Bienvenu sur www.francianyelv.hu   A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Bienvenu sur www.francianyelv.hu GSpeech

Természetesen sehonnan, a Maariv arra utalt, hogy Párizs felelõtlen játszadozása az iszlám fundamentalizmussal üt most vissza. Nem Sarkozy kijelentése, és nem is önmagában a szegénység vagy a francia idegenellenesség motiválta a zavargásokat, amelyekhez hasonlóra az igazán multikulturális Hollandiában és Belgiumban is sor került. Ezek a tényezõk valamilyen módon szerepet játszottak, de nem szolgáltatnak elegendõ indokot arra, hogy éhséglázadásként vagy a kilátástalan sorsú, jövõ nélküli fiatalok dühkitöréseként értelmezzük az eseményeket. A magyar származású belügyminiszter, „Sarko” párton belüli és baloldali ellenfeleinek jó ürügy volt, hogy nem átallotta csõcseléknek nevezni a randalírozókat: rosszallóan nyilatkoztak arról, hogy Sarkozynek mint bevándorlók gyermekének nem lett volna szabad ilyet mondania. Csakhogy ezzel a nyilatkozók saját érveiket semmisítik meg, hiszen Sarkozy példája azt bizonyítja, hogy egy bevándorló képes beilleszkedni és erre Franciaországban lehetõsége is van. Mindezt a randalírozókat védõ magyar származású rendezõ és a trafóházban meghalt kamaszok magyartanára (ismét két beilleszkedett bevándorló) sem gondolták végig.

Van valami tragikomikus is abban, hogy miközben a banlieu-k lángoltak, aközben az újságok azon civakodtak, hogy jogában állt-e Sarkozynek azt a szót használnia, hogy randalírozók, vagy sem, és hogy helyette mit kellett, lehetett volna mondania. A nyelvészeti viták mégsem fékezték meg a zavargásokat, így elkerülhetetlenné vált a szükségállapot bevezetése. Ami a „fiatalságot” illeti, nem igyekeztek támogatóik védelmére, s nem is akarták Sarkozyt megcáfolni. Egy méltóságteljes tüntetéssel bizonyíthatták volna, hogy tényleg nem lehet õket csõcseléknek nevezni, ehelyett azonban tovább folytatták a randalírozást. Az önmagából kifordult politikailag korrekt nyelvezeten ezek szerint nem szabad randalírozóknak, csak „fiataloknak” nevezni azokat, akik iskolákat, óvodákat, öregek otthonát, buszokat gyújtanak fel, idõs embereket, mozgássérülteket bántalmaznak, gyilkolnak meg, és akik tönkreteszik embertársaik egész életének munkáját. A perspektíva nélküli fiatalokról sok szó esik, de ki hallja meg annak a fodrásznak a hangját, aki egy élet munkájával létrehozott valamit, s kemény munkával keresett adójából állta a „fiatalok” segélyeit – akik hálából felgyújtották az üzletét. Ki hallja meg azoknak a gyerekeknek a hangját, akiknek óvodája, iskolája a lángok martaléka lett? A magukat értelmiséginek nevezõ szociológusok, tanárok és filmrendezõk ezekrõl az emberekrõl elfeledkeztek, nem hallhattuk, hogy kifejezték volna szolidaritásukat.

Mintha azoknak, akik építenek, nem járna némi együttérzés, csak azoknak, akik rombolnak. Mert „a kilátástalan szegénység”, az „integráció hiánya” ismét mindenre mentség. Igaz, többségében munkanélküli, az átlag francia életszínvonal alatt élõ „fiatalokról” van szó, azonban az is igaz, hogy a jóléti állam modellje, ami gyakorlatilag nem teszi érdekeltté a munkanélkülit a munkakeresésben, s amely arra szocializál embereket, hogy a segélyektõl, azok emelésétõl, vagyis az államtól várják életük jobbra fordulását, szintén ott lapul a történtek mélyén. Ám rossz szociális körülmények között nemcsak észak-afrikai és afrikai bevándorlók, hanem ázsiaiak és kelet-európaiak is élnek, õket mégsem láttuk a randalírozók között. És ugyanez a helyzet akkor is, ha nem bevándorlókról, hanem másod-, harmadgenerációs vagy õslakosokról beszélünk. Tehát önmagában a rossz szociális körülmények – amelyek természetesen nem éhezést, hajléktalanságot jelentenek, hanem azt, hogy a segélyekbõl nem lehet finanszírozni egy autó, vagy egy lakás megvételét – nem magyarázzák meg a történteket.

Az integráció hiánya már közelebb visz minket a valódi okokhoz, de itt is szembe találkozunk azzal a problémával, hogy az integráció az imént felsorolt csoportoknak nem jelent problémát, ahogy nem jelentett a portugálok, olaszok tömegeinek sem. A kérdés az, hogy az afrikai muszlim bevándorlók számára mindez miért probléma (akárcsak Hollandiában, Németországban vagy Belgiumban). Lehet, hogy Franciaország nem segíti õket eléggé, de próbáljuk elképzelni mi történne, ha minden csalódott bevándorló, vagy másod-, harmad-, többedik generációs lakos lázongani kezdene. A „fiatalok” többsége maga választja az elkülönülést a francia társadalomtól, és maga követeli szokásai feltétel nélküli tiszteletben tartását, anélkül hogy maga tiszteletben tartaná Franciaország értékrendszerét.

És miután nem volt hajlandó megtanulni a biológiát, elolvasni a kötelezõ irodalmat, meglepõdik, hogy nem tud tovább tanulni, és megfelelõ képzettség híján nem kap munkát. A francia iskolákban – ha muszlim diákok is járnak az osztályba – lehetetlen holokausztot, az algériai háborút tanítani. A tanárok nem mernek rossz jegyet adni, a diákok nem hajlandók tornaórára járni. Ilyen körülmények között nem lehet tanulni, így a jobb diákok elmenekülnek, nem lehet tanítani, ezért a jobb tanárok követik példájukat, és maradnak a rossz színvonalú iskolák, amelyeknek a mûködését szinte teljes mértékben a bandák befolyásolják. Mivel sokan közülük rosszul vagy egyáltalán nem értenek franciául, és azok is, akik beszélnek, nem hajlandóak bizonyos tárgyakat megtanulni, esélyük sincs a továbbtanulásra, így a munkára sem. A kör bezárult.

A külvilág történései megerõsítik ezekben a „fiatalokban”, hogy nekik nem kell lépéseket tenniük. Egy francia lap Le Penhez hasonlította azt a kairói imámot, aki kijelentette, hogy a muzulmánoknak alkalmazkodniuk kell a befogadó ország törvényeihez, egy Franciaország–Algéria futballmérkõzés elején a francia állampolgárságú észak-afrikai bevándorlók kifütyülték a Marseillaise-t.

A francia állam nem annyira az integráció elmulasztása, hanem az áldozatkultusz és az arab érvrendszer kritikátlan elfogadása miatt tehetõ felelõssé. Nem lehet büntetlenül mentegetni a közel-keleti terrorizmust, átvenni szóról szóra az arab világ érveit, tûrni az Amerika- és Izrael-ellenességet, és megtévedt, de joggal felháborodott ifjak tettének tekinteni zsinagógák felgyújtását. Lássuk be: Franciaország elpolitizálta magát. Politikusai politikusként és nem államférfiként jártak el. Rövid távú érdekeit követve támogatta vagy tûrte a muszlim szélsõségeseket (emlékezzünk arra, ahogy Khomeinit befogadta), és nem gondolta végig, hogy ahogyan anno a nácik, úgy a szélsõséges iszlamisták étvágyát sem lehet lecsillapítani – vagyis hosszú távú érdekei ellen játszott. Mert a muzulmán szélsõségesek számára a szombat után mindig a vasárnap jön – a zsinagógák után a nem zsidó intézmények, tulajdonok. Ha a maghrebi „fiatal” Párizsban azt hallja, hogy érthetõ az öngyilkos merénylõk és az iraki nyakazóbrigádok dühe, mert a Nyugat által az iszlám világ ellen elkövetett bûnökért állnak bosszút, akkor úgy érzi, neki is joga van anélkül követelni az egykori gyarmattartótól, hogy a társadalom tagjává próbálna válni, jár neki az adófizetõk pénzébõl finanszírozott magasabb segély, anélkül, hogy egy bizonyos minimális értékrendszert elfogadna. És ha nem kapja meg, jogában áll lángba borítani a fél országot. Elhiszi, hogy nem tanulással, munkával, a francia állam alapvetõ értékeinek tiszteletben tartásával tud elõbbre jutni, és hogy bizonyos kompromisszumokat neki nem kell meghoznia – hiszen igaza van.

Párizs sok misét megér, de annyit mindenképpen, hogy felelõtlen önostorozások és lelkiismeret nyugtató pénzszórás helyett komolyan átgondolják a muzulmán közösség és az állam együttélésének szabályait, mert az integrációhoz két félre van szükség, az egyiknek biztosítania kell a lehetõséget, a másiknak viszont el kell fogadnia bizonyos játékszabályokat. Ha figyelmen kívül hagyjuk a történtek ideológiai gyökereit, és megpróbáljuk felmenteni a gyújtogatókat, akkor csak tovább bátorítjuk az integrációt elvetõ, és társaikat is terrorizáló szélsõségeseket. A marxista szlogenek helyett végre szembesülni kell a valódi problémával, mielõtt a Közel-Kelet visszavonhatatlanul beköltözne Európába, és intifádák tucatjai robbannának ki Londontól Berlinig.
(Forrás: Hetek, Peremiczky Szilvia)

A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Francianyelv.hu felolvasó