A nyelviskola.info.hu internetes oldalon 199 nyelviskola kínálja 4736 tanfolyamát - ember legyen a talpán, aki az ajánlatok alapján megmondja, melyik a legnagyobb haszonnal kecsegtetõ tanfolyam például egy kezdõ számára. A dilemma akkor sem kisebb,

ha a választás több szempont szerint is szûkíthetõ. Például hogy mi a jelentkezõ célja (nyelvvizsgázni, társalgási vagy üzleti nyelvet tanulni), milyen körülmények között (kis csoport, magánképzés), milyen módszerrel (személyesen vagy távoktatási formában), mennyire intenzíven (heti pár órás vagy egész napos elfoglaltsággal) kíván tanulni.

Ma Magyarországon - hivatalos statisztika nincs róla - a legszerényebb becslések szerint is legalább nyolcszázra, mások szerint ennek legalább a másfélszeresére tehetõ a nyelvi képzéssel a közoktatáson kívül hivatásszerûen foglalkozó iskolák, mûhelyek száma. "Magánkalkulációim szerint a nyelviskolák piaca évi 14-20 milliárd forintos" - mondta a HVG-nek Légrádi Tamás, a Nyelviskolák Szakmai Egyesületének (NYSZE) elnöke, hozzátéve, hogy óriási az árverseny, s egyre nehezebb megkülönböztetni a jó és a gyenge szolgáltatást.

"A látszat gyakran csal: egy rossz tanárokat alkalmazó, megfelelõ szakmai irányítás nélkül mûködõ szolgáltatónak is lehet gyönyörû honlapja, elegáns ügyfélszolgálata" - mondja Légrádi, hozzátéve: a jelentõs fluktuáció (évente negyven-ötven iskola szûnik meg, és harminc-negyven alakul) is jelzi, hogy sokan a rövid távú elõnyök reményében lépnek a piacra. Jellemzõ például, hogy a legtöbb iskola csak egy-két világnyelv oktatására áll rá, mivel a "kis nyelvek" oktatása gyakran ráfizetéses.

"A kilencvenes évek elején a nyelvoktatást sokan aranybányának tekintették, és valóban, az akkori piac - elsõsorban az iskolai keretek közt folytatott nyelvtanítás elégtelen volta, illetve

HVG

az orosz kötelezõ jellege miatt - kedvezõ lehetõségeket nyújtott az egymás után alakuló nyelviskoláknak." E megállapítás az NYSZE és a Medián nemrég - a Nemzeti Felnõttképzési Intézet felkérésére - készült elemzésében olvasható, amely elõször próbált átfogó helyzetelemzést adni a ma elérhetõ nyelvoktatási programokról. A kutatás alapját képezõ felmérésbõl kiderül, hogy a mai 15-44 évesek 14 százaléka járt valamikor élete folyamán nyelviskolába.

Bár a nyelvoktatás fõ színtere ma is a közoktatás, a fizetõs lehetõségek iránti kereslet éppen a fiatalabbak körében a legnagyobb, azt is jelezve, hogy a szülõk és a diákok nem igazán elégedettek az általános és középiskolai nyelvoktatással. A 15-19 évesek 20 százaléka jár magántanárhoz, és 4 százaléka nyelviskolába. A húszas-harmincas éveikben járók - munka melletti - tanulásának jellemzõ helyszíne már a nyelviskola, ám 40 éves kor fölött ismét megfordul a helyzet: e generációból ismét többen választják az egyéni igényeket könnyebben figyelembe vevõ magántanárokat.

Magyarországon az aktív keresõk egyharmada dolgozik olyan munkahelyen, ahol - legalább alkalmanként - szükség van (vagy lenne) az idegennyelv-használatra. Vannak cégek - a kutatók több mint négyszáz ilyennél jártak -, amelyek maguk szerveznek nyelvtanfolyamot dolgozóiknak. Jellemzõen egyénileg állapodnak meg egy nyelvtanárral, hogy amolyan "házitanítóként" órákat tartson a vállalatnál. Ám egyre több helyen - elsõsorban nagyobb cégeknél - ismerik fel, hogy nyelvoktatási tapasztalat híján nemigen képesek megítélni egy-egy nyelvtanár szakmai, módszertani felkészültségét. E cégek inkább profi képzési intézményekkel szerzõdnek, s a tanár kiválasztását is a nyelviskolára bízzák. A vállalati tanfolyamok speciális "szociális problémája" lehet, ha a nyelvoktatásba a vállalati hierarchia több szintjérõl lépnek be. Sok vezetõ ugyanis nem szeretné, ha beosztottai tanúi lennének nyelvi csetlés-botlásának, ezért terjed az egyéni tanórák rendszere. E meglehetõsen költséges formának az is elõnye, hogy rugalmasan alkalmazkodik a tanuló vezetõ idejéhez és tudásához.

A legtöbb cég azonban sem házi tanfolyamok szervezésével, sem más módon nem támogatja dolgozói tanulását. A nyelviskolai kurzusokon mégis az olyan diákok vannak enyhe többségben, akiknek a tandíját munkaadójuk állja. Akik saját zsebbõl fizetnek, azok elsõsorban a közepes árszintû, általános igényeket kielégítõ képzéseket választják; kimagaslóan a legnépszerûbbek a heti kétszer kétórás kurzusok. Sokakat az idõhiány és az anyagiak egyszerre gátolnak abban, hogy intenzívebb nyelvtanulásra adják a fejüket. Az iskolapadból kikerültek kétötöde azt mondja, anyagilag nem engedhetné meg magának egy nyelvtanfolyam díját, és nagyjából ugyanennyien hivatkoznak az idõhiányra is.

A "piaci" alapú nyelvtanulás és az iskolai képzés közötti különbségrõl sokat elárul, hogy aki vett már részt nyelviskolai kurzuson, illetve járt valaha magántanárhoz, ezeket egyértelmûen jobbnak, hatékonyabbnak ítéli, mint a közoktatás kínálatát. Míg az általános iskolai nyelvoktatás átlagosan 3,1-es osztályzatot kapott, és a közép-, illetve felsõiskolai sem érte el a négyest, a nyelviskolák 4,3-es, a magántanárok pedig 4,4-es érdemjegyet kaptak hallgatóiktól.

A szakmai szervezetnél azonban azt tapasztalják, hogy felhígulóban van a magántanári kar - e folyamat megállítása érdekében az NYSZE néhány éve saját minõsítési rendszert dolgozott ki. Még a szakma becsületén õrködni hivatott szervezet tagiskoláinak is csak a kisebb hányada szerezte meg a szigorú követelmények teljesítését igazoló, piros "Q" védjegyet, de a szervezet vezetõi azt mondják: ha a többség formálisan nem akkreditáltatta is magát, a napi gyakorlatban többé-kevésbé tartja magát a legfontosabb szakmai kritériumokhoz. Ilyen például, hogy a nyelvtanárok felsõfokú szakirányú diplomával rendelkezzenek, a képzést szintfelmérés elõzze meg, és értékelés zárja, illetve hogy meglegyenek a korszerû oktatás tárgyi feltételei is.

Az oktatás hatékonysága elsõsorban mégis azon múlik, milyenek a tanárok - olvasható ki az elemzésbõl. Az oktatók szakmai felkészültségérõl azonban nincsenek adatok, és azt is inkább csak tapasztalatból lehet tudni, hogy a többség valamilyen fõállású munkája mellett tanít. A zömmel a délutáni vagy esti órákban megrendezett tanfolyamok azonban más technikákat, más tananyagok felhasználását igénylik, mint a közoktatásban szokásosak, miközben az átálláshoz nem mindenütt nyújtanak szakmai segítséget.

A tanárok heti óraszáma is igen változó: bizonyos idõszakokban elõfordulhat, hogy egy nyelvtanár heti 26-30 órát is tanít, míg lehetnek hetek, amikor egyáltalán nincs munkája. Jellegzetessége ugyanis ennek az oktatási formának, hogy a hallgatók létszáma az õszi beiratkozástól kezdve állandóan csökken, és persze a nyári-téli szünetek is akadályozzák a folyamatos munkavégzést. Az iskolák többsége ezért csak néhány hétre, esetleg hónapra tud munkát garantálni oktatóinak, akik szinte minden esetben vállalkozóként, illetve gazdasági társaság tagjaként dolgoznak.

"Míg tíz évvel ezelõtt heti húsz óra nyelvtanítás jó, az átlagnál magasabb megélhetést biztosított egy nyelvtanár számára, a mai viszonyok mellett ugyanez az óraszám az átlagfizetés alatti jövedelmet jelent" - derül ki a konkrét óradíjakat nem említõ kutatásból, amely általános jelenségnek mondja a nyelvtanári jövedelmek reálértékének csökkenését. Az NYSZE mindenesetre tarifaajánlást dolgozott ki az intézmények, magántanárok számára. E szerint egy 45 perces óráért kis csoportos formában tanulóktól 1000-1200, egyéni tanulóktól pedig 3-4 ezer forintot "illik" elkérni. A jelek szerint a korrekt ár a tanulni vágyókat sem riasztja el: a nyelviskolák dzsungelében való tájékozódásban a tandíj fontos szempont ugyan, de nem a legfontosabb. Saját bevallásuk szerint a nyelviskola-választásban a legtöbben (a 15-44 évesek 32 százaléka) valamelyik ismerõsük ajánlására támaszkodnak, s az iskola ismertségét, a csoportok létszámát két-háromszor annyian tartják fontosnak, mint a tanfolyam árát. (Forrás: hvg.hu)