A forradalom, ha nem is széles körben, de nagy visszhangot kapott Franciaországban, itt csak néhány jelentős megnyilvánulást hozok elő.
Camus kiállása a forradalom mellett ismert (A magyarok vére, Párizs, 1956. október). „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol nem áruljuk el, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat. Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra.” (Forrás)
Ugyanitt: Figyelemre méltóak Jean-Paul Sartre gondolatai is, aki a magyarországi események hatása alatt ébredt rá, hogy a kommunizmus filozófiáját a szovjet elnyomás súlyosan deformálta. „Nyugati kommunisták még sosem voltak ennyire elszigetelve, sosem volt még ekkora zavar bennük, sosem aratott még ilyen zajos győzelmet felettük a jobboldal. […] November másodika, harmadika napjaiban, amikor bejelentette a rádió a szovjet erősítések Magyarországra érkezését, a baloldal embere, a Szovjetunió és a kommunizmus barátai Franciaországban és máshol egy erőszakos hatalomátvétel következményeit méregették, és azt mondták: ez lehetetlen, ezt nem fogják megtenni. Megtették. De minek a nevében és mit akartak megmenteni?” (Jean-Paul Sartre: Sztálin szelleme) Sartre magyarországi megítélése is „felemás”, felszínes, „kisajátító”.
Világos képet kapunk az író-filozófusról Mészáros István átfogó elemző munkájából: Sartre munkássága, Eszmélet, 2013. július 1. Ritka csemege Fehér M. István könyve: Jean-Paul Sartre, 1980-ban jelent meg a Kossuth Kiadónál. Vonatkozóan fontos tények: Sartre sohasem lépett be a Francia Kommunista Pártba, ám jó kapcsolatot alakított ki vele. Folyamatosan bírálta a párt stratégiai irányvonalát, az 1956-os magyar fölkelés katonai erővel történt leverése is nagyban hozzájárult a párttal való szakításhoz. A tisztázást nagyban segíti Szénási Éva Magyar 56 – francia szemmel című tanulmánya. (Alapos írás még Nagy Géza Az egyedi egyetemes (Jean-Paul Sartre). Egy polgári filozófus-művész egyéni és társadalmi kalandja a XX. században. Bp., Akadémia Kiadó, 1980. Modern Filológiai Füzetek. 31.)
Más franciák is tisztán láttak, és volt tartásuk. Roland Laudenbach 1956. november 10-én, a Réforme című keresztény hetilapban megjelent híres cikkében így szólítja fel Pierre Hervét: „Ma estétől nincs joga kommunistának lenni.” (A rend kedvéért: Pierre Hervé, az ellenállás egyik vezéralakját 1955-ben már kizárták a kommunista pártból, miután megírta a Forradalom és a bálványok című könyvét. 1958-tól a szocialista párt tagja lett.) A Paris-Match fiatal újságírója, Jean-Pierre Pedrazzini megrázó képeket készített a forradalom eseményeiről, fotói mára bejárták a világot. Munkája közben, Budapesten érte a halálos golyó.
És Aragon? Elsa Triolet révén is kötődött a kommunizmushoz, a sztálini Szovjetunió végsőkig lojális híve volt. Kétszer is járt Budapesten. „Pártjához hasonlóan hallgatott 1956-ban is, amikor a XX. kongresszuson elhangzott Hruscsov Sztálin bűneit feltáró beszámolója, s nem emelte fel szavát az ’56-os magyar forradalom védelmében sem. A világ csak „költői önéletrajzából”, A befejezetlen regény című verseskötetből értesülhetett arról, hogy milyen személyes gyötrelmet és kiábrándulást jelentett a költőnek az 1956-os esztendő.” (A francia nép Petőfije. Louis Aragon Budapesten)
Még 2006-ban, több minden miatt, kivált az 1956-os magyar forradalom miatti Camus-állásfoglalást keresve, felütöttem A francia irodalom a huszadik században című kötetet. (Gondolat, 1974) A második kötetben található a Camus-tanulmány Köpeczi Bélától. A 197. oldal alján ez olvasható: „Camus politikai tevékenysége az ötvenes években bebizonyította, hogy a ’fellázadt ember’ koncepciója nem elég a világban való tájékozódáshoz, s még kevésbé a helyes cselekvéshez. A francia író 1956-ban nagy hévvel kelt a magyar ellenforradalom védelmére, anélkül hogy ismerte volna a körülményeket. Sőt, a magyar tragédiából kiindulva, még azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a kapitalista világ szabadságát dicsérje." (Kiemelés tőlem) Hát, borzasztó! Mert, mint itt is megjegyzi a szerző, hogy az egyetlen helyes út a marxista felfogás. Lám, még Köpeczi is… mondjuk, úgy: „tévedett”. (Persze, voltak derék kutató-tanárok, akik, ebben a kötetben is, tisztán látó tárgyilagossággal elemeztek-értékeltek.)
Fontos hangsúlyozni: amikor a forradalmat követően sokáig, sok magyar értelmiségi ellenforradalomnak nevezte a forradalmat (a megbélyegzés ma is fellelhető), akkor számos neves francia értelmiségi együtt érzett. És nyomban váltott addigi eszmei beállítottságán. Miként tette több jeles francia a „Prágai Tavasz” után, a béketábor egységeinek prágai bevonulását követően. (Erről szól meggyőzően Jean Ferrat Camarade című dala.) Akkoriban más szelek fújtak Európában, de voltak derék franciák, akik szemüket Budapestre vetették.
(A Magyar Múzsa, 2017. december, Új folyam 2. számában megjelent írás bővített változata)
