Sz. Tóth Gyula
A francia-magyar kultúrértékek közvetítése során folyamatosan figyelem a „kapcsolatokat”, Baudelaire jegyében. Nem gazdasági szempontból nézem az eseményeket, de folyamatukban, a szó, az irodalom, a szép, a jó felől közelítek – esztétika, etika, társadalomkultúra. Milyen hatások érik a személyt, hogyan tudja „kezelni” azokat, hogyan tudja azokkal személyiségét a szebb, a jobb felé navigálni? A 2015 novemberében történt párizsi merénylet nyomán azt írtam „Párizsba beszökött a gyász”, majd a francia és a magyar költészet felé fordulva, megtaláltam, megtalálni véltem a fogódzókat. (Lásd Tanári notesz, 10. november 16–17-i jegyzet és Párizsba beszökött a gyász.)
A globalizáció sűrűsödő eseményei alapos dúlásokat végeznek. Megtörtént ez már máskor is – a reneszánsz ember, a felvilágosult is küszködött, a szellem, a vallások megkínlódtak önmagukkal, másokkal. Mindig voltak égetni való géniuszok, vagy olyanok, akik égetni akartak. Meg kerékbe törni, tüzes trónra ültetni. Ma sincs másként. Pedig voltak „ígéretes” periódusok a kereszténység történetében, mint a protestantizmus és a reformáció. „Az ökumenizmus is protestáns szemlélet; az egyház teljességének, állandó megújulásiigényének kifejezője – ez az örök reformáció.” (Felhős Szabolcs, Partium, 2015. ősz, 98.) Később szemünket Párizsra vetettük, a 18–19. század szépséggel, ember(re)formáló eszmékkel és tettekkel kecsegtetett – felszabadítani, „liberálni” az embert. Szép is volt ez az időszak: „Belle époque”, aztán a 20. századi világháborúk felkavarták az emberiséget, megkavarták az embert.
Jöjjön hát: nappali őrjárat. Kis pillantás az elmúlt félévre, mielőtt belevágunk a másodikba. Bizonyítványt nem osztunk. Azt a tanulóra bízzuk, segítünk, mert nagy a tét.
Mozgalmi nagyüzem januárban. Úgy látszik, ez minden évben így kezdődik. A TV5 Monde reggel zúdítja a híreket Franciaországból. Tüntetések, sztrájkok sora indul: mezőgazdasági gazdálkodók, taxisok, elővárosi vasút (RER), légiirányítók, tanárok – az ország különböző térségeiben, vidéken és a fővárosban. Amíg a tanárok kivonulnak az utcára, az iskolában „alternatív”(?) foglalkozások lesznek. Calais-ben, a „dzsungelben” a régóta összezsúfolódott bevándorlók zendülnek, kitörnek, Angliába induló kompra másznak, menekülnének. A rendőrség beavatkozik, háborús állapotok. Erre ráerősít egy üzenet: az Iszlám Állam videón üzeni, hogy az ország több pontján robbantásokat tervez, és franciák brutális megölésére buzdítanak. Angliát sem hagyják ki a számításból. Ez az év is „jól” kezdődik. De hogy végződik? (És hogy mi sem maradjunk ki a sorból: a gépezet nálunk is beindult a kormány ellen.)
Mindeközben emlékezés, gyász:a francia Charlie Hebdo elleni 2015 januárjában történt terrortámadásra, illetve annak halottaira. Sok mindent még nem tudunk a közelmúlt történelméből sem, de az iskolában tanítjuk, másutt, nyilvános helyeken – például tévékben – magyarázzuk. A TV5 Monde is így tesz, felidéz. A „Meghívott” című reggeli műsorban a vendég a Charlie Hebdo egyik karikaturistájának elegáns felesége. A karikaturista halott. Az asszony szerelmes szenvedéllyel beszél férjéről, tehetségéről, aki sokfelé adott le rajzokat, foglalkoztatták. Ami egzisztenciálisan is jól jött, mondja egyértelműen. Közben, háttérként, bemutatnak néhány karikatúrát a jeles művész darabjaiból: pikáns erotika, inkább pornó. Megjelenik a férj rossz minőségű (mint egy körözött személy) fotója: kemény arcél. A riporter gyengéden firtató kérdésére, hogy hát akkor „megérte”?, a szép szőke nő nyugodt egyértelműséggel feleli: igen csodálatos ember volt, nagy művész, akinek fontos volt a szabadság.
A Charlie Hebdo azon a napon is megjelent egymilliós példányszámban, sorok kígyóztak az újságosbódék előtt. A címlapon a rajz: egy Kalasnyikovval felszerelkezett szakállas istenfigura futóhelyzetben, a hozzá illesztett mondat: „A gyilkos még mindig fut”. Ami érthető úgy is: még mindig szabad lábon van, vagy a gyilkosok köztünk vannak. (Ki is a gyilkos?) Szólásszabadság, kritika, sértés, tisztelet és a többi kérdés szól újra – töltve.
A francia polgár levelét megírta. Ami a polgárt illeti, tisztázzuk: ő citoyen és nem bourgeois. (Ez külön többmenetes elméleti kutakodást igényel, fogalomelmélet és történetfilozófiai alapon.) Andréval rendszeresen levelezünk, írunk a családi dolgokról, a gyerekekről. Huszonöt éves a barátság. Többször járt nálunk, mi is náluk. Új feleségével Franciaország déli részén él, onnét megy vissza látogatóba Normandiába, az előző házasságából született gyerekeihez, unokáihoz. Nagy távolságokat utazik be. Az új térségben, Aveyronban lendületesen dolgozik, szép a kertje, idősek klubját, egyesületet szervez, fest, szobrászkodik. Örül az ajándékba kapott könyvnek, a francia irodalmi kalandozásaim érdekelték, sőt ihletet kapott, Kosztolányi Zászló című versére hasonló címmel írt költeményt, meg is jelent: Tanári notesz 9. és az újabb francia-magyar kultúraközvetítő kötetben (Savaria University Press, 2015), még a francianyelv honlapra is felkerült. Lírája világgá lett röpítve, egész meghatódott, hogy ő, a műszaki tanár alexandrinusokban versel.
A nagyobb, megrázó eseményekről esszézünk. Ilyen volt, amikor Franciaország elutasította az uniós alkotmányt, s egyáltalán: bevonulásuk az unióba. Indokolta, miért nem szavaz újra Sarkozy elnökségére, nem azért, mert „magyar”, nyugtatott meg. A jelenlegi elnökre adott voksát pár hónap után megbánta, vallotta be. Elemeztük a Charlie Hebdo elleni támadást, az elhúzódó migránshelyzet is élénken foglalkoztatta. Hosszú levelében kitért a problémára, amely egész Európát megrázza: „Magyarország jól és gyorsan cselekedett! Országunk, Európa atyja, menedékhellyé vált. Nem látunk tovább az orrunknál, Szegény Franciaország! Milyen szép volt az euro előtt”. Itt az életszínvonaluk esését, a pénz devalválódását ecseteli példákkal. És nagy a munkanélküliség. Aggódik gyermekei jövője miatt. Leszögezte: Franciaország 70 éve süllyed. A hetvenes években még megvoltak a hagyományos értékei, aztán folyamatos a vesztés. Szomorú ezt hallani egy köztársaságpárti patriótától. Én is, mint a francia nyelv és kultúra szerelmes kalandozója és – ahogy André nevez – nagykövete, hasonlóan gondolom. És nagyon sajnálom.
Kitavaszodott. Megáll az élet. De nem az idő. Franciaországban országos sztrájk, ilyen átfogó, nagy kihatásúval még nem találkoztam: a villanyáramot és az üzemanyagot előállító nagyvállalatok álltak le, vagy például több atomerőmű és olajfinomító is erősen csökkentett termelésben küldött szét energiát. Így aztán megbénult az élet: nem lehet tankolni, a pékségek nem működnek, minden, ami villany- vagy gáznemű energiát fogyaszt csökkentett termelésre áll át. Előbb-utóbb a kórházak, a hűtőkamrák sem kapnak áramot. A sztrájkolók tudják ezt, és igen elszántak, és csatlakoznak ehhez a tömegközlekedési dolgozók. Béna a közlekedés, júniusban labdarúgó Európa-bajnokságot rendeznek. A csapatok, a szurkolók már készülnek. Lehet így gól lőni? Belgium sem akar lemaradni. A börtönőrök több hét óta tartó sztrájkjához, mintegy csatlakozásként bejelentkeztek a vasutasok. A bejelentett sztrájknap után tegnap váratlanul megint leálltak a vonatok. Azok sem tudtak váltani, akiknek van autójuk, akiknek meg nincs, az állomásokon rekedtek, ugrott a napi munka, a diákoknak a vizsga. A megnövekvő autós forgalom telítette az autópályákat, volt, ahol 200 kilométeres sor gyűrődött össze. A nyilatkozók többsége dühös. A börtönsztrájk is folytatódik, a vasutasokhoz esetleg még csatlakozik más közalkalmazotti réteg. Nincs megállapodás, nincs megállás. A jóléti kapitalizmus csődöt jelentett. Van energia, van tudás és van pénz. A tőke koncentrálódik. A munkások radikalizálódnak. A felvonulgatásból elegük van, nem hatásos, keményebb eszközökhöz, módszerekhez folyamodnak – totális stratégia. Belgiumban március 31-re általános munkabeszüntetést hirdettek meg a közalkalmazotti szférában. És a többiek? Közben a migránsok hada folyamatosan jön, most éppen Dél-Olaszország felől nyomulnak befelé. Sokan a hadak útján, de egészen más a kép, mint ahogy Ady villantotta fel: Vörös jelek a Hadak Útján: Európában valami készül…
Az elnök nem szeret. Közben François Hollande francia államfő bejelentette: „Nem szeretne olyan társadalmat, mint a magyar vagy a lengyel. Ez válasz is volt Nicolas Sarkozynek. A volt államfő, aki indul a 2017-es választásokon, a Le Monde-nak nyilatkozott (május 17.): „Nem mondhatjuk, hogy nincs demokrácia Magyarországon. Ez a francia elitek ellentmondása, hogy mindig leckéztetni akarják az egész világot. Lengyelországban láttam a Kaczynski-fivéreket a hatalomban. Tiszteletben tartották az európai szabályokat, és amikor megverték őket, távoztak a hatalomból. Ötven év kommunista iga után ezek működő demokráciák. Egy nagyszabású problémával is szembe kell nézniük, nagyon jelentős migrációs nyomást viselnek el. Schengen kudarca elsősorban őket nyomja. Azt szeretné, hogy újraépítsük a Berlini Falat?”
(Megjelent: Partium, XXV. évf., 2. sz., 2016. nyár, 76-78. Honlapunk a Partium főszerkesztőjének és a szerzőnek engedélyével közli.)
