„A francia olvasónak nem mindig feltétlenül ugyanazok a versek tetszenek,
mint a magyarnak, mellesleg.” (Gara László)

Hallja-e a francia fül ezt a zenét? E vers kapcsán különösen felvetődik: Vörösmarty versét hogyan hallja a francia fül, rezdül-e lélek? Azt a verset, amelyre a magyar fül nagyon érzékeny, amely felzaklat. Tudjuk, a cigányzenét, a magyar zenét, Liszt zenélését is nagy figyelemmel követték és követik mai is a franciák, Vörösmarty versére „ugrottak” a költők, Gara László felhívására tizenöt költő, a francia kortárs líra nagy alakjai jelentkezett. Munkájuk nyomán 1962-ben Párizsban megjelent a kis kötet A vén cigány fordításával Gara László szerkesztésében, aki „a magyar költészet ismertetését szinte megszállottan küldetésének-kötelességének” tartotta.

Ritka kincs, ha tizenöt fordítót és tizenhét fordítást talál a kutató. Ám az E-világban szólni kell a forráskutatás buktatóiról. Egyrészt a digitális könyvtárban több verziót is találtunk, különböző honlapokon ugyanazt a fordítást, más nevével. A Gara-féle antológiában egy fordítás szerepel. Az elektronikus munkaterepen más a módszer. Kiderül, hogy a honlapra fölkerülő darab mellett olykor pontatlanok az adatok (források, szerzők), vagy egyszerűen hiányoznak. Feltétlen ajánlatos az internetes és a nyomtatott formákat összevetni. Észrevettük, hogy egy alapszó így jelenik meg: „encor” („le monde aura des jours de fête encor” – lesz még egyszer ünnep a világon), helyesen: ’encore’. Mi indokolná ezt az alakot: archaizáló szándék, szótagszám, rím „kényszere”? Egyszerű elírás is lehet. (E sorozat munkálatai során többször találtunk helyesírási hibákat, különösen a francia írásjelek „szóródnak”. A vonatkozó megjegyzést lásd a vers után.)

A fordítók, kiváló költők és a magyar irodalom barátai, keményen megküzdöttek a verssel. A sorozat eddigi verseinek tárgyalása során érintettük a fordításelméleteket, a fordítók felfogását (lásd „A 12 legszebb magyar vers” kiadványai). A vén cigány különösen feladta a leckét. Ehhez járult még Gara László felfogása és gyakorlata. Gara, maga is kiváló műfordító, mindenekelőtt megismertette a fordítókkal a „magyar forradalom és szabadságharc leverése utáni helyzetet, elmagyarázta a nemzeti gyász fájdalmát, amely Vörösmartyt a bujdosás után több éves hallgatásra késztette”. Érzékeltette azt az erőt, mely előhozta belőle a „magyar rapszódiát”, utalt a kor francia „rokonlelkeire, Vignytől Victor Hugóig”, Liszt Ferencre emlékeztetve hangsúlyozta a vers zeneiségét, a versnek „az allegro furiosótól a lento maestosóig ívelő ritmusát”. Gara alapelve szerint fordító csak költő lehet. Továbbá a fordítóknak ismerniük kellett a magyar eredetit és a nyersfordítást. Természetesen így is eltérő fordítások születtek. Pierre Emmanuel már az első versszak után feladta. (Az elkészült tíz sor azért megjelent a kötetben, hozzá a költő Garához címzett bocsánatot kérő soraival.) Az itt forrásként használt antológiába egy úgynevezett „szintetizáló” változat került be, amely egységbe foglalja a különböző fordításokat. (Ez olvasható a honlapunkon.)

Hogyan sikerült ez a hatalmas munka? Egy 1962. február 28-án kelt levélben Jean Rousselot örömmel számol be Illyés Gyulának a kötet megjelenéséről: Magyarországnak is jelentős, jó munka. Mészöly Miklós levélben gratulál Gara Lászlónak, és megírja benyomásait, neki Jean Dupont fordítása tetszett leginkább. Tehát siker. Mivel az Antológia gazdag válogatásban mutatta be a magyar költészetet (közvetlen A vén cigány „Tizenötök” kötete előtt), érdemi szakmai kritikák is megfogalmazódtak, főleg a műfordítási módszert illetően. Sauvageot, Karátson Endre mellett figyelemre méltó Alain Bosquet véleménye: „Ekkor jöttem rá, hogy a magyar költészet világhatalom és hogy a magyarok egyik legnagyobb költője, Petőfi mellett a mi Lamartine-ünk elég halovány figura; versei, Petőfi orkánja mellett néha madárcsicsergésnek hatnak” – vallotta az újonnan felfedezett irodalmi földrész feletti örömében költő. „Az Antológia sikere nehéz helyzetbe hozta a magyarországi kultúrvezetést”, olvassuk egy magyar kritikában.

Hangulat, mulatás, buzdítás. Hogyan húzza a francia cigány? Egészen másként, s nem húzza. (Mivel a hegedűs cigány nem tipikus arrafelé, más a mulatás, másként hat a francia fordításban, a francia befogadóra. Sok nyelvi fordulat a franciában nem lesz szállóige, ennek nincs meg a nyelvszociológiai, szociokulturális alapja. A magyar nemzeti karakter motívuma: a mulatás a szenvedés elűzésének kísérője, a versben ott a felhívás a valóban nagy ivászatra. Ennek ellenére franciában, magyarban közös: a bánat, a haza, a természet, az ünnep iránti áhítat, az ünnepvágyás keserve, a megtisztulás – mindez összehoz. Tehát itt a mulatás mint kultúra jelenik meg. A gond „biztos”, ám másként űzi el a francia, másként mulat a magyar. (Ez a téma a szociokultúra része, speciális, a nép sajátja, mulatáselméleti alapon lehet egy másik kutatás tárgya).

Elemzésünk alapja a szintézisfordítás volt, de betekintettünk a többi verzióba is. (A teljes elemzés, irodalmi hivatkozásokkal nyomtatott formában megjelent, itt kivonatosan, a nyelvileg érdekes példákat említjük.) A nyelvből és a hangulatból, az érzületből adódó főbb pontokat vizsgáltuk meg alaposabban. A követő értelmezhetőség végett a francia nyelvi szerkezetek szószerinti fordításait adjuk meg. Közelítsünk a mulatás felől: húzd rá – „vas-y” (gyerünk), nógatás, inkább erős biztatás. (Az ’aller’ – menni igéből származik, tegeződő, többes szám 2. személyben; ’allez’ – hajrá!, sporteseményeken buzdítás. Használják tömegek lelkesítésére, lásd francia himnusz: „Allons enfants de la patrie” (Gyerünk, haza gyermekei!). A versszakokban másodszor elhangzó biztatásra már a „joue” (’jouer’ – játszani) ige jelenik meg, utalás a muzsikálásra, a folytatásra. Az utolsó versszakban, a tetőponton még „vas-y”, ám a felfokozott érzelmi fordulat után váltás: „joueras” (jövő időben), a ’játszani’ ige lép be, jól illeszkedve a békés, harmonikus, boldog pillanathoz. Hogy mennyire „megküzdenek a muzsikáltatással” a fordítók, arra példa Chaulot megoldása: indításkor, az első sorban ő is a ’vas-y’-it alkalmazza, az utolsó sorban – a ’joue’ helyett az „attaque”-ot veti be, amely már szinte katonai támadás jelleget ölt, mintegy rohamra fel. Meddig húzhatod, ezt kikerülve „profites-en, plus vite, plus fort” (használd ki, még gyorsabban, még erősebben), gazdagodik a kép, s fokozza a lendületet. Nyűtt vonóbul bot – „archet” (vonó), „bois mort” (holt bot), a jelző helye felcserélődik, s már nem szól a zene, elhalt. Mi lesz a „szilajabb” lendülettel? Dübörög a vihar – „tempête”, de a „promt” (hirtelen elvonuló) kicsit szelídíti a mulatás hevét. Hiányzik a „keményen, mint a jég verése” (szólás), ezt a termésre, a paraszti munkára vonatkoztatja: „ton champs frappe en grêle sombre, / L’humaine moisson… (elveri a jég a mezőt, oda a termés). És miből iszunk? Kupa helyett pohárból, „verre”. (’Hanap’ – fedett serleg, ’coupe’ – kupa, mára használata a sportban elterjedt, a ’pot’ – cserépedény, többértelmű. Sajátságos kultúrtörténeti tárgy kerül elő. A ’verre’ hangzása jobb, még ha „morne” (komor) is.

Szomorúság, bú. Ne lógasd a lábad, eltűnik ez a hangulatos kép, helyette „c’est tangué” – imbolygás, mintegy utalás a túlzott bódulatra, ez maga a mámoros támolygás. Ne gondolj a gonddal – „meure la tristesse”, más szerkezet, más kép – erősebb, konkrétabb: ’fojtsd el a szomorúságot’. Mintha inkább megint bátorítás lenne, mert nincs a talán mélyebb érzelemre utaló ’soin’ (gond), nincs ’chagrin’ (bú), és nincs a baudelaire-i ’mal’ (baj, vagy „romlás”, „rossz”). A régies szűd helyett a pontosan megfelelő „coeur” (szív) áll. És a magyar elemzések oly sokat emlegetett: Mi zokog mint malom a pokolban? – „Quel moulin d’enfer moud de tels sanglots,” – a mély magánhangzókkal gördül a fájdalom, szinte egy húron a francia és a magyar. Ám a francia ide nem tesz kérdőjelet, a zaklatottságot már az első sor utáni kérdéssel jelzi, majd ezt követően még négy sor sűrítése után az ötödikben teszi kérdéssé, fokozott feszültség teremtve ezzel.

Földről a mennybe – közös hangok a zajokban. Ilyen a mitológiai kép: Prométheusz kínja, kozmikus perspektívát nyit: „étoile de feu” (tűzcsillag), a biblikus képek: Isten – „Christ”, szent honban – „en Judée” (Júdeában), a gyilkos testvér – a ’testvér’ nem szerepel, helyette utalás: „coups frustricides” (hitszegő ütések). A szenvedés „dans eaux funèbres”-jében (gyászos, komor víz, Chaulot fordításában: „eaux d’amertume” – keserű víz) a föld megtisztul, módosul kissé a költemény érzelmi optikája. A hang bizakodóra vált, fölvillan a jövő fénylő jele, a reménysugár. A megtisztulás, az újjászületés hite igével van erősítve: „Que la purifie”, „pour que naisse”. És ebben erős a remény: Noé bárkája nem új világot zár magába, hanem egy megtisztult világ – „un monde redimé” születik. És a mondat után ott a hittel óhajtott felkiáltójel! Noé bárkája tehát megteremt (megszül, elhoz) egy új – „rédimé”, ’megváltott’ – világot. És eljön a „paix” (a béke), a játék, a zenélés „joyeux” (lelkesült, örömmel áradó) lesz, „pour enchanter les dieux” – hogy elbűvölje az isteneket. Mikor lesz feltámadás? „En ce-jour-là” – azon a napon, a franciában úgy áll, ahogy az meg van írva. És eljő a fenséges ünnep, a világot átfogó. E világon lesz? Ha Isten békéjét bírjuk. E világon nem örök, nem tiszta a harmónia, de nem reménytelen. A francia fordítás nem zárja ki az ünnep hétköznapi oldalát: lehetséges a feltámadás a mindennapi zuhatagból. (Elszáll a mámor, tisztul a fej.) Az egyén gondja s öröme összekapcsolódik a világ gondjával s örömével, ezek elválaszthatatlanok – ember és természet együtt. Miként az egyes népek kapcsolódása – népek és világ. „Cest bien ça la vie en ce monde-ci” – Mindig így volt e világi élet. „La guerre en ce monde erre déchaînée” – elszabadult, vad háború tombol a világban. A ’ce’ mutató determináns utalás a minket körülvevő „nagy” világra. A biblikus, a mitológiai képek az emberi nyomorúság és a bűnök időtlenségére ébresztik az olvasót. Filozófus költő, liberális hazafi képe jelenik meg, aki a lírán keresztül átfogja a világot, „globálisan”, s a vallási mezőben ott a hit. A teljes ember az Egészet keresi. A kesergő mulatását a természet felé nyitja, isteni kapcsolatok létesülnek – az egyetemes fenséges légköre vesz bennünket körül.

A ritmus, a sorok hullámzása franciául visszaadja a lüktetést, az esztétikai, a gondolati összecsengések által képszerű, cselekvő dramaturgia nyomul elő. A franciák megérzik Vörösmarty lírájának világát, a drámai kifejezés eszközeit. (Nem csak a mi „franciás” fülünkre hagyatkozunk, szokásunk szerint próbát tettünk francia hallgatóság körében. „Cest bien ça la vie” – az élet már csak ilyen, szállóige náluk, de a francia nem olyan nekibúsulós fajta.) Itt is a klasszikus stílustól a szenvedélyes romantikáig húzódik az ív. Mindez tele érzelemmel: a hazafiasság, az emberi sors iránti szorongás. És a patriotizmus, melyre oly érzékeny a francia szív. A keserűség közepette ott világít az értelem, a múlt harcai, bajai felett érzett bánaton túl az erős józanság: patrie et humanité feloldhatatlan egysége. A humanizmus költője, olvasható francia nyelvű értékelésekben.

Lüktet a zeneiség a vers szerkezetében: fölépítésében ott a fokozás, a végén: húzd, de mégse, hirtelen törés, döbbenet. A végén: „le monde aura des jours de fête encore” a vén cigány, a költő magasodik elénk, a hang ünnepélyes, az ódák tisztaságába ér. Az utolsó versszak Beethoven IX. szimfóniájára, derűjére, örömére emlékeztet. Szól a magyar cigányzene francia hangszerelésben is – örömóda, keser-dühösen, ünnepvágyón. A zene, a lírai képek által vitt érzelmek és gondolatok összehozzák az érzékeny lelkeket. Vörösmarty és Liszt kölcsönösen tisztelte egymást, Liszt muzsikája ismert Franciaországban. Magyar muzsika ez, de beszippantva Beethoven, Berlioz, Chopin motívumait. A magyar rapszódiát hallgatva nem a mulatós cigányzenének a hangjait, hangzatait érezzük. A líra zenéje, a zene lírája – művészet, népek világa. Ez a globalizmus művészi arca. Vörösmarty nem uniókban, szövetségekben látja a népek hazáját, nem jövőmondó politikus – költő, érzelemmel, filozófiával, így bízva az emberiségben. Vörösmarty mindig e nagy egységben gondolkodott, gondoljunk a Szózat soraira: „patrie des peuples, le monde entier” („népek hazája nagyvilág”). A franciában ’világ’ – monde, ebből jön a mondialisation, értelemszerű fogalmisággal jelzi a magyar nyelvbe behozott globalizációt, melyből – már a fogalomból eredően is – a mai gyakorlatban több zavar származik. („Mondialisation” szó szerint talán: elvilágiasodás, világba teljesedés, világi összefonódás.) A költő önmagához szól: serkent, buzdít, bátorít (lásd francia himnusz, de nem forradalomra, nem valaki ellen). Vörösmarty, írja Cs. Szabó László, mint az igazi nagy költők, „szabadon bejárja a (lég)teret a Föld és az Ég között, varázslatos hangja, nyelvezete széttöri az anyag láncait, behatol az univerzum titkaiba, megsejtetve a kínzó gyönyöröket”. Mit érez meg ebből egy idegen, esetünkben egy francia? Mit érez meg egy kis nép fordulatos, nagy történelméből? A nagy nemzetek fia, mit kezd ezzel a jelenséggel? – teszi fel a kérdéseket Cs. Szabó. Felel is rájuk: A kis népek az egyetemes irodalom felé vezető úton, noha megállásra kényszerülnek, de „meghallják a szférák zenéjét saját nyelvükben rezonálni”.

A Szózatban (1836) is, A vén cigányban (1854) is, Vörösmarty mint próféta hirdeti „országának helyét a teremtő nemzetek között”, a XIX. századi „köztársasági aranykor hajnalán”. Ez a költészet lehetett romantikus, liberális, demokratikus, a mában: „globalista költészet”. Azzá fejlődött, a korok viharainak ellenállva, azokban érlelődve. A francia fordítások is meggyőznek: Vörösmarty költészete aktuális ma is. A francia is így érez: a gondjaik hasonlóak (A Szózatot, Exhortation a franciák csak „magyar Marseillaise-nek” nevezik tisztelettel.) Hát már mindig így lesz? Így van régóta: „az 1500-as évek elején kezdődött, és korunkban tetőzik, s amit sejtelmes pontatlansággal globalizációnak szokás nevezni”. És ennek feltérképezéséhez a XVI. század elejére kell visszamenni, ajánlja a filozófus, Csejtei Dezső, amikor Kopernikusz elmélete is jelzi, hogy a föld „kifordult a sarkából”, és egyre sürgetőbben jelentkezett annak igénye, hogy „új alapelvek szerint rendezzék a népek együttélését”. Marad a ’mondialisation’, a maga reményeivel, az ünnepvágyás keservével. Nagy a „kihívás”, melyet Vörösmarty érez és kifejez. Ezt mondja ki Rastignac Goriot apó temetésén, amikor Párizzsal készül megküzdeni. A korokon és tereken átívelő szálak összeérnek: Balzac temetésén a Père Lachaise temetőben Victor Hugo e szavakkal búcsúztatta az ötvenegy évesen elhunyt íróóriást: „Roppant küzdelmet vívott a modern társadalommal. Ábrándokat tépett szét, reményeket oszlatott el, álarcokat szakított le…” A mai (világ)társadalomban állandósult a kihívás (défi), már nem mondhatjuk: à l’aube de la mondialisation, már jól „belehúztunk”. Tényleg, hogy szól manapság a vén cigány hegedűje? Muzsikáját hogyan hallja a francia? És hogyan a magyar? A humánumot ne hagyjuk, ennyivel tartozunk Vörösmartynak és a magyar kultúra olyan értő európai terjesztőinek, mint Gara László vagy Cs. Szabó László.

…

Ezen írás eredeti, teljes változata: A globalizmus hajnalán. Az ünnepvágyás keserve A vén cigány francia zenéjére = A vén cigány, A tizenkét legszebb magyar vers 10., alkotó szerkesztő: Fűzfa Balázs, Szombathely, Savaria University Press, 2012, 215-229.