Bienvenu sur www.francianyelv.hu   A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Bienvenu sur www.francianyelv.hu GSpeech

Séták Rousseau-val a szabadság ösvényein

Hír: Jean-Jacques Rousseau születésének 300. évfordulója alkalmából a Francia Intézet kétnapos konferenciát rendezett 2012-ben, Budapesten. Az első nap (október 16.) programjának helyszíne a Francia Intézet volt, a konferencia második napjának (október 17.) az Országos Idegennyelvű Könyvtár adott otthont. Az előadások a címnek megfelelően – „A sokoldalú Rousseau” – színes képet vázoltak fel. Az előadók, a tudomány jeles képviselői több oldalról közelítettek. Mindez a konferencia beharangozójának megfelelően: „A Társadalmi szerződés és egyéb fontos művek szerzője a Frankofónia egyik meghatározó személyisége. Életműve napjainkban a frankofón területeken belül és kívül is számos visszhangot kap többek között a filozófia, a politika, a zene és az irodalom területén.” Jelen volt az irodalom, a levélregény és a költészet, benne a Petőfi-kultusz szerepe a Nouvelle Héloϊse magyar fordításában, a zenei és az irodalmi műfajok újraértelmezése, a vallás: Rousseau és a kereszténység kapcsolata, a műfordítói kutatás Rousseau nyelvfelfogását tárgyalta, és kirajzolódott az önmagát kereső Rousseau.

Minden kor újra felfedezi Rousseau-t. És igyekszik kialakítani magának egy Rousseau-képet. Vagy a saját képére formálni a francia, a svájci filozófust, a „genfi polgárt”. Így tesznek országok, ideológiai közösségek, tudós körök, politikai formációk. A Rousseau-kép szerte a világban, s Magyarországon is sokszínű. A konferencia nyomán felvetődik, milyen a mi Rousseau-képünk? Pontosabban: nekem, mint kultúraközvetítőnek milyen a Rousseau-képem? Hogy ez némiképp összeálljon, körfigyelést teszek. Noha vannak előfeltevéseim, a választott szempontok mentén kis szemlézést tartok az emlékező és a kapcsolódó irodalomban, s ezek nyomán, reményeim szerint, kirajzolódik az „én Rousseau-m”. Mert a szabadságról Rousseau után van mit beszélni. És főleg tenni. Ezt tartom a „sokoldalú” Rousseau mára – az ideológiai zűrzavarok és keverések idején – fölöttébb aktuális gondolatkörének. Már ha érvényesnek és szükségesnek tartunk olyan eszméket, mint „közakarat”, „közjó”.

A Rousseau-évforduló jó alkalom, mondhatnám ürügy, hogy ennek utánaeredjünk. Számomra a nagy alkotó hangsúlyos „oldala”: Jean-Jacques Rousseau, a szabadság filozófusa. Ezt villantotta fel egy korábbi előadásában Madarász Imre irodalomtörténész. Fölhívta a figyelmet, hogy a ma – gondolkodó – emberének nem egy-egy nagy személyiség mellett kell letennie a garast, vagy két nagy személyiség közül kell választania, hanem a pozitív, máig ható életművek szintézisének megteremtésére kell törekedni. (Példának a Széchenyi és Kossuth-párhuzamot hozta fel, akiket sokszor egymással szembeállítva foglalnak állást, egyik vagy másik javára.) Eszembe jut Sartre és Camus mai magyar megítélése: Sartre „el/felejtése” – ha nem vádolása – a kommunizmussal való kapcsolata miatt, egyben felejtve hatalmas és tanulságos életművét, s a kommunizmussal való szakítását is.) Hangsúlyt kapott a „közakarat” és a „szabadság” eszméje, viszonyuk, mellyel még vívódik az emberiség. Pedig milyen fontos ez az egyes embernek, az „Egy-Énnek”, ahogy az irodalomtörténész kiemelte a magyar nyelv erejét. (Az előadásról megjelent értékelő írást lásd Császár Alexandra, Művészetek és Barátai, 2012. XXII. évf., 4. szám, 4.) A rousseau-i szabadságeszme tehát zsinórmértékül szolgálhat a mai egyénnek, ha szeretne „társadalmi szerződést” kötni.

Keljünk át az óceánon, milyen a Rousseau-kép a tengerentúlon? Feltűnik Rousseau Egedy Gergely tanulmányában: Közösség vagy állam. (Kommentár, 2012/1, 3–15.) A szerző következetesen kutatva a mély és széles témakört, új és új adalékokkal szolgál, most éppen Robert Nisbet (1913–1996), amerikai szociológus-történész munkásságának elemzésével (aki „a konzervatív reneszánsznak az egyik kiemelkedő jelentőségű szereplőjévé vált”). Ezt az életművet korántsem ismertem, de fontos ismeretekhez és szempontokhoz jutottam. Sorolhatnám: a kategóriák másként kezelése, pl. liberálisok és a konzervatívok vagy a „haladók” és a „tradicionalisták”, a „politikai monizmus” és a „társadalmi pluralizmus”, a közösségek létszükséglete, ami erős egyének szándékával teremtődik meg. Tehát itt hangsúlyos az állam és a közösségi formációk viszonya. (Vagyis állami erővel, „tűzzel-vassal” nem lehet közösségeket teremteni – az egyén „javára”.) Mindezek alkalmas megközelítési pontok az érintett, nagyon összetett rousseau-i gondolatkörhöz. Egedy Gergely szerint „Rousseau az amerikai konzervatívok zöme számára egyfajta negatív vonatkoztatási pont”. Eltűnődik, meglepte az a hatalmas szerep és jelentőség, amelyet neki tulajdonítanak, „két évszázad legfontosabb gondolkodóját látják benne. Még ha negatív értelemben is” – fogalmazott reflexióimra a történész. (Sz. Tóth, Rousseau után a szabadságról = Tanári notesz. Rózsák békéje, Bp., Hungarovox Kiadó, 2013, 94–96.) Hozzá kell tennünk, hogy a hatvanas évek Amerikájában az ellenkultúra bajnokának tüntették fel mintegy annak hitelesítésére.

Nézzünk körül a magunk háza táján. Örülök, hogy előkerült Rousseau, s újragondolható a szabadságértelmezése, mely más megvilágításban is előkerül egy kutatómunka során. A 19. századi magyar versek francia adaptációi közelítenek a rousseau-i felfogáshoz, „összecsengenek” azzal, ami már Berzsenyi kapcsán bizonyossá lett számomra: ez a romantika és a realizmus (a francia és a magyar) összefüggéseiben kimutatható. (Lásd Fűzfa Balázs „A 12 legszebb magyar vers”-sorozatának 9. darabja Berzsenyi: A közelítő tél. Szombathely, Savaria University Press, 2012.) A francia fordítás általam elvégzett elemzéséből egy idézet: „Berzsenyi francia adaptációja megerősít: a természet versbe varázsolt formái, színei között az emberi szellem nem veszíthet. Pihenhet, letörhet, de nem szenvedhet vereséget. Ha mégis, csakis magát okolhatja. A francia nyelvű szöveget ugyanis az olvasás – új – életre keltheti: a nyelv cselekvővé válhat az olvasó által, miként Roland Barthes vélekedett erről mintegy negyven évvel ezelőtt. És látjuk, amint Rousseau közeledik felénk, inkább: Berzsenyi töprengései a rousseau-i utat villantják fel előttünk. Számunkra. A mai helyzetben úgy érzékeljük, hogy a bölcs Berzsenyi romantikus realizmusa a Rousseau-val folytatott erdei sétákon életet lehel az emberbe.” (Sz. Tóth, Merengők színes lugasa. Reménykedés Berzsenyi A közelítő tél francia fordításait lapozgatva, Uo., 225–236.)

Magatartásról, ember, művészet, természet viszonyáról van szó. Ezek összefonódnak, időben folyamatosak, földrajzi térben és terek között kapcsolódnak, ezt az irodalomnak ábrázolnia kell, amit az irodalomtörténetnek akceptálnia illik. Azaz: kapcsolat van a felvilágosodás és romantika irodalma között, miként lehetséges a „Romantika és a realizmus együttélése a francia prózában” (lásd Fűzfa Balázs, irodalom­­­­_10, Krónika Nova Kiadó, 2008, 63–167.) De ezt a felfogást képviseli az egész tankönyv, ahogy a művek, eszmék, korok, szerzők közötti kapcsolódásokat (a baudelaire-i „Kapcsolatok”-at) a szerző másik három tankönyve is. A bőséges anyag reménykeltő, az iskolán a sor.

Tágítsuk a kört, és vessünk egy pillantást ezekre a tankönyvekre: hogyan jelenik meg lapjaikon a szóban forgó francia irodalom? (Lásd Sz.Tóth, Francia irodalom egy magyar tankönyvben 1-2. rész., 2010. november 08. és november 15.) Az irodalom 10 tankönyvben a „Magatartásmodellek a felvilágosodás korában” fejezetben a francia felvilágosodás nagy alakjai vonulnak fel: Diderot, d’Alembert, Voltaire, Jean-Jacques Rousseau, Montesquieu (63–70.). Batsányi János „vigyázó szemeit Párizsra veti” A franciaországi változásokra írt epigrammájában (36.). A mindentudás álmától vezérelve 1751 és 1772 között elkészül a francia Enciklopédia, mely az irodalom újabb funkcióváltását jelzi.  Vajon „ez a világ minden létező világok legjobbika”? Ezt cáfolandó, Candide közli: „De vár a munka a kertben”. Rousseau számára sem reménytelen a világ, az embert alapvetően jónak tartja (Émile vagy a nevelésről), másik nagy munkájában a Társadalmi szerződésben (Le Contrat social) máig ható és érvényes fogalmak jelennek meg, mint a népfelség elve, a közjó, a szabadság formái. (Amelyekben máig nincs közmegegyezés.) És már a történetfilozófiánál tartunk. Bevezetése azért fontos, mert hatással van mindennapjaink alapvető gondolkodására, s mert általa a filozófia, a tudomány felé is terelhető a töprengő fiatal. Újabb kincs a könyvben: például olyan titán, mint Montesquieu. A Perzsa levelek (Lettres persanes) tárgyalása jó alkalmat kínál a filozófiai szellem, a kritikai gondolkodás alakítására. Másik nagy műve is megjelenik: A törvények szelleme (L’Esprit des Lois). Másfél évtizedig építette fel, „politikai, államtudományi, társadalomtudományi elmélkedések sorozata, múlhatatlan jelentőségű előzménye mindannak, amit szociológiának, politológiának, jogfilozófiának nevezünk. Ebben állítja fel az azóta is oly fontos követelményt, hogy szét kell választani a törvényhozás, az ítélkezés és a közigazgatás szervezeteit. És ha a liberalizmus elmélete és követelménye valamivel előbb Angliában – főleg Locke gondolataiban – csírázott, mint társadalmi-politikai követelmény, a demokrácia nélkülözhetetlen tartalmi elemeként Montesquieu társadalomfilozófiájában épül következetes rendszerré”. Egyszerre volt politikus, történész, humoros társasági csevegő, azaz rendkívül sokoldalú, vonzó személy. Talán eme összetettség miatt napjainkban hiánycikk a történelem- és a társadalomfilozófia, nincs kellő számú „rendkívül sokoldalú, vonzó személy”. Pedig ilyen erények – és Voltaire, Rousseau, Diderot – nélkül nincs „felvilágosodás”. (Kis anekdota: „Utánam a vízözön.” A mondás XV. Lajos francia királytól származik. Ő azt is mondogatta, hogy „Aki utánam jön, tegye be az ajtót”. Nem volt ostoba király, szívesen társalgott a szellemes Montesquieu-vel, sejtette, hogy előbb-utóbb minden összeomlik, nem is rejtette véka alá véleményét: „Nem szeretnék az utódom lenni.”)

Jean-Paul Sartre gondolataival is megerősíthetjük, hogy miért van helye a francia irodalomnak magyar tankönyvben, és egyáltalán, miért fontos az irodalom. Mi az irodalom? című művében ez áll: „Minthogy az alkotás csak az olvasásban teljesülhet ki, minthogy a művész másokra kénytelen bízni a befejezését mindannak, amit ő elkezdett, s minthogy egyedül az olvasó tudatán keresztül érezheti magát lényegesnek a műve számára – minden irodalmi mű felhívás. (...) A könyv nem szolgálja a szabadságomat: igényli. (...) Az író tehát azért ír, hogy az olvasók szabadságához forduljon; arra kéri ezt a szabadságot, hogy tegye létezővé a művet.”

Visszatérve a fenti konferenciához: az általunk preferált gondolati nyomon megerősítő válaszokat kaptunk, ismét csak, Madarász Imre előadásából. A cím egyértelmű: „A Társadalmi szerződés liberalizmusa”. Az elővezetés nemkülönben. A politika is előkerült: az egyéni szabadság és a hatalom viszonya. Itt a „megállapodások” a hangsúlyosak. Meddig terjed az egyén szabadsághatára? Az ellentmondások ellenére a rousseau-i „következetesség” jelenik meg: a hatalom forrása nép, és a demokratikus alapgondolat, mely szerint a nép, a tömeg, szavazással, jóváhagyja a megállapodást, és a választott képviselőire, a legfőbb hatalomra bízza az emberi jogok teljesítését, betartását és betartatását. A kormány tagjai, a miniszterek mindennek szolgálatára vannak megbízva. Sok kérdés merül föl. Visszavonható-e a megbízás? Igen, az adott társadalmi helyzet, állapotok fenntartásáról népgyűlés mondhat ítéletet. A másik alapkérdés a „szabadelvűség” az egyén és a másik viszonylatában. Az egyéni szabadság „kötelesség”, de ez nem mehet a másik kárára. Ez „kötelesség” kérdése, amely erkölcsi kategória. És már Kantnál tartunk, aki szerint „Rousseau az erkölcsi világ Newtona”. Persze ez korántsem egyszerű, sem elvileg, még kevésbé gyakorlatilag. Mert mi legyen, ha az egyén áthágja a szabadsághatárokat, ha nem hajlandó tiszteletben tartani azokat? Illetve, ha azokat csak magára vonatkozóan tartja érvényesnek. Jön a „szabadságra késztetés”. Hú, ez megint fogós kérdés, mindennapi vita tárgya. Ám, Madarász Imre Rousseau-interpretációja szerint nincs itt semmi ellentmondás: a késztetésnek vannak nevelési és jogi aspektusai. Sőt, uram bocsá’, még „büntetés” is. Mindez kristálytiszta fogalmakkal, logikus fejtegetéssel, a művek, a kapcsolódó források birtokában meggyőző indoklással, olasz szakirodalmi kapcsolódásokkal, mint Giuseppe Mazzini erkölcsi-politikai “gyakorlati filozófiájával”, amelyet szintúgy Madarász hoz kapcsolatba Kanttal egy másik munka kapcsán. (Lásd Kant és Mazzini. A német filozófus és az olasz hazafi születésének bicentenáriuma között, PoLíSz, 2005/2., Kráter Műhely Egyesület)

A konferencia fényében, természetesen, sokszínű Rousseau-képet kaptunk. Itt eltekintek az „ellentmondásoktól”, illetve azoktól a nézetektől, amelyeket elővezetőik – kihegyezetten és elfogultan – saját felfogásuk kedvére igyekeztek formálni. Vagyis, ebben az esetben, nem érdekel, hogy Rousseau deviáns volt-e, aki lelencbe adta gyerekeit, s netán „őrült” is lett volna. Cherchez l’idée, keresd az ideát, az értékeset! Egy kiváló előadás (Vörös Imre irodalomtörténész) szép tablót vonultatott fel: Rousseau az író, az operaszerző, aki a zenetudomány javára kidolgozta a „frazeálástant”, aki ismerte Linné, svéd természettudós, orvos és botanikus műveit, sétái nyomán növényeket gyűjtött, rendszerezett, növénytani ismereteivel a természettudományban is elmerült. Megszállottan érdekelte a világ, tehát kérdéseket tett fel, és kereste a válaszokat. Megszállottan. Ez a Filozófus, aki érdekel – Kant felé (nem „félúton”!), mára „használatos”. „Szigorát” messze fölébe helyezem Sade márki gondolkodásának és írói magatartásának. Merthogy, egyes felfogások szerint, ma Sade az abszolút szabadság abszolút megtestesítője. E felfogás képviselői áhítattal adóznak az írástudónak, és szemet hunynak regényalakjainak tettei fölött, amikor is a gyilkosság, a kínzás másként ítéltetik meg, amikor, József Attila után szabadon, a kéjjel űzött ölés – nem poloskát, embert, több deci droggal – kibeszélhető, noha „bűn”. A libertiánus vagy „libertariánus” nézetek szerint e gondolatkör mezejében – sőt e világban – nincs helye a hatalomnak, a népfölségnek, meg a szavazásoknak – Döntsd a hatalmat, ne siránkozz! Igen, de mi jön utána? Ha döntöttél. Sto gyélaty? Ne feledjük a korszakos 19. századi kérdést, orosz volt, és lélekkel és filozófiával teli.  Dönteni könnyű hirtelen felindulásból, vagy néhány „abszolút liberté”-korty után. Úgy tűnik, manapság sokkal többet foglalkozunk Rousseau-val, mint Robespierre-rel, aki állítólag a francia forradalom alatt a zsebében hordta a „Társadalmi szerződést”. Érdekes, nemde? (A liberális és a libertariánus irányzatok közötti különbségről Rózsás Tamástól olvashatunk bővebben, lásd Térképvázlat az ideológiai útvesztőhöz, Polgári Szemle, 2009, 5. évf., 3.) Számomra Rousseau, e tekintetben, a mértéktartást jelenti, erre példákat szolgáltat a saját életével és írásaival, alakjaival, gondolataikkal. Legalábbis szélesre nyitja az erről való gondolkodást, választást kínál. Rousseau, sok vonatkozásban, nem „tartóztatta meg” önmagát, de ettől még nem lett híján az erénynek. Azt hinni, hogy az önmegtartóztatás az erényhez vezető egyetlen út, „nem más, mint az emberiség többi részének elítélése”, írja Roger Scruton „Iszom, tehát vagyok” című munkájában. Az angol konzervatív filozófus a mértéktartást dicséri, melyet Montaigne-nél vél felfedezni, mert a „mértéktartás egy olyan életmód választása, amelyben mindannyian meg tudunk egyezni”. Már ha „akarunk”, tesszük hozzá.

A további bonyodalmakat kerülendő, itt megállok. A Rousseau-képet társadalmi oldalról közelítettem, a konferencia vonalán. A szabadság mára az egész világon átformálódó eszmerendszere jelentkezik gazdasági téren is. Még több „árnyalattal”. Maradjunk az emberi jogoknál, a személyes szabadságnál, melyet addig tartunk érvényesnek, „jogosnak”, amíg másoktól sem vitatjuk el ugyanezt a lehetőséget, és békével és őszinteséggel kezeljük őket. (Ismert és sokat hangoztatott álláspont a következő: Az ember személyes szabadsága addig tart, amíg azzal másokét nem korlátozza. Franciaországban a francia forradalom után, 1789 augusztusában létrejött Emberi és polgári jogok nyilatkozata deklarálta először (és azóta is maradandóan) az emberi jogok sérthetetlenségét. A dokumentum a következő alapvetéssel kezdődik: „Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad; a társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon alapulnak.”)

Nos, akkor szusszanjunk egyet. Kell-e nekünk Montesquieu? A törvények szelleme – kell, nélküle nincs szabadságérzet. Kell-e nekünk Rousseau? Társadalmi szerződés nélkül nincs tudatosan vitt, felelősséggel viselt és (el)viselhető lét. Fölöttébb figyelemre méltó a svájci megemlékezések tónusa. Az elemzők a rousseau-i üzenet lényegét ma is nagyon aktuálisnak tartják, miszerint az ember képes a közakaratot és közjót szabad-cselekvőn érvényesíteni, ami segíthet magatartásunk alakításában. A politikai, a filozófiai, a nevelési eszméi mellett, nagyra becsülik ökológiai nézeteit. Didier Burghaiter összegző megállapítása szerint: 300 évvel születése után, „Rousseau a modern Svájc előfutárának tekinthető”. (Jean-Jacques et la Suisse, Genève, Éditions Slatkine, 2012, 7.)

Egyetértünk a budapesti konferencia egyik előadójával, Gérard Lahouatival, a Pau-i egyetem tanárával: Jean-Jacques Rousseau életműve „egyedi és univerzális”. Műveit a tanulók kezébe, józan vezetéssel.

Utóhang a mából. 310 éve született Jean-Jacques Rousseau. A mai nyüzsgő-zajos világban gyorsan változnak a témák, a helyzetek, a cselekvések, a reakciók, az emberi viselkedések. A megítélések. Norma és normatartás, ez itt a kérdés. Szabadáságértelmezéstől hangos a tér. Izgalmas a szuverenitás megítélése is. Egy a modern állam és a jog viszonyának elemzése szerint a „szuverenitást segíti az általános akarat, a rousseau-i volonté générale”. Ennek alapján születik a társadalmi szerződés. A szuverenitás jogosultja tehát maga nép. Gyakorlati probléma: hogyan nyilvánuljon meg a nép? Ehhez „képviseleti rendszerre van szükség”, amelyet Jean-Jacques Rousseau indokoltnak és kívánatosnak tartott. (Lásd Kruzslicz Péter Pál: A nemzeti alkotmányosság tagállami alapjai – a nemzeti szuverenitás és a nemzeti alkotmányos önazonosság, Szegedi Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Szeged, 2021) Mindez föltételezi az egyén felelősségét.

Mert a közösségben élő Én-Egyén felteszi-e a kérdést: ki a Másik? Az egyéni felelősséggel mi lesz? A bűn és az erény kérdésénél tartunk. Rosszat elkövetni bűn Rousseau szerint akkor is, ha például kellően hamis tartalmú könyvet ír valaki. Szerinte „mielőtt másokat oktatnánk, azzal kell kezdeni, hogy magunk tudjunk eleget.” Ezt hangsúlyozza Németh Pál az Írás felelőssége című Rousseau-ról írt esszéjében. (Lásd Az írás és az olvasás felelőssége. Válogatott esszék, tanulmányok (1981–1996). Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 1988)

Vigyázat tehát, mert a nagy szabadságban a hamis tettet és a hamis szót is utol lehet érni, nem csak a sánta kutyát. (Olykor még az elkövetőt is.) Erre figyelmeztet B. F. Skinner könyve: „Szabadon fogva”. Több mint szellemes fordítás, aktuális elmecsavarintó. (Magyar Könyvklub, 2004, fordította: Kemenes Inez)

Hit, filozófia, jog, irodalom elemez – történetében, elméletében, gyakorlatában – próbálkozik, eligazodni-eligazítani. Hasznos, értelmes válaszokat kapunk, mások mellett, az Arcanum.kézikönvvtár, a Magyar Katolikus Lexikon forrásanyagát olvasgatva. És Rousseau példája nyomán érdemes időt szakítani magányos sétákra, s nem azon merengeni, ment-e elébbre a világ a könyvek által, hanem eltűnődni, hol a helyünk és a mi a dolgunk e lármás forgatagban.

(A Tempevölgy, 2013/1. 57–60. számában megjelent írás bővített, szerkesztett változata.)

A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Francianyelv.hu felolvasó