A ’Francia irodalom egy magyar tankönyvben’ (1., 2.)című téma kapcsán néhány olvasónk felfigyelt Nagy Géza nevére. Van, aki egykori tanárát fedezi fel, jó szívvel gondol rá, „szellemi atyjának” nevezi. Emléke előtt tisztelgő soraink felkeltették hát az érdeklődést: ki az a Nagy Géza? Megidézzük alakját. Mi így emlékszünk rá.
„L’histoire est la connaissance du passé humain” –
„A történelem az emberiség múltjának ismerete”
(H.-I. Marrout idézi John Lukacs, aki hozzáteszi: „A történelem az emlékezetben őrzött múlt”.)
Nagy Géza, 1974-ben megjelent Malraux-tanulmányát a kiváló író és jeles kultúrpolitikus szavaival vezeti be: „Alig és rosszul tanultam meg azt, hogy megteremtsem önmagamat, ha ez annyit jelent, hogy hozzászokjam az élethez, ehhez az utak nélküli vendégfogadóhoz. Néha tudtam cselekedni, de a cselekvés érdeme… abban rejlik, amit az ember tesz, és nem abban, amit mond…” (A francia irodalom a XX. században, II. kötet, 91. o.)
Itt hagyott bennünket egy Gondolkodó
2001-ben elhunyt Dr. Nagy Géza: nyugalmazott egyetemi tanszékvezető, kandidátus, francia klasszikusok fordítója, az egyetemes emberi eszmék kutató-elemzője, koncepciók kialakítója, a rendszerező elme. Meghalt Géza, a Tanár úr!
Töretlen erővel, lankadatlan elszántsággal tette a dolgát, infarktusok után is. És merte tenni. Mert tudott, és hitt. Hitt a filozófikusi gondolkodásban, az eszmékben, a szellem erejében. Mindezt művelte, és merte tenni hivatalos tanári és mindennapi magatartásában. Az egyetemes eszmék bázisán gondolta végig az ember fejlesztését-fejleszthetőségét, ennek lehetőségeit. Gondolkodó embert tételezett, ami nála egyben magatartást is jelentett. De tudta, hogy a gondolkodó magatartás teremtheti meg a gondolkodó-polgári társadalmat.
Széles körű, elemzett és újra fölépített műveltségében központi helyet foglalt el a civilizációelmélet; a magyar mellett kivált a francia civilizáció történetével és tanulságaival foglalkozott, a Reneszánsztól, a Felvilágosodástól, Richelieun át De Gaulle-ig, Sartre-ig, mindezt aktualizálva a jelen (és a lehetséges jövő) valóságára. (A francia kultúra terjesztéséért magas francia állami kitüntetésben részesült.) Már akkor európai polgárban gondolkodott, amikor a szocialista realizmus, pozíciókat birtokló hirdetőivel kellett tengelyt akasztania. Ő tengelyt akasztott. Nekik feszült.
Nyilvánosan szerepet játszott – nyilvános szerepet játszott, hogy összezavarja azt, akit lehet.
Az eszmék erejében bízva, a szegedi Ady téri bölcsészkaron, tanórán s tanórán kívül, a folyosón, mindenütt hirdette az „igét”. Pontosabban a gondolkodó-emberi-polgári magatartást. Polgári felfogása nem afféle lózung volt (akkor sem!), a polgári nála emberközpontúságot jelentett. Kínos ellenfele volt a zavaros ideológiákat közvetítő, s talán emiatt (joggal) ideges oktatóknak; öntudattól és tudattól sugárzó (és harsogó) magatartása sokakat nyomasztott. Voltak, akik kerülték, akik nem értették, s akik nem is akarták. Pedig csak tette a dolgát, tudással, hittel, némi „donkiotista” hévvel, s persze több szereptudással. Nyilvánosan szerepet játszott – nyilvános szerepet játszott, hogy összezavarja azt, akit lehet. Mindezt, műveltsége mellett, gerjesztette és segítően erősítette a hazulról hozott plebejusi tartás.
És persze, voltak, akik vonzódtak hozzá – közömbösnek nem lehetett lenni iránta. Aki tanítványául szegődött, az megtapasztalhatta ezt. Sok jó tanítványa volt, a szó „oskolai”, mesteremberi értelmében. Néhányan, csak éppen az „inas köpönyeget” magukra húzva, „merítettek” önzetlenül segítő tudásából, majd a köpönyeget elhagyva, a kapott muníció sugárzó erejétől hajtva szépen elindultak saját (röp)pályájukon.
Tanítványait nagyon szerette, bármiképpen alakult is azok viszonya Őhozzá.
Tanítványait nagyon szerette, bármiképpen alakult is azok viszonya Őhozzá. Munkáikat dokumentálta, dossziéba rendezte, pályájuk alakulását követte, családi történéseiket (család, gyerek, kert, kutya) kiváltképp számon tartva. Az ismeretek tömegében botladozó aspiránsokat keményen terelte a szellem birodalmában: kristálytiszta fogalmiságot, feszes gondolkodási metodikát követelt, oktatói szóval, és saját műveiben maga adott erre kiváló példákat. (Civilizáció- vagy recepcióelméleti problémák megoldása mellett készségesen segített tanítványai mindennapi, „földhöz ragadt” gondjainak megoldásában, jó szóval, ötlettel, de nem restellte – sőt imádta – a technikai-szerelési lehetőségeket, és javított, apjától örökölt hajlammal, szakmai ügyességgel, vízvezeték-szerelői segédlevél birtokában.)
Nagy Géza az a tudós tanár volt, aki nem zárkózott be a könyvtárszoba mélyére, hogy onnan sejtelmesen suttogjon lexikai ismereteket.
1947-ben került be az Eötvös Collegiumba, az ott szerzett tudás és attitűd megalapozta pályáját. Nagy Géza az a tudós tanár volt, aki nem zárkózott be a könyvtárszoba mélyére, hogy onnan sejtelmesen suttogjon lexikai ismereteket – Szellemi Alkotó volt, aki tanítványokat tudott „kiképezni”, s akik (néhányuk legalábbis) nem tágítottak mellőle, s később közös, baráti alkotóműhelyben dolgoztak együtt. Szellemi Alkotó volt, aki az általa oly becsben tartott elméletet összekötötte az iskolai-pedagógiai gyakorlattal. (Több, stratégiai programmá érlelt tanítási rendszere maradt kéziratban.) Etikus alkotó volt, aki látványos, magas posztokért cserébe nem devalvált eszméket. Pedig tudjuk, hogy az őt megillető méltányos megbecsülés hiánya – hazai terepen – mennyire fájt neki. Néhányan azzal vigasztaltuk, hogy művei, tanári magatartásának példája fennmarad, … „és majd lehet belőlem doktorálni”, összegezte szarkasztikusan, a magas műveltséget megtoldó mindennapi nyelvi cirkalmakat eleresztve hozzá.
Az európai eszmetörténetet feldolgozva igyekezett hatni a magyar civilizáció fejlesztő menetére. Sokat tett – munkásságán, emberi magatartásán keresztül megerősített bennünket: „Emberek és európai polgárok vagyunk” a harmadik évezred küszöbén.
Mit összegezhetünk, hirtelenjében, a Tanár úr távoztakor? Talán: „Írtam, éltem, nincs semmi sajnálnivalóm” – miként idézi Ő is Sartre-könyvében a filozófus gondolatait. (Munkásságának mélyebb, alaposabb, rendszerező elemzése újabb „tanítványi” dolgozatok témája és feladata.)
Az egyéni érték és a társadalmi elismerés problémakörével (is) foglalkozott, s Sartre nyomán azonosult (nehezen, sokat birkózva ezzel) a „bárkinek lenni” fogalmával:… „az ember teljességgel önmaga, a falujában, az üzemében vagy a nagyvárosban, s hogy ugyanolyan joggal tart fenn kapcsolatot a másikkal, mint bárki…”. Azaz: megtalálni a megnyugtató harmóniát a hol individuális, hol közösségi túlzások között. Nagy Géza, munkája során, az Én és a világ kapcsolatának tágabb dimenzióit „fogta nagyító alá”, ami kiterjedt az alkotói tevékenység és munkamódszerek sajátosságaira, az emberi viszonylatokra (barátok, tanítványok, kritikusok, kortársak), majd – e személyi vonatkozásokon túl – az eszmék társadalmi-történelmi szituáltságára, a választás, az elkötelezettség, a közéletiség stb. kérdéseire. Azaz: egy polgári tanár-filozófus-gondolkodó „egyéni és társadalmi kalandjára”, a XXI. századra átnyúló érvényességgel.
Megtanulta és fölismerte, hogy – miként a természetben – a társadalomban is vannak objektív adottságok, törvényszerűségek. Felelősnek tudta magát, s jó, emberhez méltó, emberi lényegének megfelelő célt tűzött ki, vállalta a célhoz vezető eszközöket, s ezzel együtt, az ezzel járó megpróbáltatást is, legyen az közéleti vagy családi. (Szerencsére, még élet- és alkotóerejének teljében hűséges szívű és gondos kezű asszonyra talált, aki értőn kitartott mellette.) Világosan látta és hirdette: szükség van etikai értékek, alapigazságok ismeretére és ezek kimondására. Hangosan terjesztette az eszméket, véleményével együtt, mert azt tartotta, hogy az eszméknek szabadsága van, s erkölcsi alapon, elkötelezetten közvetítette azokat. Tette ezt már akkor is, amikor pedagógiai propaganda-fabrikátorok, akkori megfontolásukból, a szabadságot nem hiányolták…, meg az etikai értékeket hordozó eszméket sem… Németh László nyomán mondhatjuk, Ő tudott mit kezdeni életével – „feladatként nyomult a világba”.
Pierre Chaunu, hatalmas, Felvilágosodás című munkájának magyarországi megjelenése után, amelynek fordítója volt, többedik, éppen javuló lábadozása közben, egyéb mellett, ezt írta saját példányom elejére:… „Örömmel és elégedettséggel gondolok a módszer és az elmélet egymást kiegészítő fontosságára. Még élek. 99. aug. 31.” Tehát élt, s amíg élt módszeresen rendszerezett: megforgatta a fogalmakat, alaposan elemezve-értelmezve, a „rendszerező nyugtalanságával” újra fölépítette őket – az ösztönző újraalkotás minőséget teremtett nála.
Lehet, hogy az „Egészet nem értette” a Tanár úr sem, miként azt a mély érzésű gyulai költő vélte, talán csak az Igazát értette. Igen, az IGAZÁT ÉRTETTE. Elmentével mi is erősítgetjük hitünket, hogy talán nekünk is igazunk lehet, olykor.
Az írás rövidített változata megjelent: Nagy Géza professzor emlékére. Köznevelés, 2001. 57.évf. 36. sz. 14. o.
