Nos, ha erre ma még nem is lehet egyértelmû igennel válaszolni, annyit tudni, honnan jutott el a nyelvtanítás a mai módszerekig. Louis Gerard Kelly amerikai nyelvész 1969-ben publikált, 25 Centuries of Language Teaching (A nyelvtanítás 25 évszázada) címû alapmûve szerint nagyjából 2500 évre, a sumer-akkád agyagtáblaszótárakig vezethetõ vissza a nyelvokítás története. A feltételezése szerint szigorú memorizáláson alapuló módszerre azért lehetett szükség, mivel a mûvelt akkád hódítók érdeklõdtek a sumer kultúra értékei iránt. Igazi szemléletváltást hozott a nyelvtanításban a római felsõ rétegek sznobizmusa; a gazdag patríciusok már Krisztus korában ragaszkodtak ahhoz, hogy gyermekeik - miután Rómában elsajátították a görög grammatika alapjait - hosszú athéni tanulmányutakon, anyanyelvi környezetben csiszolgassák nyelvtudásukat.
Ehhez képest unalmas módszerhez folyamodtak a középkor egyházi oktatói: a középhaladó diákoknak az ókori római államférfi és szónok, Marcus Porcius Cato mintegy 150 hexameteres bölcsességét kellett napi két-négy soros adagokban megtanulniuk, hogy ezután Aelius Donatus 4. századi grammatikus könyvébõl kiindulva gyakorolják hónapokon át a névszói és az igeragozást. De hogy ekkor sem csupán könyvekbõl tanultak nyelveket, azt jól illusztrálja, hogy Silvius Piccolimini, a késõbb II. Piusz néven trónra lépõ pápa 1450-ben azt tanácsolta az utóbb V. László néven megkoronázott magyar trónörökösnek: „környezetedben (...) szerény ifjak legyenek (...), egyik közülük magyarul, másik németül, harmadik csehül beszéljen, latinul azonban mindnyájan tudjanak, és felváltva hol az egyikkel, hol a másikkal társalogjál. Így aztán könnyûszerrel (...) megtanulod mindezeket a nyelveket". Az újkorban, a nemzeti nyelvek felemelkedésével párhuzamosan egyre inkább háttérbe szorult a latin, ám speciális, az „apró betûs" grammatikai szabályokat hangsúlyozó oktatása utóbb is hosszú évszázadokra meghatározta minden más nyelv tanítását.
E módszer ellen lázadt fel - írja Bárdos professzor - a német Maximilian Berlitz és francia társa, Nicholas Joly, akik 1878-ban az amerikai Rhode Islanden megalapított iskolájukban megtiltották, hogy a - kizárólag anyanyelvi - tanárok fordítással és nyelvtani magyarázatokkal terheljék a diákokat. A Berlitz- vagy direkt módszernek is elkeresztelt metodika lényege, hogy rögtön a célnyelven kezdõdik el a tanulás, és a maximum tízfõs kis csoportokban a tanár eleinte részletes képek magyarázásával-magyaráztatásával igyekszik elérni, hogy a diákok már a megtanulandó nyelven gondolkodjanak.
Aztán jött az úgynevezett intenzív módszer. Az Amerikai Nyelvészeti Társaság többéves kutatómunkáján alapuló metodikával 1943-ban közel 15 ezer katonát képeztek ki mintegy két tucat nyelven, mivel úgy vélték, a háborúban akár az alapfokú nyelvtudás is emberéleteket menthet. A G. I. Methodnak (szabad fordításban: bakamódszernek) csúfolt hathetes kurzus során napi tíz órában gyakorlatoztatták a katonákat - ehhez jött még heti 15 óra anyanyelvi tanárokkal folytatott beszélgetés, amit még 20-30 óra egyéni tanulással is megfejeltek. A legnagyobb hangsúlyt az utánzásra és az ismétlésre helyezték.
Mélyebb tudást ígértek az audiolinguálisnak nevezett módszer megteremtõi. Ez az 1950-es években kifejlesztett technika mintegy két évtizeden át uralta a piacot. Hívei hosszú párbeszédeket magoltattak be a diákokkal, és sokszor magnóról irányították a feladatokat. E módszer tipikus példája, amikor a szalagon elhangzik a kérdés, amire egy sípszó után csoportosan kell válaszolni, majd a kazettáról az osztály meghallhatja a helyes választ. Francia tanárok késõbb egy diavetítõt társítottak a magnóhoz, metódusukat pedig audiovizuálisnak keresztelték el.
A tanulók személyiségét is bekalkuláló úgynevezett humanisztikus nyelvoktatási módszerek kiötlõi pszichológusok voltak. James Asher amerikai pszichológiaprofesszor például a hetvenes években arra hivatkozva dolgozta ki egyedi módszerét, hogy az anyanyelv elsajátításakor a gyerekek már mielõtt beszélni tudnának, képesek hosszú mondatokat is megérteni. Ebbõl Asher azt szûrte le, hogy a tanítás elsõ hónapjaiban felesleges beszéltetéssel nyaggatni a diákokat. Ehelyett - javasolta - inkább fizikai mûveletekre vonatkozó parancsokat hajtsanak végre a tanulók, mivel az izommunka szerinte elõsegíti a szavak bevésõdését. Egy másik humanisztikus iskolateremtõ, az egyiptomi Kaleb Gattegno az úgynevezett néma módszerrel kívánta az idegen nyelven való beszédre ösztökélni a szó szoros értelmében hallgatókat. Föltett egy kérdést, megvárta, amíg a kellemetlen csend a diákokat válaszadásra indítja, amit aztán helyeslõ bólogatással vagy - rossz válasz esetén - néma fejcsóválással nyugtázott.
Teljes mértékben elutasította e módszert Charles Curran chicagói pszichiáterprofeszszor (egyben katolikus pap), aki szerint a tanulókat zavarja a nyelv nem tudása, ezért felesleges õket külön stresszelni. Curran számûzte a kezdõk óráiról a haladó diákokat, de még anyanyelvû tanárt sem engedett a biztos tudástól eleinte megszeppenõ hallgatók közé. Óráin a 6-12 fõs nyelvtanuló csoport körben ült, s a tanár, afféle tanácsadóként, általában csak akkor avatkozott bele az óra menetébe, amikor a diákok kérték. Curran szerint abból fakad a tanulás, hogy a csoportban megszületik az összetartozás érzése, és az emberek meg akarják ismerni egymást.
Egészen más módszert dolgozott ki ez idõ tájt a bolgár Georgi Lozanov, akinek szuggesztopédiának elnevezett metodikáját ma is sokan alkalmazzák. Lozanov szerint az iskolai sztenderdek megakadályozzák, hogy a tanulók napi öt-hat szónál többet sajátítsanak el, ezért laza, feszültségmentes légkört kell teremteni, amiben a kellõképpen relaxált tanuló napi több tucat szó megjegyzésére képes „szupermemóriát" fejleszthet ki magában. E nyugodt állapot elérését a bolgár pszichológus úgy kívánta elõsegíteni, hogy az osztályteremben a padokat kényelmes fotelokra cserélte, és eredeti festményeket rakott az addig többnyire csupasz falakra, hogy a magas mûvészet megnyugtassa a lelket (kurzusain elsõsorban magas beosztású párt- és állami vezetõk vettek részt). A csoportok tagjai már a tanítás kezdetén egy kitalált külföldi személy szerepébe bújtak, így - állítólag - bátrabbak lettek, mivel úgy érezhették, hogy az esetleges hibákat a képzeletbeli figura követi el. Az óra egyes részein halk, lassú zene szólt, miközben a tanulók jógalégzést folytattak, s a tanár változó erõsségû hangon beszélt hozzájuk az idegen nyelven. A jógalégzést késõbb maga Lozanov is placebónak minõsítette, s csak annyit írt elõ követõi számára, hogy rendszeresítsenek valamilyen rituális eljárást.
Földhözragadtabb modellt dolgozott ki az amerikai Michael Canale és Merrill Swain az 1980-as évek elején. A mai napig piacvezetõnek tekinthetõ kommunikatív nyelvtanítás a csoport- és pármunkára helyezi a hangsúlyt. Igazi újítása azonban az, hogy a sokáig elhanyagolt kulturális, szaknevén szociolingvisztikai kompetenciát is fejleszteni kívánta: arra is ügyel, hogy másképp illik megszólalni egy kikötõi kocsmában, mint a királynõi fogadáson. Sõt a radikális nyelvtanárok még arra is gondot fordítottak, hogy a diákok a célnyelven autentikusan tudjanak idõt nyerni, ha egy kifejezés nem jut eszükbe, vagy valamilyen más elkerülési technikával leplezzék nem tudásukat - közhelyklisékkel vagy akár hitelesen hangzó torokköszörüléssel. A divatos módszerek azonban szakemberek szerint csak azoknak könnyítik meg a nyelvtanulást, akiknek a személyisége úgymond kompatibilis az éppen trendi technikával. Mind a mai napig egyetlen módszerrõl sem bizonyították be, hogy alkalmazásával nem lehet egy nyelvet megtanulni. Vezetõ nyelvtanárok - így Medgyes Péter egyetemi tanár, számos nyelvkönyv szerzõje, az Oktatási Minisztérium helyettes államtitkára vagy a már idézett Bárdos professzor - éppen ezért úgy vélik, az igazán nyerõ technika minden jóból merít egy keveset, s így némileg mindig eklektikus. (Forrás: HVG, Izsák Norbert)
