A nyelvek nem olyanok, mint az országok, amelyeknek a határait különböző hatóságok védik. Inkább azokra a tórendszerekre emlékeztetnek, amelyek sok-sok csatornán keresztül táplálják és vezetik el egymás vizét. Ősrégi tapasztalat, hogy az emberek a nyelvi kölcsönhatásban — főleg az idegen szavak átvételében — rendszerint az önazonosság elvesztését látják, ezért azt elutasítják. Mit mond erről a nyelvészet?
A belső keletkezésű és az átvett szó között fokozati különbség van. Akinek a német származás miatt nem hagyja el a száját a smakkol ’ízlik’, az is használja a kóborol igét, holott ez szintén német eredetű. De mit tenne, ha ezt megtudná? A második szót ugyancsak mellőzhetné, jóllehet a következetesség jegyében el kéne búcsúznia olyan fontos elemektől is, mint cukor, farsang, krumpli, pohár, rámol, sorompó, zeller stb. Ha a hangzás alapján döntene, mert számára a smakkol nevetséges, akkor gondot okozhatna neki a hangutánzó-hangfestő csócsál, etyepetye és kornyikál is, amelyekkel „komoly ember” nem kockáztatja a tekintélyét. Vagy ott van a finnugor kori köcsög, amely az újabb ’homoszexuális’ jelentése miatt akkor is körültekintően használandó, ha történetesen egy cserépedényre vonatkozik. A fokozati különbség tehát azt jelenti, hogy egyrészt az anyanyelvi intuíció magyarnak tarthatja az idegent is, másrészt az egyéni ízlés és a használati érték nem eredet szerint osztja fel a szókészletet.
Vagy ott van a finnugor kori köcsög, amely az újabb ’homoszexuális’ jelentése miatt akkor is körültekintően használandó, ha történetesen egy cserépedényre vonatkozik.
De nyelvtanilag is nehéz megmondani, hogy mi az idegen szó. Egyazon átadó nyelv esetén is előfordulhat, hogy a hangalak néha kirí az új magyar környezetéből, néha „terepszínűen” beleolvad, pl. csuszpájz és bitang. A rámol olyannyira hasonlít a számol igéhez, hogy „külhonossága” ellenére magyar szónak látszik. Ez azonban nem véletlen. A német räumen ’kiürít’ csak az -l segítségével tudott megmagyarosodni, mint ahogy a latin vegetál, a szlovák henyél és az olasz kapiskál is. Ez az ún. honosító képző építi be az idegen igéket a magyar szókészletbe. A rámol tehát (és vele együtt a vegetál, henyél, kapiskál, meg az azonos szerkezetű internetezik) felemás: olyan, mint a testre szabott hozott anyag. Árulkodó lehet viszont, ha a kötőhang felrúgja a magánhangzó-harmóniát: becsekkol, keccsöl és überol (vö. becsekkel, keccsel és überel). A keccsel létezik, de csak ’elegánsan’ értelemben, viszont az elemzést megnehezíti, hogy egyes beszélők számára a ’repülőjegyet kezeltet’ és a ’felülmúl’ szabályosan becsekkel, ill. überel.
Az idegenséget legjobban talán a bridzs, klip és plusz típusú egytagú szavak bizonyítják. Ezekben a rövid magánhangzó után hosszú mássalhangzó következik; mármint a hangalakjukban, mert a helyesírás ezt olykor eltitkolja (vö. dzsessz, meccs, sokk). Ha nem számítjuk a toldalékos alakokat (pl. fuss, vitt), akkor beláthatjuk, hogy az ilyen felépítésű magyar szó ritka (pl. hess, lesz, sicc). De ez sem üdvözítő módszer, mert az azonosalakúság egybemoshatja a magyart és az idegent: lett¹ ’lesz + t’, lett² ’balti nép’; hossz¹ ’hosszúság’, hossz² ’értékpapír tartós árfolyam-emelkedése (< francia hausse ’növekedés’); juss¹ ’jut + j’, juss² ’örökség’ (< latin ius ’jog’).
Jelentés szempontjából megint ott vagyunk, ahol a part szakad. A minyon jövevényszó, bár ez franciául ’aranyos’ (ráadásul a szófaja melléknév). A drink bár külsőleg angol, a vigéc meg német (< Wie geht’s? ’Hogy vagy/van?’), csak az a szépséghibájuk, hogy ilyen angol, illetve német szavak nincsenek, vagyis összességében magyarok.
A helyesírás akkor szentesítette a kaspó alakot, amikor a szerkesztők úgy látták, hogy a francia cachepot ’elrejt + fazék’, azaz ’díszes virágcseréptartó’ nem kap magyar nevet.
Nyelvtani értelemben egyre megy a származás: A sztár trendi joggingokkal csencsel. E mondat a névelők kivételével angol jövevényszakból áll, szerkezetileg mégis magyar. A szavak hangalakja módosult. A trendi esetében csak az [n] „van angolul”. Az eredeti trendy többi eleme helyettesítődött: a [t] és a [d] képzéshelye nem az íny, hanem a fogsor, az <e> hangértéke rövid [é] helyett [e]; stb. Ugyanígy megváltozott a többi szó kiejtése is. A ragozást illetően a jogging magyar szóként veszi fel az -ok + -kal toldalékokat, a csencsel pedig eleve az -l képzővel honosodott meg. Ha a magyarban egy mondatrészhez bővítmény járul, az jellemzően megelőzi az alaptagot. És lám, az állítmányi szerepű csencsel annak rendje és módja szerint a bal oldalára tessékeli a trendi joggingokkal határozót. Ezek után nem meglepő, hogy a jelentés szintén módosult. A sztár szóban leszűkült, mert a star lehet ’csillag’ és ’híresség’, de a sztár csak az utóbbi. A jogging esetében viszont kibővült: a ’kocogás’ mellett kialakult a ’(kocogáshoz viselt) könnyű szabadidőruha’. A csencsel még tovább ment, mert az angol change ’cserél’ nemcsak ’törvénytelenül kereskedik’ lett, hanem a köznyelvből át is vándorolt a bizalmas stílusrétegbe.
A magyarítást sokak szerint elősegítheti az eredeti íráskép mint elrettentő példa megőrzése. Ez tévedés. A helyesírás akkor szentesítette a kaspó alakot, amikor a szerkesztők úgy látták, hogy a francia cachepot ’elrejt + fazék’, azaz ’díszes virágcseréptartó’ nem kap magyar nevet. Eszerint megbarátkozhatnánk a dzsetszkí, sop és velnessz formával is, mert a jet ski, shop és wellness alak csak megnehezíti a kiejtést, a bizonytalan kiejtés viszont kikezdi az egységes írásmódot, és ez a jelek szerint senkit sem ihlet magyarításra.
Néha az idegen nyelvben is rejlik közösségteremtő erő. Egyetemi csoporttársnőm azt kérdezte: „Ki tartja a mai szpícset?” Így fejezte ki, hogy az angoltudás összekovácsol minket. Aki ilyesmiktől félti a magyar jövőjét, azt megnyugtathatom. A szpícs csak ebben a közegben hangzott el. Ismerősöm a családjának, ahol az összetartozás egyik szimbóluma a magyar nyelv, ilyen élménybeszámolót tartott: „Ma egy dög nehéz beszédet fordítottunk.”
A szerző szakfordító-tolmács, nyelvtanár, főállásban az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda lektora és az ELTE BTK nyelvész doktorjelöltje.
