„Aki huszonnyolc szóban mondja el azt, amit tíz szóban is megtehetne, az egyéb aljasságokra is képes” — tartja a szállóige. A régi rómaiak a bőbeszédűséget redundancia (’körkörösség’) néven az egyik legfőbb stílushibának tartották. Manapság a szószátyár embereknek beteges közléskényszert tulajdonítunk. A nyelv azonban mindenkin túltesz, mert mindig többet fejez ki, mint amennyi szükséges.
A francia y-a-t-il ’van-e’ [t]-je nem jelent semmit, csak a kiejtést könnyíti meg.
A szavak fölöslegesen hosszúak, mivel rövidebb formában is érthetőek lennének. Ezen alapulnak a szóalkotás egyes módjai: elvonás (tulajdonos → tulaj), összevonás (magánszektor →maszek), rövidítés (római katolikus → róm. kat.). A történeti nyelvészet egyébként is arról tanúskodik, hogy egy-egy hangzó lekopása nem nagy veszteség. Az olasz notaio ’közjegyző’, a portugál geral ’általános’ vagy a francia août ’augusztus’ (kiejtve [u]!) mind úgy jó, ahogy van, mert nem a latin notarius, generalisés augustus szavaknak kell megfelelniük, hanem a mai beszélőknek, ők viszont nem hiányolják a testesebb eredeti alakokat. A véghangzó szóban és immár a csetfórumokon is főleg a gyakori szavakról esik le (pl. mert → mer → me), hiszen az úgysem megy a megértés rovására. Szintén elősegíti a zsugorodást az azonos vagy hasonló szótag: köztársaság →köztárság. Ugyanígy értelmetlen a hangbetoldás is. A francia y-a-t-il ’van-e’ [t]-je nem jelent semmit, csak a kiejtést könnyíti meg. Ez elfogadható indok egy nyelvtanuló számára, de a tudományban nem az, mert a francia máshol (pl. haïr ’gyűlöl’) eltűri egymás mellett az [a]-t és az [i]-t.
A helyesírás csak úgy hemzseg a redundanciától. Itt van mindjárt a nagybetű. Számos nyelv (pl. arab, japán, tibeti) „egyen méretű” betűket használ, ám ettől még mindenki tudja, hol kezdődik az új mondat. A német anyanyelvűek jól elkülönítik a tulajdonnevet a köznévtől, pedig az írásuk mindkettőt nagybetűvel jelöli. A magyar szóelemző írásmód ontja a fölösleges dolgokat, pl. a karddalbetűkettőzésben. Ennek a kiejtése ugyanúgy [kardal], mint a kardal ’kórusmű’ szóé, mivel a magyar beszédben hosszú mássalhangzó mellé nem kerülhet még egy mássalhangzó. Az <n> betűnek nincs hírértéke az olyan szavakban, mint a fenséges, ahittanra és a rénszarvas, mert az [n] a köznyelvben kiesik a réshangok előtt. Az ’asztalitenisz’ hangalakja [pimpong], ezért a pingpong írásképben fölösleges az első <g>.
A toldalékváltozatok számát a szótő hangrendjével szokás indokolni: háromhoz, négyhez, öthöz. Más ragokból azonban csak két alak létezik (hárommal ↔ néggyel = öttel), vagy egy (háromkor = négykor = ötkor, nem *négyker, *ötkör). Ha a nyelv ennyivel is beéri, akkor máshol szükségtelen lenne három toldalékot működtetnie. Okafogyott az ikes ragozás, mert az eredeti jelentése elhomályosult, sok „sima” ige pedig ikessé vált, így a lakik lehetne *lak is (vö. rak). Nyugodtan mellőzhető lenne a felsőfokú melléknév -bb jele (pl. legnagyobb), hiszen a leg- egyedül is ugyanazt fejezi ki (vö. legszélső).
A mondatok szerkezetében ugyancsak sok a fölösleg. A határozott névelőnek elvileg semmi keresnivalója a már önmagában határozott mutató névmás után: ez a könyv (vö. német dieses Buch, nem *dieses das Buch). A nyelvek különbözőképpen adagolják a redundanciát. Az angol She was a beautiful woman ’Szép nő volt’ csak a személyes névmáson jelzi a nemet, a francia Elle était une belle femme a névelőn és a melléknéven is, míg a névelőt nem ismerő orosz a múlt idejű igealakon is: Она была красивая женщина. (Mellesleg ha már van egy nőnemű névmás, minek a mondat végére a nő?)
A szójelentésben könnyű felfedezni a fölösleget, de nehéz lenne meghatározni, hogy igazában mi is funkciótlan. A fenyőfa utótagja szükségtelen: ki ne tudná, hogy a fenyő egy fafajta? Ezért is lehet egyszerűen fenyő néven emlegetni. De akkor mi akadályozza meg, hogy a parafa létezzen *para formában is? Nem az, hogy hangzásra megegyezik a paranoia bizalmas nyelvi megfelelőjével. Különben az ilyen párbeszédekre sem volna mód: Képzeld, a János komcsi. (’kommunista’) ~ Ez most komcsi? (’komoly’) Azzal sem érvelhetünk, hogy a parafa Magyarországon nem őshonos, mert nálunk bambuszfa sem terem, mégis jó önmagában a bambusz. Bár van, aki lázong a de viszont ellen, magát a nyelvet sosem zavarta a jelentésazonosság; akkor sem, amikor létrejött az ámdemeg az éspedig. Olyan is akad, aki igekötőket minősít fölöslegesnek (bebiztosít, megszponzorál, kipostáz), holott így kiválóan meg lehet különböztetni a folyamatos és a befejezett igeszemléletet: Az igazgató több száz beruházást szponzorált. ~Az igazgató megszponzorálta a beruházást.
A leggyakoribb kifogás a jövevényszavakat éri. „A tradíciófölösleges, mert ott van rá a hagyomány.” Ha az a baj, hogy a rokonértelműség miatt a nyelv két főnevet is fenntart egy helyett, akkor üldözendő a szalad is, mert ott van a fut. Persze az ilyen beszélőket az idegen eredet zavarja, ugyanakkor szerintük szükséges a rádió, a bézs és a lobbizik, „mert ezekre nincs igazán jó magyar szó”. Ahogy mondani szokás: ez ebben a formában nem igaz. Példaszavainknak nagyon is van magyar megfelelőjük. Az első összetételi előtagként lehet hang- (pl.hangjáték ’rádiójáték’), a második a szín hordozójától függőenvilágosbarna, a harmadik a stílus szerint kilincsel, nyalizik,körbeudvarol stb.
Ha már az utóbbi két bekezdésben átcsúsztunk a nyelvhasználat területére, befejezésül állapítsuk meg, hogy minél hosszabb egy nyelvi elemsor, annál kevésbé kell végigmondani, hiszen hiányosan is érthető, és legalább nem kell annyiszor egymás szavába vágnunk. Különösen igaz ez a szólásokra és a közhelyekre. Ha valaki így szól: Tudod, a Gyurival az a gond, hogy más szemében a szálkát…, a hallgató gondolatban befejezi a mondatot.
A redundancia végső soron abból adódik, hogy a beszédet háttérzaj nehezíti, a hallgató elkalandozik, az írás elmosódik, az olvasó félreért valamit stb. A nyelv tehát csupán igyekszik felkészülni minden ilyen eshetőségre. Néha túlzásokba esik, mint az a férfi, aki a derékszíjhoz nadrágtartót is felvesz, de hát ez van, ezt kell…
A szerző szakfordító-tolmács, nyelvtanár, nyelvész doktor, főállásban az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda lektora.
