Bienvenu sur www.francianyelv.hu   A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Bienvenu sur www.francianyelv.hu GSpeech

 

Spirálban lezuhanó repülőgépen utazik...
Tíz méteres hullám közeledik a tengerparthoz...
Hatalmas lángok emésztik fel az irodaházat, ahol éppen dolgozik...

Ezeket a rémálmokat sokan átélték már.
Pontosabban túlélték.
A véletlen játékáról, vagy esetleg többről van szó?
A megfelelő túlélési reflexeket akár tanulni is lehet...


A new-yorkiak állandó rémképe, hogy repülőgép tarolja le a felhőkarcolók tetejét. Amikor 2009. január 15-én a Hudson folyó partján álló irodaház dolgozói megpillantották az ablakaik alatt elsuhanó US Airways 1549-es Airbus járatát, rögtön egy újabb szeptember 11-re gondoltak rémületükben.

Valójában, egy csodának voltak a szemtanúi. Néhány másodperccel korábban néhány vadlúdtól eredő ürülék miatt a repülőgép mindkét reaktora leállt.
Ekkor az 57 éves kapitány, Chesley B. Sullenberger, mindent kockára tesz. Ez a hajdani berepülőpilóta azonnal megérti, hogy motor nélkül nem érheti el a repülőteret. Ha nem akar a város kellős közepén becsapódni, akkor egyetlen egy lehetősége maradt: leszállni a folyóra. A manőverhez ügyességre, szerencsére és hidegvérre volt szükség. „Sully”-nek ez mind megvolt. Miután vitorlázó repülésben lassan ereszkedett, a pilótafülkét vízszintbe hozta, majd hatalmas vízsugár mellett landolt a Hudson folyóban.

Miután a hullámok lecsendesedtek, a gép nyugodtan lebegett a víz felszínén. A 155 utas kényelmesen kisétálhatott a szárnyak menti kijáratokon, ahol már a segítségükre siető kompok várták őket. A baleset mérlege: 0 áldozat és 1 hős Amerikának.

Ez egy csodálatos történet, sajnos, a kivétel erősíti a szabályt. A 154 utas csupán várt és reménykedett, míg Sully elvégezte a rá háruló feladatot.
A legtöbb katasztrófa esetében azonban, földrengések, tűzvészek, légi katasztrófák, a túlélés nem magától értetődő.

Paul Barney a kezébe vette a sorsát. 1994. szeptember 27-ről 28-ra virradóra, a balti tengeren Norvégia és Észtország között közlekedő Estonia nevű kompon utazott. A tenger erősen hullámzott, de az átkelés nem jelentett volna gondot, ha a személyzet nem követ el egy apró gondatlanságot: a hátsó bejárat ajtaját, ahonnan a kocsik érkeztek, nem húzták fel teljesen!

Hajnali egy órakor, Barney, aki egy hálózsákban aludt a kávézó melletti padon, egy hatalmas ütődésre riadt fel. Nem tudhatta, hogy az ajtó épp engedett a hullámok erejének és, hogy a víz már elöntötte a fedélzet alsó szintjeit. Észrevette, amint a kávézó székei és asztalai elkezdtek csúszkálni, majd a talaj egyre meredekebben megdőlt. Üvegek csörrentek meg mire végképp felébredt. „Arra gondoltam, hogy valószínűleg meg fogok halni, emlékezett vissza, de egyúttal nagyon nyugodt és éber voltam”. Barney pánikjelenetekre számított, hogy az emberek üvöltve szaladnak mindenfelé, majd összeverekednek, hogy a mentőcsónakra felkerülhessenek, akár a moziban.

A valóságban azonban, a legtöbb utas, akivel találkozott, lemerevedett állapotba került és teljesen cselekvésképtelenné vált. „Hasonlóan néhány márványszoborhoz, mintha arra vártak volna, hogy valaki megmondja nekik, mit tegyenek”, feltételezte Barney. Sajnos, a személyzet nem mondott semmit. Barney azonban cselekvésre szánta el magát. Meleg ruhákat vett elő a táskájából, levette a cipőit, hogy ne cövekeljék le, ha esetleg vízbe kerülne, majd egy menekülési útvonalat keresett. A hajó ekkor már a fenekére fordult és a kávézó feletti, külső sétány mennyezete függőleges fallá változott. Barney hirtelen megpillantott egy lépcsőt az össze-vissza tekeredő csövek között. Felmászott és elérte a hajótest még szabadon lévő részét. Az egész olyan volt, mint egy óriási szörf deszka.

Észrevette, amint az utasok egy csoportja épp egy mentőcsónakot fúj fel a hajótest másik végénél. Szél tombolt körülötte és hullámok csaptak össze a lábai alatt, de sikerült elérnie a csoportot és elhagynia a kompot, amely egy fél órával később teljesen elsüllyedt. A 989 utas közül csak 137 élte túl a tragédiát. Mivel Barney nem vált márványszoborrá, mint a többi utas, azt is gondolhatnánk, hogy ismert valamilyen veleszületett trükköt, amelynek köszönhetően különleges személyiséggel megáldott hős túlélő válhatott belőle. „Hosszú éveken keresztül kutattam a túlélő személyiségek után, mire megértettem, hogy azok egyáltalán nem léteznek”, állítja Dr. John Leach, aki több száz túlélő tanúvallomását gyűjtötte össze (köztük Barney-ét is).

Pszichológusként, valamint a Royal Air Force túlélés oktatójaként, az elsők között kezdett el érdeklődni a fejünkben lezajló, veszélyhelyzetben (hajótörés vagy egyéb katasztrófák) felmerülő események iránt. „Valójában az, hogy az emberek miként viselkednek egy-egy veszélyhelyzetben, attól függ, hogy milyen múltbéli tapasztalatokkal rendelkeznek. Ha már átéltek ilyen vagy hasonló helyzetet, az emlékezetük a segíti majd őket a cselekvésben.

Vajon Paul Barney már átélt effajta hajótörést az Estonia előtt is? Minden bizonnyal nem, de gyakorlott hegymászóként, megedzették a magashegyi túrák, a hideg. Ezeket a tapasztalatait automatikusan használta fel, amikor az Estonia-ról kellett menekülnie. John Leach szintén túlélt egy katasztrófát. 1987. november 8-án, épp átszállt a King Cross-nál, amikor fekete füst lepte el az alagutat. Félig öntudatlan állapotban fel tudott jutni a felszínre egészen a kijáratig. És ott egy apokaliptikus jelenetnek lett a szemtanúja: a pályaudvar üvegkupolája összeomlott és lángnyelvek csaptak elő minden felől. Ezen az estén mintegy harmincegy ember esett áldozatul egy égő gyufa miatt, melyet valaki hanyagul egy öreg fa lépcsőre hajított el.

Miután a pokol bugyrából sikerült kikerülnie, John Leach néhány megváltozott viselkedésformára lett figyelmes. „ A metró néhány alkalmazottja teljesen megdermedt a félelemtől, emlékezik vissza a pszichológus, de a legfurcsább az, hogy a metró kocsik nem álltak le, hanem tovább szállították az utasokat a füsttel megtelt megállóba. A helyzet komolysága nem kerülhette el a vezetők figyelmét sem. Ennek ellenére, folytatták rutinszerű munkájukat, mintha semmi sem történt volna. Ugyanezt figyelte meg az utasoknál is: egyesek továbbra is a megállóban tolongtak, egyenesen a katasztrófa helyszíne felé, anélkül, hogy észrevették volna a többi ellenkező irányba menekülő embert”. Ezen az estén, John Leach személyesen megtapasztalhatta azt, amit a „hitetlenség szindrómájának” nevezett el.

„Különböző repülőgép szerencsétlenségek, hajótörések, tűzvészek, valamint egyéb földrengések tanulmányozása során, megfigyeltem, hogy az emberek többnyire mindig azonos arányban oszlanak meg: 10%-uk mint Barney, kezébe veszi a sorsát és megtesz mindent, amit csak tud, hogy megmenekülhessen. 10%-uk pedig össze-vissza szaladgál, agresszív viselkedést vesz fel. A katasztrófa idején fejvesztve menekülő tömegek látványa csupán mozisiker lehet, nem egyéb. Mert a valóságban az emberek 80%-a megdermed, vagy pedig a megszokott rutinját követi, nyugodtan, mintha nem észlelné a katasztrófát”.

Normális esetben az evolúció jól felvértezett minket a veszéllyel szemben. Veszélyhelyzetben ugyanis az agyunk egy kis részének, amelyet hypotalamus-nak hívnak, az irányítása alatt a testünk és az idegrendszerünk „adaptatív stressz” módba kapcsol át: minden képességünket mozgósítja az azonnali túléléshez. Az adrenalin löketet ad az izmoknak, melyek a leghatásosabb módon harcra vagy menekülésre késztetnek bennünket. A figyelmünket teljesen leköti a jelen és a fenyegetettség forrása. A veszélyt könnyű beazonosítani akárcsak a lehetséges válaszlehetőségeket: a helyszínen maradni, elmenekülni vagy éppenséggel harcba szállni.

Jacques Fradin neuropszichológus szerint „a legsúlyosabb esetben a prefrontális kéreg működésképtelenné válik. Az agynak épp ez a területe analizálja és dolgozza fel a legfrissebb információkat, hogy a helyzet felmérése megtörténhessen. Más szóval, ha tízből nyolc ember nem vesz tudomást a katasztrófáról, amikor szembe találja magát vele, ez azért van, mert „megbénul az analízis érzékelője”. Nem mérik fel a helyzetet és ezért mozdulatlanok maradnak vagy folytatják mindennapi tevékenységüket. A 2001. szeptember 11-i Világ Kereskedelmi Központjának túlélői rengeteg ilyen példával szolgálnak tanúvallomásukban. Mielőtt elhagyták volna az irodahelyiséget, egyes alkalmazottak gondosan eloltották a számítógépüket, annak ellenére, hogy azok minden bizonnyal a lángokban végzik. John Leach beszámolt még egy olyan esetről is, ahol egy asszony még átöltözött mielőtt a vészkijárat felé indult volna.

A Beverly Hills-i Supper Club az Egyesült Államokbeli Cincinatti mellett található hatalmas vendéglő és éjszakai szórakozóhely komplexum. Vagyis csak volt, mert 1977. május 28-án, egy szombati éjszakán, egy tűzvészben porrá égett. A 3000 jelenlévőből 167-en estek áldozatul. A tragédia pillanatában a legtöbb jelenlévő hitetlen maradt. Azok, akik könnyen ki tudtak jutni tovább iszogattak, sörözgettek a komplexumban és nézték, hogyan terjed a tűz. Kábulatukban megmaradtak a „szombat esti szórakozók” szerepében. Ezalatt, több hitetlenkedő befelé tolongott. Az egyik főpincér vallomása szerint, amikor a füst már rendkívül sűrűvé vált, a körülbelül százfős tömeg meredten állt teljes némaságban. „Az emberek passzívan várták a halált, és nem csináltak semmit”. Ő azonban kezébe vette az irányítást és az irodán majd a konyhán keresztül kivezette őket. Engedelmesen, szó nélkül és nyugodtan követték.

A Cincinatti Egyetem két szociológusa több száz túlélő kihallgatása után egy különös jelenségre lett figyelmes: „Az emberek meglehetősen hűségesek maradtak az életben betöltött szerepükhöz. A szolgálatban lévő személyzet körülbelül 60%-a segédkezett az épület kiürítésében, míg 83%-a vendégeknek passzív maradt”. Az aktív vendégek között sok volt az orvos és az ápoló, akik szokásukhoz híven segítették az embereket. Ez nem azt jelenti, hogy a személyzet bátrabb vagy kevésbé sokkos állapotban lett volna, csak azt, hogy tovább folytatták azt, amit a riadó előtt: a vendégek szolgálatát. Megszervezték a kiürítést, de kizárólag csak azokkal az asztalokkal foglalkoztak, amelyek hozzájuk tartoztak.

A japánok rendszeresen szimulálnak katasztrófa helyzeteket, hogy edzésben tartsák a lakosságot. 

A harctéren vagy egy katasztrófa idején, a túlélés szempontjából csak az átélt tapasztalatok számítanak. A kommandósok gyakorlatozás segítségével egy könyvtárnyi képsort raktároznak el az emlékezetükben, hogy meg tudjanak felelni azoknak a veszélyes helyzeteknek, amelyekkel találkoznak. Amikor a légi kísérő eligazításokat ad a felszállás előtt, vagy amikor kollégája menekülési gyakorlatot szervez, így a feladat hatására az emlékezetünkbe íródnak azok a megfelelő viselkedési formák, amelyeket automatikusan akkor mozgósítunk, amikor vészhelyzet áll fenn. Elkerülhetők lesznek ez által az olyan, veszélyhelyzetben halálhoz vezető cselekedetek, mint a tábla letörlése vagy a rendrakás. Tehát üdvös lenne ilyen helyzetekben is kézbe vennünk a sorsunkat!

A cikket a Science et Vie Junior magazinból Vajk Zsuzsanna fordította.

A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Francianyelv.hu felolvasó