inkább megtartották maguknak hatalmukat, mintsem megosszák azt Defferre céljának megfelelõen, aki "közelebb akarta vinni a demokráciát a néphez".

A reformok néhány esetben kisszerû perpatvarokhoz és helyi korrupcióhoz vezettek: a polgármesterek például, akik el akarják nyerni a választóik tetszését az olyan ügyekben, mint az építkezési engedélyek kiadása, többnyire megvesztegethetõk. Ráadásul az egész új szerkezet nehézkes és drága, és néhány új kötelezettség átfedi egymást vagy rosszul lett meghatározva. A reform kritikusai szerint e nehézségeknek az az alapja, hogy a kormányzat elmulasztott választani a régió és a megye között, ehelyett mindkettõt támogatja, s a két közigazgatási egység versengése romboló hatású.

Mauroy és Defferre le akarta fokozni a megyét, és nagyobb hatalmat adni a régiónak, ám mindkettõjük feje fölött ott volt Mitterrand, aki a köztisztviselõi kar mandarinjainak támogatásával felemás kompromisszumot erõltetett. Ennek eredményeként a megyének nagyobb lett a hatalma, míg a régió elveszítette azokat a forrásokat, amelyek segítségével megfelelõ módon teljesíteni tudta volna a gazdasági fejlõdésért vállalt kötelezettségeket. Kevés fontos politikus választja a régió közgyûlésének tagságát. A többség inkább polgármester akar lenni, vagy a conseil général elnöke, vagy képviselõ Párizsban, s egy új törvény korlátozza is az egy idõben viselhetõ tisztségek számát. Ily módon a reformok nem hoztak létre erõs regionális rendszert; a francia départementent pedig még mindig túl kicsi ahhoz, hogy megfelelõ gazdasági szerepet játsszon, és túl mesterséges ahhoz, hogy erõs lojalitást váltson ki. Néhány régiónak - Provence-nak, Burgundiának, Aquitániának és másoknak - mélyek a gyökerei a francia történelemben, míg a megyéket az 1790-es évek logisztikai ismérveire alapozva a térképen jelölték ki.

A jakobinusok és utódaik, akik mindig is féltek attól, hogy a régiók fenyegetést jelentenek Párizsra, azt állították, aláaknázza az államot, ha a kormányzat és a régiók többsége nem képvisel azonos nézeteket. A kormányzat még 1988 után is szocialista volt, mindössze két regionális parlament maradt a jobbközép kezében, mégsem volt válság.

A Defferre-reformok minden hibájuk mellett is legalább csökkentették a Párizsra való neheztelést, és általuk a helyi körzetek jobban érzik, hogy saját kezükben van a sorsuk. Például az új Európára készülve Languedoc gazdasági kapcsolatokat épített ki Katalóniával, a Rhône vidék-Alpok Lombardiával, Lotharingia pedig a Saar-vidékkel. Ám a huszonkét francia régió túl sok ahhoz, hogy hatékony legyen az új Európában. Bár néhány régió történelmi képzõdmény, vannak olyanok, amelyeknek rosszul húzták meg a határait, ilyen például a Midi-Pyrénées (Déli-Pireneusok) régió, arról nem szólva, hogy Normandiát kettévágták. Ha tucatnyira csökkentenék a régiók számát, és társítanák azokat, amelyeknek közük van egymáshoz, ez mind politikai, mind gazdasági és kulturális szempontból ésszerû volna. Az alábbiakban ezt a csoportosítást alkalmazzuk a régiók tárgyalásakor.

Hozzászólás (Facebookkal)

C'est voté. Le Parlement hongrois rend l'aide aux migrants passible de poursuites pénales. Et de...
Kezdő szinttől bármilyen típusú és szintű nyelvvizsgára, érettségire, üzleti és állásinterjúkra,...
Qui va encore nous faire croire que le livre est mort, tué par internet? Rassurez-vous, le livre...
Voil à une sortie quelque peu inédite p our clore cette saison musicale: l 'épreuve publique de...
Hat nagyszínpadi bemutatót tervez a 2018/2019-as évadban a Pécsi Nemzeti Színház (PNSZ), köztük...
Május 16-án Éric Fournier, Franciaország magyarországi nagykövete az Akadémiai Pálmarend lovagi...
A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Francianyelv.hu felolvasó