Sz. Tóth Gyula
A cikk első része itt olvasható.
Rosszul esik a regnáló köztársasági elnök kijelentése. Egyrészt, mint magyar állampolgárnak, mert bánt, hogy kellő ismeret nélkül mond ilyeneket. És igaza van Sarkozynek, találó az utolsó kérdése! Tudom, mert itt élek. Én tisztelem Franciaországot, a köztársaságot, elsősorban a derék francia embereket. Mondhatom, elég alapos a tudásom a francia történelemről, irodalomról, tanítom a nyelvüket, részt veszek a két kultúra közvetítésében, készítettem Francia nyelvű tanítási programot, a közép-haladó címe: Correspondances – Kapcsolatok, Baudelaire nyomán. Nemrég jelent meg egy kötetem: Egy franciatanár irodalmi kalandozásai, benne a Fűzfa Balázs által összeállított 12 legszebb magyar vers francia adaptációinak feldolgozásával. Több francia vonatkozású cikkem van erre-arra, jó néhányszor voltam Franciaországban, ösztöndíjasként, tolmácsként és magánúton.
Szóval, mint kultúraközvetítőt is bánt Hollande kijelentése. Most írjak neki levelet, mint Boris Vian egykoron: „Monsieur le Président”…? Igaz, az író, költő, zenész, tehát művész más téma kapcsán szólt az elnökhöz: háború volt, a háborúzás ellen tiltakozott. Most is háború van szerte a világban, Európában is. És akkor felvilágosodás köztársaságának vezetője is háborúzni kezd – ártatlanok ellen. Nem írok neki levelet, úgysem olvasná el. Nem szeret olvasni, szépirodalmat sem, erre büszke. (Lehet, hogy jobban ismerem a francia irodalmat, mint ő?) De hogy mélyebben átélem, az biztos. És kellő transzformációval igyekszem mára aktualizálni. Ebben segít például Pierre Chaunu Felvilágosodás című hatalmas munkája, amelyet kiváló tanárom, Nagy Géza fordított magyarra. (Az elnöknek ezt nem kell tudnia, de tartok tőle, hogy az eredeti művet sem ismeri.)
Nem írok levelet az elnöknek. Szurkolok viszont Franciaországnak, hogy találjon vissza a „fényesebb” útra, merítsen ihletet a Fény századából. A Belle Époque ragyogásából, békebeli hangulatából, melyet a 20. századi háborúk megtépáztak ugyan, de a II. világháború után emberi-alkotói fejlődésnek indult az ország, de Gaulle vezetésével. Sajnos, mindez a hetvenes évek végéig tartott. Azóta: „Les Fleurs du Mal” – „A romlás virágai” (Babits, Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád fordításában), „A Rossz virágai’ (régebben György Oszkár, Térey Sándor, újabban, Tornai József fordításában). Mindegy, a lényeg: a „mal”, a „baj”.
A magyarok összejöveteléről franciáknak. Az idei színpompás csíksomlyói zarándoklatról készült videofelvételt, a kultúraközvetítés jegyében, tájékoztató ismeretekkel elküldtem francia barátaimnak. („Pèlerinage massif des Hongrois et des Sicules à Csíksomlyó”) Kettő a reflexiókból: „Köszönöm e csodás hitbéli üzenetet. Nem tudtam, hogy Mária ennyire szeretett és csodált a magyarok körében, ő minden nép anyja, szerte a világban. Az ilyen üzenetek, bármi is történjen, erősítik a baráti köteléket közöttünk” (Maryvonne). „Köszönet ezekért a képekért. Annál is inkább, mivel ekkora tömeg láttán nem kevés félelem fog el! Ám az olyan események, amelyek felrázzák a világot, nem a bizonytalanság, hanem a biztonság érzetét táplálják” (Martine). Sikerült hát egy francia jogos félelmét, kis időre legalábbis, eloszlatni Ismerve a franciaországi helyzetet, ez nem kevés. Mindkettő levélíró édesanya, több unokával.
Az összetartozás élménye. Igyekszem a franciákat megnyugtatni. A csíksomlyói zarándoklat meghatotta őket, Martine kis félelmet jelentett be a nagy tömeg láttán elfogja a rossz érzés. Napjainkban valóban előfordul bizonyos félelem, amikor nagy tömeget látunk, a tömegnek megvan a természete, ismerjük, sok rettenetes dolog történik. De ezen az eseményen, a zarándoklaton biztonság van, nincs atrocitás, lopás se. Miért? Itt az emberi szolidaritás jelenik meg, az összefogás, az összetartó erő, melynek alapja a közös nyelv, az anyanyelv, a hit, a szülőföld szeretete. Ez hangsúlyosan szerepel a francia irodalomban is, például François Mauriac, Colette, Marcel Pagnol, Hervé Bazin műveiben, és másként a mai francia valóságban egy modern írónál: Frédéric Beigbeder, Un roman français (megvan magyarul is: Egy francia regény, Tótfalusi Ágnes fordította). Vagyis, jelen van a nemzeti értékek iránti érzelem, akkor is, ha ez a terület, a politika következményeként, nagyon is felszabdalt.
Van viszont egy érdekes, mondhatnám bizarr jelenség. Furcsállom, hogy amikor a világ minden sarkában tűz van, rettenetes háborús akciók zajlanak, amire a politikusok mély fájdalmukat fejezik ki, megrendülve, ájtatos tekintettel (mesterséges, hamis ez a tekintet?), a megoldásra vonatkozó ismert közhelyeiket ismételgetik, eredmény nélkül. (Közéjük sorolandó a franciák elnöke is.) És íme, amikor itt van az összmagyar zarándoklat, egy jó és hatásos példa a szolidaritásra, mindez említésre sem kerül a vezető politikusok körében, már csak a tisztelet okán, s mint a megoldás egy lehetséges gyakorlata. Sem ők, sem az újságírók (nagy többségük a hatalmak kiszolgálói) nem viszik be a köztudatba, értékén. De még a pápa sem szól, pedig a szegénységet, a bajt látva szolidaritást, békét kér, s hozzá imát. Nem áldja meg a népi összefogást. (Miért kell megvárni a halottakat?)
Az összefogás, az összetartó erő élmény a nemzeti azonosságtudat építő eleme, elvezeti az embereket a boldogsághoz, legalábbis átsegíti őket a „boldogtalansághoz vezető kríziseken”. Ezt hangsúlyozza Kopp Mária és Skrabski Árpád a „Magyar lelkiállapot az ezredforduló után” című mű munkájában. Akkor pedig, ezzel az erővel, ennek birtokában, segíthetünk másokon is. Például a franciáknak is adhatunk mintát, mert most roskadozik, nemcsak a köztársaság, de az ember is. Így köszönöm meg francia barátaimnak az együtt érző soraikat. Természetesen elfogadva azt az elvet, hogy az állampolgárt nem tévesztjük össze az állam hibázó vezetőivel. Az évtizedes baráti szálak, a derék franciák élete, annak megbecsülése köt össze bennünket. Van kellően realista francia irodalom ma is.
Francia érettségi. Montesquieu? Ki Ő? A szellemes szóviccet talán Körmendy Zsuzsanna vagy a nemrég elhunyt Fázsy Anikó dobta be valamelyik írásában. Találó. Egy franciatanár irodalmi kalandjai című könyvem ismertetése során nem mulasztom el megemlíteni, hogy a magyar líra egyetemes, a francia fordítások ékesen bizonyítják, és irodalmunk „állja a versenyt” a franciával. A foci-Eb kapcsán fogalmazhatunk így. A bemutatókon kitértem arra is, hogy – folyamatos dokumentációelemzés és az adódó napi személyes gyakorlat nyomán szerzett tapasztalatom szerint – manapság a negyvenes franciával folytatott beszélgetés során a szóvicc, sajnos, valósággá válik. S ez nem vicc. Miközben én elismerően emlegetem a gazdag francia irodalom jeles alakjait, a beszélgető társ szemén látszik, nem tudja, mit beszélek. Legyen szó klasszikusról vagy mai szerzőről. Ki ő?
Ez ma már közismert tény Franciaországban. Pár éve André barátom, egykoron országos szakfelügyelő, fejlesztő mérnök-tanár már panaszkodott, látva a romlást. És íme egy cikk a francia érettségi színvonaláról. A diákok, mások mellett, Anatol France-on buktak ki. (Nem, nem fennakadtak, kibuktak.) A tételt látva kifakadtak: „Micsoda? Hát, ez meg ki? Ez komplett bolond, tök flúgos… Alig hallottak róla, igaz, hogy 1921-ben irodalmi Nobel-díjat kapott, de ez már őstörténet számukra”, rögzíti a helyzetet Jean-Michel Léost. Hozzáteszi, hogy Anatol France szerint „az egyszerű stílus hasonlít a világító fényhez. Komplex, de nem jelenik meg benne”. Hát így vagyunk, nagy írónk meg forog a sírjában, elfeledve hírességét, az észszerűségről, a világosságról adott tanácsaival együtt, zárja a szerző. Hozzáteszi: a téma azért megér annyit, hogy beszéljünk róla kicsit. (Forrás: Boulevard Voltaire = http://www.bvoltaire.fr/. A lapnak mottója méltó a tartalomhoz és a névadóhoz: „La liberté guide nos pas.” – A szabadság vezeti lépéseinket.)
És akkor még az érettségi dolgozatok helyesírásáról nem is szóltunk. Pedig bőven található tanulságosan elszomorító írás a „Voltaire Nagykörúton”. Más ma már a hangulat a párizsi körutakon, amelyekről oly magával ragadóan énekelt Yves Montand: „Les grands boulevards”. Mennyivel szebb! Inkább ezt és az ezekhez hasonló darabokat hallgatom.
(Megjelent: Partium, XXV. évf., 3. sz., 2016. ősz, 82-86. Honlapunk a Partium főszerkesztőjének és a szerzőnek engedélyével közli.)
