Az értelmiségieknek ugyan nem sok beleszólásuk van a mindenkit érintõ eseményekbe, azt azonban elvárják tõlük, hogy véleményt nyilvánítsanak és a dolgokat a nyilvánosság színe elõtt vitassák meg, mint ahogyan tette azt Jean-Paul Sartre a háború utáni évtizedekre vonatkozóan; a vezetõ értelmiségiek gyakran szólalnak meg az újságok vezércikkeiben is.
Intellectuelek szerte Franciaországban vannak, fõként egyetemi körökben, de a francia szellemi élet legismertebb magvához tartozó értelmiségiekkel Párizsban, a Szajna bal partján találkozhatunk leginkább; az egyetemeken oktatnak, vagy a könykiadásban és az újságoknál tevékenykednek, regényeket vagy vitairatokat írnak, és õk jelennek meg a magasröptû televíziós vitamûsorokban is. A vezetõ értelmiségiek többsége baloldali beállítottságú, de a közelmúltban egyre erõteljesebben képviseltetik magukat a jobboldali gondolkodók, miközben a baloldali szellemiség mintha hanyatlóban volna.
A baloldal és a jobboldal (értve ez alatt a nacionalista, katolikus jobboldalt, amely a 19. század végétõl egészen az 1930-as évekig hatása alatt tartotta a francia szellemi életet) közötti ellentét gyökerei az 1890-es évekbe, egészen a Dreyfus-ügyig nyúlnak vissza. Ez volt az a pont, amikor az ún. intellectuelek felfedezték, milyen hatalom van a kezükben, és maga a kifejezés is ettõl kezdve vált elterjedtté.
A zsidó származású Alfred Dreyfus a francia hadseregben kapitányként szolgált, és azzal vádolták, hogy katonai titkokat adott át a németeknek. Több író is azonnal kiállt Dreyfus mellett, elsõsorban Zola, õ ugyanis J’accuse! (Vádolom!) kezdetû nyílt levelében kijelentette, hogy Dreyfus tulajdonképpen egy jobboldali antiszemita összeesküvés áldozata. A botrány nyomán Franciaország két táborra szakadt, és a megosztottság egészen 1906-ig, Dreyfus végleges felmentéséig fennállt. A Dreyfus-ügy egyediségét az adta, hogy a francia értelmiség még soha nem foglalt állást ilyen nyíltan egyetlen közügyben sem.
A Dreyfus-ügyben elszenvedett kudarc ellenére a katolikus nemzeti jobboldal az elsõ világháború elõtti és utáni években rendlúvül aktív maradt. Két legismertebb vezetõje a regényíró Maurice Barrés és a harcos nacionalista Charles Maurras, aki egyben az Action Française mozgalom egyik vezéralakjának is számított. Az 1920-as években a kommunista értelmiségiek (például a regényíró Henri Barbusse) is egyre erõteljesebben hallatták a hangjukat; a harmincas években még olyan nagyságok, mint Gide vagy Malraux is (aki pilótaként vett részt a spanyol polgárháborúban) kacérkodtak a kommunizmussal.
A provence-i Jean Giono pacifista eszmeisége szintén jelentõs hatással volt a szellemi életre. A háború árnyékában a bal- és a jobboldali eszmeiségû értelmiségiek egyaránt meghatározó szerepet játszottak a közgondolkodás alakításában. A megszállás éveiben több liberális gondolkodó is (köztük Albert Camus) aktívan részt vett az ellenállásban, de olyanok is akadtak, akik a nácikkal mûködtek együtt. Az egyik legismertebb nácibarát írót, Robert Brasillachot a felszabadulás után ki is végezték ezért, míg Drieu La Rochelle, aki tehetséges író és a Nouvelle Revue Française szerkesztõje volt a megszállás alatt, öngyilkos lett.
A háború utáni években az egzisztencialista és a kommunizmushoz vonzódó Jean-Paul Sartre uralta a francia szellemi életet. A balos értelmiségiek közül többen még a Kommunista Pártba is beléptek, ám a Szovjetunió 1956-os budapesti és 1968-as prágai fellépését követõen elhagyták azt.
Rendszerellenességük egy darabig az algériai háború ellenzésében nyilvánult meg; 1960-ban 121 értelmiségi felhívást tett közzé, amelyben a harc megtagadására szólították fel a sorkatonákat. A baloldali értelmiségiek az 1970-es és 1980-as évek technokrata-ethoszát és az egyre inkább elterjedõ fogyasztás-központúságot is ellenszenvvel szemlélték.
Mitterrand hatalomra jutását követõen álláspontjuk már korántsem egyértelmû: bár valamennyien Mitterrand-ra adták voksukat, mégis úgy érezték, hogy egy értelmiségi soha nem állhat a hatalom (le pouvoir) oldalára, és csak akkor õrizheti meg személyes integritását, ha ellenzékben marad. Mindennek ellenére, bár a francia értelmiség az utóbbi száz évben soha nem mulasztott el véleményt nyilvánítani egyetlen közügyben sem, az események befolyásolására azonban egyszer sem volt képes (a Dreyfus-ügy kivételnek számít).
A huszadik század politikailag aktív és saját köreiben befolyásos értelmiségi legkitûnõbb francia példája Jean-Paul Sartre. A német Husserl és Heidegger eszméit továbbgondoló Sartre egzisztencialista filozófiájának pillére a felelõsségnek és a választás szabadságának gondolata. Sartre és élettársa, Simone de Beauvoir a St-Germain-des-Près kávéházaiban üldögéltek naphosszat, a tanítványok és alkalmi hallgatóság gyûrûjében, akik a szigorú sartre-i szabadságot gyakorta össze keverték a szabadossággal. Sartre-ot valójában a marxizmus foglalkoztatta, és kijelentette, hogy az egzisztencializmus a marxizmus szolgálóleánya csupán.
Az idõk során Sartre egyre inkább eltávolodott a kommunizmustól, bár 1980-ban bekövetkezett haláláig számos baloldali és humanitárius ügyet támogatott, Giscard elnöksége alatt még az Elysée-palota elé is elgyalogolt, hogy a vietnami „dzsunkalakók” érdekében szót emeljen. Sartre alakját tisztelet övezte ugyan, de a gondolkodásmódjában sûrûn bekövetkezõ változások és filozófiájának ellentmondásai több tanítványát is elfordították tõle. Vele kapcsolatban szinte szállóigévé vált az a mondás, hogy Sartre volt az a mélyen vallásos ember, aki megölte Istent. Az õ szellemi hatásának köszönhetõ azonban, hogy a régi eszmék újraértékelése mellett szkeptikusabb hangulat alakult ki.
Az 1960-as évek végén az egzisztencializmus egy új, nagy szellemi erõt képviselõ irányzatnak, a strukturalizmusnak adta át a helyét. A strukturalizmus nem is annyira filozófiai irányzat, mint inkább módszer, és nem is igazán „iskola”, hiszen több, egymástól eltérõ gondolkodású értelmiségi - Roland Barthes irodalomkritikus, Michel Foucault és Jacques Derrida filozófusok, Jacques Lacan pszichoanalitikus, és az antropológia vezéregyénisége, Claude Lévi-Strauss - is csatlakozott hozzá.
A strukturalizmus bizonyos értelemben az egzisztencializmusból nõtt ki, és hasonlóan elõdjéhez, ateista elutasítással fordult a történelem és az erkölcs hagyományos megközelítéséhez. A különbség azonban abban rejlett, hogy a humanista Sartre felfogásában az egyén saját sorsának irányítója, ugyanezt az egyént a strukturalisták egy elõre meghatározott rendszer foglyának tekintették. Gondolatokat ébresztõ mûvében (Szavak és dolgok, 1966) Foucault kifejtette, hogy az „Ember, nagy E-vel, kitaláció csupán" - és a mûvelt közönség csodálkozással vegyes borzongással hallgatta szavait. Sartre megölte Istent, de ezek most az Embert is megölik.
A kritikusok egy része úgy vélte, hogy az új irányzat az antropológia és más társadalomtudományok Franciaországban eléggé elkésve jelentkezõ elismerése; a strukturalisták dús fantáziával, de a már megszokott francia szélsõségességgel nyúltak az újonnan felfedezett tudományágakhoz. Elsõsorban a külföldi (fõként az amerikai) egyetemi körökben fejtettek ki nagy hatást. Sok bírálat érte õket azonban szándékosan száraz stílusuk, arroganciájuk és ködös gondolataik miatt; az 1980-as évek végén az irányzat legtöbb vezetõ alakja már nagyon idõs volt vagy már nem is élt, így a strukturalizmus lassan elenyészett.
Az 1970-es évek közepétõl más irányzatok tûntek fel a szellemi újdonságra mindig oly éhes párizsiak látóhatárán. Elsõként az André Glucksmann és Bernard Henri Lévy által vezetett „új filozófusok" (nouveaux philosophes) robbantak be az élvonalba. Ezek a fiatal, baloldali érzelmû értelmiségiek könyveket és cikkeket írtak arról, mennyire kiábrándultak a marxizmusból és más baloldali ideológiákból. A politikai baloldal azonban ellentámadást indított, és a filozófusokat a „jobboldal által kilõtt médiarakéták"-nak titulálta.
1979-ben azután a la Nouvelle Droite (Új Jobboldal) került reflektorfénybe. Az Új Jobboldal elsõ számú szóvivõje Alain de Benoist volt. Õ fogalmazta meg a jobboldal kissé zavaros, Nietzschét idézõ, az elitizmus és pogányság misztikus elegyét hirdetõ filozófiáját. Ez a meglehetõsen bizarr irányzat azonban nem maradt sokáig divatban, és bár az értelmiségi jobboldal továbbra is erõs, jelentõsebb filozófiával azóta sem jelentkezett. Az 1990-es években az „ideológiai vákuum" jellemzi leginkább a Szajna bal parti színterét, mintha mára valamennyi „izmus" (beleértve a marxizmust is) elveszítette volna vonzerejét.
Párizs csak a saját gyomrával törõdik: hetente felfal egy ideológiát, és havonta elnyel egy ontológiát.
A bal parti értelmiségiek zárt csoportot alkotnak, egymás szerény lakásaiban jönnek össze, vagy a mindenki által ismert törzshelyeiken, a Lipp vagy a Le Balzar kávéházban találkoznak. Ez a világ az egymással versengõ klikkek intenzív és narcisztikus világa, ahol a háttérben állandó intrikák zajlanak, és mindenki a pillanatnyi divatot követi, és amelynek tagjai csak egymás munkáiról írnak ismertetést. Megszállottan kutatja az újdonságot, itt az új eszmék egy idõre ugyanúgy divatba jönnek, mint a haute couture (szabómûvészet) kollekciók. Egy szellemes szakértõ szavaival: „Párizs csak a saját gyomrával törõdik: hetente felfal egy ideológiát, és havonta elnyel egy ontológiát". Talán ez az egyetlen közeg, amely a mai napig õrzi a sajátos francia szigetjelleget, és bár az értelmiségiek fogékonyak a világesemények iránt, társalgásuk középpontjában leggyakrabban mégis Párizs áll.
A francia szellemiség erejét kutató Régis Debray felvetette, hogy az elmúlt száz évben három alkalommal változott a szellemi életet meghatározó közeg súlypontja: elõször valamikor az 1880-as években, amikor az egyház szerepét az egyetemek vették át; majd az 1930-as években, amikor az egyetemek háttérbe szorulásával a havi és heti folyóiratokat kibocsátó nagyobb kiadók kerültek elõtérbe, és végül az 1960-as években, amikor a televízió és általában a média lett a legfõbb szellemformáló eszköz.
A különbözõ szemlék, például a Les Temps Modernes, amelyet egykor Sartre szerkesztett, vagy Gallimard folyóirata, a Nouvelle Revue Française még napjainkban is szokatlanul széles olvasóközönséget vonzanak, bár az utóbbi években megjelenõ tömeg- és médiakiadványok egyre inkább a háttérbe szorítják a színvonalasabb folyóiratokat.
A Régis Debray szóhasználatában „médiakraták"-nak nevezett személyek által uralt új média hatására a komoly eszmecserék elsekélyesedtele; a médiáknál kínált magas díjazás és a könnyen megszerezhetõ hírnév reményében a színvonalas gondolkodók közül többen is hajlandók áruba bocsátani tehetségüket. Az értelmiségiek vitáját a média a show-business részének tekinti, és ennek megfelelõen ki is aknázza, aminek következtében a komoly viták és szópárbajok tömegszórakoztatási eszközzé váltak.
Az egyetemi professzorok és írók egymással versengve igyekszenek a talk-show-k sztárjaivá válni - pontosan ez történt a péntek esti Apostrophe címû irodalmi programmal is, amelyet mintegy hatmillió nézõ követett, és a heti intellektuális programok fénypontjának számított. Debray „irodalmi diktátornak" nevezte ugyan a mûsor vezetõjét, Bernard Pivot-t, mégis a televízió egy jó programmal lett szegényebb, amikor 1990-ben Pivot sorozata véget ért.
(Bárdosi-Karakai: A francia nyelv lexikona)