Az értelmiségieknek ugyan nem sok beleszólásuk van a mindenkit érintõ eseményekbe, azt azonban elvárják tõlük, hogy véleményt nyilvánítsa­nak és a dolgokat a nyilvánosság színe elõtt vitassák meg, mint ahogyan tette azt Jean-Paul Sartre a háború utáni évtizedekre vonatkozóan; a vezetõ értelmiségiek gyakran szólalnak meg az újságok vezércikkeiben is.

Intellectuelek szerte Franciaországban vannak, fõként egyetemi körökben, de a francia szellemi élet legismer­tebb magvához tartozó értelmiségiekkel Párizsban, a Szajna bal partján találkozhatunk leginkább; az egye­temeken oktatnak, vagy a könykiadásban és az újsá­goknál tevékenykednek, regényeket vagy vitairatokat írnak, és õk jelennek meg a magasröptû televíziós vita­mûsorokban is. A vezetõ értelmiségiek többsége balol­dali beállítottságú, de a közelmúltban egyre erõtelje­sebben képviseltetik magukat a jobboldali gondolko­dók, miközben a baloldali szellemiség mintha hanyat­lóban volna.

A baloldal és a jobboldal (értve ez alatt a nacionalis­ta, katolikus jobboldalt, amely a 19. század végétõl egé­szen az 1930-as évekig hatása alatt tartotta a francia szellemi életet) közötti ellentét gyökerei az 1890-es évekbe, egészen a Dreyfus-ügyig nyúlnak vissza. Ez volt az a pont, amikor az ún. intellectuelek felfedezték, milyen hatalom van a kezükben, és maga a kifejezés is ettõl kezdve vált elterjedtté.

A zsidó származású Alfred Dreyfus a francia hadseregben kapitányként szolgált, és azzal vádolták, hogy katonai titkokat adott át a né­meteknek. Több író is azonnal kiállt Dreyfus mellett, elsõsorban Zola, õ ugyanis J’accuse! (Vádolom!) kezde­tû nyílt levelében kijelentette, hogy Dreyfus tulajdon­képpen egy jobboldali antiszemita összeesküvés áldo­zata. A botrány nyomán Franciaország két táborra sza­kadt, és a megosztottság egészen 1906-ig, Dreyfus vég­leges felmentéséig fennállt. A Dreyfus-ügy egyediségét az adta, hogy a francia értelmiség még soha nem fog­lalt állást ilyen nyíltan egyetlen közügyben sem.

A Dreyfus-ügyben elszenvedett kudarc ellenére a katolikus nemzeti jobboldal az elsõ világháború elõtti és utáni években rendlúvül aktív maradt. Két legis­mertebb vezetõje a regényíró Maurice Barrés és a har­cos nacionalista Charles Maurras, aki egyben az Action Française mozgalom egyik vezéralakjának is számított. Az 1920-as években a kommunista értelmi­ségiek (például a regényíró Henri Barbusse) is egyre erõteljesebben hallatták a hangjukat; a harmincas években még olyan nagyságok, mint Gide vagy Malraux is (aki pilótaként vett részt a spanyol polgár­háborúban) kacérkodtak a kommunizmussal.

A pro­vence-i Jean Giono pacifista eszmeisége szintén jelen­tõs hatással volt a szellemi életre. A háború árnyéká­ban a bal- és a jobboldali eszmeiségû értelmiségiek egyaránt meghatározó szerepet játszottak a közgondol­kodás alakításában. A megszállás éveiben több liberá­lis gondolkodó is (köztük Albert Camus) aktívan részt vett az ellenállásban, de olyanok is akadtak, akik a ná­cikkal mûködtek együtt. Az egyik legismertebb náci­barát írót, Robert Brasillachot a felszabadulás után ki is végezték ezért, míg Drieu La Rochelle, aki tehetsé­ges író és a Nouvelle Revue Française szerkesztõje volt a megszállás alatt, öngyilkos lett.

A háború utáni években az egzisztencialista és a kommunizmushoz vonzódó Jean-Paul Sartre uralta a francia szellemi életet. A balos értelmiségiek közül többen még a Kommunista Pártba is beléptek, ám a Szovjetunió 1956-os budapesti és 1968-as prágai fellé­pését követõen elhagyták azt.

Rendszerellenességük egy darabig az algériai háború ellenzésében nyilvá­nult meg; 1960-ban 121 értelmiségi felhívást tett köz­zé, amelyben a harc megtagadására szólították fel a sorkatonákat. A baloldali értelmiségiek az 1970-es és 1980-as évek technokrata-ethoszát és az egyre inkább elterjedõ fogyasztás-központúságot is ellenszenvvel szemlélték.

Mitterrand hatalomra jutását követõen álláspontjuk már korántsem egyértelmû: bár vala­mennyien Mitterrand-ra adták voksukat, mégis úgy érezték, hogy egy értelmiségi soha nem állhat a hata­lom (le pouvoir) oldalára, és csak akkor õrizheti meg személyes integritását, ha ellenzékben marad. Mindennek ellenére, bár a francia értelmiség az utób­bi száz évben soha nem mulasztott el véleményt nyil­vánítani egyetlen közügyben sem, az események befo­lyásolására azonban egyszer sem volt képes (a Drey­fus-ügy kivételnek számít).

A huszadik század politikailag aktív és saját köreiben befolyásos értelmiségi legkitûnõbb francia példája Jean-Paul Sartre. A német Husserl és Heidegger esz­méit továbbgondoló Sartre egzisztencialista filozófiá­jának pillére a felelõsségnek és a választás szabadságá­nak gondolata. Sartre és élettársa, Simone de Beauvoir a St-Germain-des-Près kávéházaiban üldögéltek nap­hosszat, a tanítványok és alkalmi hallgatóság gyûrûjé­ben, akik a szigorú sartre-i szabadságot gyakorta össze keverték a szabadossággal. Sartre-ot valójában a mar­xizmus foglalkoztatta, és kijelentette, hogy az egzisz­tencializmus a marxizmus szolgálóleánya csupán.

Az idõk során Sartre egyre inkább eltávolodott a kommu­nizmustól, bár 1980-ban bekövetkezett haláláig szá­mos baloldali és humanitárius ügyet támogatott, Giscard elnöksége alatt még az Elysée-palota elé is el­gyalogolt, hogy a vietnami „dzsunkalakók” érdekében szót emeljen. Sartre alakját tisztelet övezte ugyan, de a gondolkodásmódjában sûrûn bekövetkezõ változások és filozófiájának ellentmondásai több tanítványát is el­fordították tõle. Vele kapcsolatban szinte szállóigévé vált az a mondás, hogy Sartre volt az a mélyen vallásos ember, aki megölte Istent. Az õ szellemi hatásának kö­szönhetõ azonban, hogy a régi eszmék újraértékelése mellett szkeptikusabb hangulat alakult ki.

Az 1960-as évek végén az egzisztencializmus egy új, nagy szellemi erõt képviselõ irányzatnak, a struk­turalizmusnak adta át a helyét. A strukturalizmus nem is annyira filozófiai irányzat, mint inkább mód­szer, és nem is igazán „iskola”, hiszen több, egymás­tól eltérõ gondolkodású értelmiségi - Roland Barthes irodalomkritikus, Michel Foucault és Jacques Der­rida filozófusok, Jacques Lacan pszichoanalitikus, és az antropológia vezéregyénisége, Claude Lévi-Strauss - is csatlakozott hozzá.

A strukturalizmus bizonyos értelemben az egzisztencializmusból nõtt ki, és ha­sonlóan elõdjéhez, ateista elutasítással fordult a törté­nelem és az erkölcs hagyományos megközelítéséhez. A különbség azonban abban rejlett, hogy a humanis­ta Sartre felfogásában az egyén saját sorsának irányí­tója, ugyanezt az egyént a strukturalisták egy elõre meghatározott rendszer foglyának tekintették. Gon­dolatokat ébresztõ mûvében (Szavak és dolgok, 1966) Foucault kifejtette, hogy az „Ember, nagy E-vel, kita­láció csupán" - és a mûvelt közönség csodálkozással vegyes borzongással hallgatta szavait. Sartre megölte Istent, de ezek most az Embert is megölik.

A kritiku­sok egy része úgy vélte, hogy az új irányzat az antro­pológia és más társadalomtudományok Franciaor­szágban eléggé elkésve jelentkezõ elismerése; a struk­turalisták dús fantáziával, de a már megszokott fran­cia szélsõségességgel nyúltak az újonnan felfedezett tudományágakhoz. Elsõsorban a külföldi (fõként az amerikai) egyetemi körökben fejtettek ki nagy hatást. Sok bírálat érte õket azonban szándékosan száraz stí­lusuk, arroganciájuk és ködös gondolataik miatt; az 1980-as évek végén az irányzat legtöbb vezetõ alakja már nagyon idõs volt vagy már nem is élt, így a struk­turalizmus lassan elenyészett.

Az 1970-es évek közepétõl más irányzatok tûntek fel a szellemi újdonságra mindig oly éhes párizsiak látó­határán. Elsõként az André Glucksmann és Bernard ­Henri Lévy által vezetett „új filozófusok" (nouveaux philosophes) robbantak be az élvonalba. Ezek a fiatal, baloldali érzelmû értelmiségiek könyveket és cikkeket írtak arról, mennyire kiábrándultak a marxizmusból és más baloldali ideológiákból. A politikai baloldal azonban ellentámadást indított, és a filozófusokat a „jobboldal által kilõtt médiarakéták"-nak titulálta.

1979-ben azután a la Nouvelle Droite (Új Jobboldal) ke­rült reflektorfénybe. Az Új Jobboldal elsõ számú szóvi­võje Alain de Benoist volt. Õ fogalmazta meg a jobbol­dal kissé zavaros, Nietzschét idézõ, az elitizmus és po­gányság misztikus elegyét hirdetõ filozófiáját. Ez a meglehetõsen bizarr irányzat azonban nem maradt so­káig divatban, és bár az értelmiségi jobboldal továbbra is erõs, jelentõsebb filozófiával azóta sem jelentkezett. Az 1990-es években az „ideológiai vákuum" jellemzi leginkább a Szajna bal parti színterét, mintha mára va­lamennyi „izmus" (beleértve a marxizmust is) elveszí­tette volna vonzerejét.

Párizs csak a saját gyomrával törõdik: he­tente felfal egy ideológiát, és havonta elnyel egy onto­lógiát.

A bal parti értelmiségiek zárt csoportot alkotnak, egymás szerény lakásaiban jönnek össze, vagy a min­denki által ismert törzshelyeiken, a Lipp vagy a Le Balzar kávéházban találkoznak. Ez a világ az egymás­sal versengõ klikkek intenzív és narcisztikus világa, ahol a háttérben állandó intrikák zajlanak, és min­denki a pillanatnyi divatot követi, és amelynek tagjai csak egymás munkáiról írnak ismertetést. Megszál­lottan kutatja az újdonságot, itt az új eszmék egy idõ­re ugyanúgy divatba jönnek, mint a haute couture (szabómûvészet) kollekciók. Egy szellemes szakértõ szavaival: „Párizs csak a saját gyomrával törõdik: he­tente felfal egy ideológiát, és havonta elnyel egy onto­lógiát". Talán ez az egyetlen közeg, amely a mai napig õrzi a sajátos francia szigetjelleget, és bár az értelmi­ségiek fogékonyak a világesemények iránt, társalgá­suk középpontjában leggyakrabban mégis Párizs áll.

A francia szellemiség erejét kutató Régis Debray felvetette, hogy az elmúlt száz évben három alkalom­mal változott a szellemi életet meghatározó közeg súly­pontja: elõször valamikor az 1880-as években, amikor az egyház szerepét az egyetemek vették át; majd az 1930-as években, amikor az egyetemek háttérbe szo­rulásával a havi és heti folyóiratokat kibocsátó na­gyobb kiadók kerültek elõtérbe, és végül az 1960-as években, amikor a televízió és általában a média lett a legfõbb szellemformáló eszköz.

A különbözõ szem­lék, például a Les Temps Modernes, amelyet egykor Sartre szerkesztett, vagy Gallimard folyóirata, a Nouvelle Revue Française még napjainkban is szokat­lanul széles olvasóközönséget vonzanak, bár az utób­bi években megjelenõ tömeg- és médiakiadványok egyre inkább a háttérbe szorítják a színvonalasabb fo­lyóiratokat.

A Régis Debray szóhasználatában „mé­diakraták"-nak nevezett személyek által uralt új mé­dia hatására a komoly eszmecserék elsekélyesedtele; a médiáknál kínált magas díjazás és a könnyen megsze­rezhetõ hírnév reményében a színvonalas gondolko­dók közül többen is hajlandók áruba bocsátani tehet­ségüket. Az értelmiségiek vitáját a média a show-bu­siness részének tekinti, és ennek megfelelõen ki is ak­názza, aminek következtében a komoly viták és szó­párbajok tömegszórakoztatási eszközzé váltak.

Az egyetemi professzorok és írók egymással versengve igyekszenek a talk-show-k sztárjaivá válni - pontosan ez történt a péntek esti Apostrophe címû irodalmi programmal is, amelyet mintegy hatmillió nézõ köve­tett, és a heti intellektuális programok fénypontjának számított. Debray „irodalmi diktátornak" nevezte ugyan a mûsor vezetõjét, Bernard Pivot-t, mégis a te­levízió egy jó programmal lett szegényebb, amikor 1990-ben Pivot sorozata véget ért.

(Bárdosi-Karakai: A francia nyelv lexikona)