Kosztolányi Dezső költészetéről a Hajnali részegség francia fordítása nyomán.
Hatalmas, összetett alkotói munkássággal nézünk szembe, sok mindenről le kell mondanunk, még a költő gazdag francia kapcsolatainak ismertetéséről is.
Fordításról lévén szó, a nyelv oldaláról közelítünk, annál is inkább, mivel Kosztolányi nyelvművelő (is), a színes szavak művésze. Külön érdekesség, hogy a versnek van magyar anyanyelvű fordítója is, elsődlegesen az ő munkáját használjuk fel elemzésünkhöz. Ugyanakkor a kínálkozó franciás fordítások egyes elemeit, „fogásait” sem hagyhatjuk ki. Nem kívánunk „komparativitásba” bocsátkozni, de több szálon kínálja magát ez a lehetőség, olykor élünk is vele. (A magyar és a francia vers, a francia fordítások, a magyar irodalomtörténeti magyarázatok és a francia fordítás, megfelelések, eltérések.)
Ezen a vonalon haladva, előbb-utóbb belebotlunk a kérdésbe: mit kezdjünk, illetve hogyan kezeljük ezt a fogalmat: „létösszegzés”, melyet a magyar értelmezések szinte egybehangzóan kinyilvánítanak. Az is felvetődik, hogyan keressük a „fogalmi probléma megjelenési módját”. Angyalosi Gergely, a Kétségbeesés című Kosztolányi vers kapcsán a „rész-egész” viszonyát vizsgálva, az egésztől jut el a részig, mert a vers előtérbe tolja a „maga fogalmi üzenetét”. Nekünk azt kellett eldönteni, hogyan, illetve honnét közelítünk. Az esztétikai és költői eszközökkel mint fogódzókkal kívánunk eljutni a fogalmisághoz, a tárgyalt vers „kínálatában” a résztől az egészig. Ez adhat kellő támasztékot s bizonyítékot, hogy fel tudjuk mutatni a – Kosztolányi művészetében rejlő, a franciás megközelítések által árnyalt – nyelv, esztétikum és gondolatiság erejét, mely mind poétikailag, mind egzisztenciafilozófiailag a mai napig érvényes.
Egy mű idegen nyelvi verziója kapcsán visszatérő kérdés: fordítható-e a fordíthatatlan?
Egy mű idegen nyelvi verziója kapcsán visszatérő kérdés: fordítható-e a fordíthatatlan? „A 12 legszebb magyar vers”-sorozatban korábban, Babits és Radnóti francia nyelvű recepciója kapcsán már bővebben szóltunk erről, itt csak néhány újabb, kapcsolódó szempontra térünk ki, egyrészt mivel magyar a fordító, másrészt Kosztolányi is sokat fordított idegen nyelvről, kivált franciáról, s maga is kifejtette a véleményét a fordításról. Mert hát, mi a fordítástudomány? És ki mondja meg, hogy ki tud fordítani? (Kosztolányit is ledorongolták 1915-ben, mondván, kevéssé tud franciául, és hát nem boldogul a fordítással.)
Kosztolányi nézeteit említve, Szegedy-Maszák Mihály mondja: az átköltés nem tolmácsolás, a fordító figyeli az átültetendő költői eszközöket, és beemeli saját magát. Szegedy-Maszák az eredeti és a fordítás között fennálló „szövegközöttiséget” is hangsúlyozza, mely az irodalom lényegéhez tartozik. Radics Anita szerint Kosztolányi azt tartotta, hogy egy mű átültetése más nyelvre „a legfurcsább nyelvi csoda”. A gondolat és a hangzás együttes megragadására törekedett, a fordított mű nem reprodukció, „primer alkotás”, és így a jó fordító társszerző is egyben.
A fordító figyeli az átültetendő költői eszközöket, és beemeli saját magát.
Kosztolányi vonzódása a francia irodalomhoz ismert. A „szerelem” mellett heves nyelvi-kulturális vitákba is bocsátkozott a magyar nyelv védelmében. (Lásd a híres vita a nyelvész Meillet-vel.) Kosztolányi francia fogadtatása jó, több művét, többször lefordították. A fordítás szempontjából milyenek a Kosztolányi-szövegek? Egy novelláskötetet fordító munkacsoport szakmai irányítója, Moreau kijelenti, hogy minden Kosztolányi-szöveg „kihívás” a fordítónak: átültetni és újrateremteni kell, ami egybecseng Kosztolányi felfogásával, miszerint „a forma nem más, mint a „szellem és a lélek megtestesülése”. Eme találkozás jegyében mondható, hogy „könnyű” fordítani, mert Kosztolányi nem hazudik, nem fontoskodik, nem akar többnek látszani, Jules Renard-ral vallja: „a világosság az író udvariassága, a titkot meghagyja titoknak, de a homályosságot nem tűri, mert ellentétes a nyelv erkölcstanával”. És ugyanakkor „nehéz” is fordítani, mert Kosztolányinál „.minden szónak helyi és helyzeti értéke van”. Kosztolányinál a szavakkal játszani annyi, mint az élettel játszani, a fordító a költő játszótársa, a fordítás „a játék jutalma”.
A világosság az író udvariassága.
A „mi” fordítónk, Timár György is kifejti fordítási elveit, melyek közül a legfontosabbakat említjük, így azt, hogy ragaszkodik a rímhez, mert az adhatja meg az idegen költészet hitelességét, azáltal tükröződik az eredetiség. A költő-fordító (mint ő maga is), nem lehet „idomító”: az „induló” nyelv költészetének sajátos, netán szokatlan vonásaival bizonyos „átültetéseket” lehet gyakorolni a célnyelvi poétikára, ezekkel inkább csak tágítva a „beérkező” költeményeket olvasók poétikai látásmódját. Egyszerre tiszteli a tartalmat és a formát. A forma alatt nemcsak a rímeket és a szótagszámokat érti: a versfordítónak tulajdonképpen éreznie kell a közvetített költő lélegzetét, olyan eljárásokat kell alkalmaznia, hogy az átültetés nyomán kiderüljön a költő egyéni stílusa. Füst Milánra hivatkozva leszögezi, hogy a művészet víziók, „áthallások” nélkül, kivált emóciók nélkül nem létezik. Azaz a valamely nyelven kifejeződő, eredeti emóciók „áthallatszanak”, át/hatnak más nyelvekre; s ez hat Baudelaire-től Kosztolányiig, mint arra kitérünk később.
Minden megvan, kicsit átrendeződve, franciás dramaturgiára, észjárásra hangolva.
A kínálkozó magyar-francia összehasonlításban érintettünk formai elemeket: a szerkezetet, a sorokat, a hangzást, a dallamot, a rímeket, a képiséget. A címet az értelmezések kiindulópontjának tekintettük, ezen a vonalon kerestük a sajátosságot, a hasonlóságot, a másságot, s ezek elképzelhető okait. Igyekeztünk megtalálni a magyar és a francia – nyelv, költőiség – kapcsolódásait, a költő és a fordító találkozását, ami kettejük fordítási elveinek találkozását is jelenti. Az elemzés részleteit a jelzett tanulmánykötet tartalmazza, segítségül pedig honlapunkon felüthető a vers. Csupán annyit jegyzünk meg: a szakaszokon belüli tagolást nem a rímek, nem a mondatszerkezetek igénylik, itt a francia nyelvi-logikai síkon folyó gondolkodási metódus lép elő: minden (mennyiség) megvan, kicsit átrendeződve, franciás dramaturgiára (észjárásra) hangolva.
Nézzük meg a hangzást, vegyünk elő néhány rímet. E tekintetben a fordító, Timár György fantasztikus művészi alázattal követi az eredetit: „unnád, abbahagytam, munkát, agyban, nagyban, ágyon, álom” – „t’ennuie”, labeur, minuit, moteur, vapeur, lit, fuit”. Főnevek, igék váltakoznak, amivel már az elején lüktetésbe kezd a vers. És hangulatba ringat: „Je l’appelais pourtant, en comptant jus'qu’à cent, / par des banalités, par des médicaments.” – „„Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, / százig olvasva, s mérges altatókkal.”, vagy: „Bouches qu’un miel de rêve” – „a szájakon lágy, álombeli mézek”, vagy: „d’une voile de dentelle, ruisseau de diamants” – „csipkefátyol… gyémántosan aláfoly”. A hangulat, a képek gazdagsága lenyűgöző „csak” franciául olvasva is. Aztán persze vannak finomhangolások, kiegészítések, melyek mértani pontossággal illeszkednek a szerkezetbe: „az ablakon kinézek” – „je jette par hasard un coup d’oeil au dehors”, tehát megtoldva (’par hasard’ – ’mintegy véletlenül’), ami máris tölti ezt a hangulatot: „botorkálok – „je titube”, „részeg” – „ivre”.
A francia vers pontosan adja vissza a Kosztolányi megrajzolta képet, hangulatot, s állapotot, igékkel, jelzőkkel, főnevekkel, határozókkal. A földi lét: „Az emberek feldöntve és vakon / vízszintesen feküsznek” – „Chaque homme gît, / autant de quilles renversées”, „holtan és bután” – „bêtement tel un mort”, és milyen ragyogó megoldás: „mert a mindennapos agyvérszegénység / borul reájuk” – „car ils sont tous comme gommés / dans l’anémie de tous les jours”. A mennyei vízió: „a csillagok szikrázva, észrevétlen / meg-meglibegtek” – „les étoiles brillaient entremblant / sous haleine du vent”, fénycsóva” – „faisceau rayonnant”, „homály” – „sombre”, ellentétes hanghatások: „csilingelés” – „tintement”, a „mozgás”, a „riadt” és a „csodás” együtt összefogva: „brouhaha”, „a halk női suttogás” – „des chuchotements tous bas”, itt a ’női’ elmarad. Mindkét részben finomságok, fények, távolságok. Az első rész a franciában pontos leírás, nem érződik a „döbbenetes tengődés”, inkább „realista ábrázolás” tárul fel, Zola, Balzac jut eszünkbe, de megjelenik a prózaíró Kosztolányi csodálatos ábrázoló képessége. (A pontos átültetés: „a szegényes, elhagyott” így érvényes: „ilyenkor innen” – „à quel point à cette heure, vue d’ici”.) A realista ábrázolást erősítik a magyartól eltérő kifejezések, nyelvi megoldások: „ébredj a valóra” – „Lève-toi, le réel t’attend!” (’Kelj fel, vár a valóság!’), az idő átfogása: „mint majd száz év után” – „comme elle le fera au siècle prochain” (az ’évszázad’ sűrít, összefog, történelmivé tesz).
A második rész, a „báléj” – „nuit du bal”, hatalmas látomás, villódzás: „carnaval”, „farsangosan lángoló Tejut” – „Voie Lactée tout en magnificence”, „arany konfetti-zápor” – „tout en or des confettis”. A tekintet megnyúlik, kifelé és fölfelé: „mennyei bál” – „bal de fées au ciel”, tágul a horizont: „fényes körútjain a végtelennek” – „sur les grands boulevards de l’infini”, „a régi nagy titok” – „le secret sacré qu’à la fin des nuits”, (micsoda játék a szavakkal!). Ezen a ponton, „most” a titok feltárul, értelmet kap: „j’ai compris”, a fordító predikatív szerkezetet ad, benne a megértés és az egyes szám első személy.
A feltárt poétikai, esztétikai elemek bizonyítják a fordítói hűséget, ám felfedezhetők a szükségképpen előálló „szövegközötti” motívumok, melyek összefogják a vers gondolatiságát, találóak, világos, érthető útmutatást adnak a francia nyelvű befogadó gondolatvilága, szellemisége számára. Kinek dalol a költő? „Annak”, akit, amit… nem lel, „kiről nem tudja senki, hol van”, ezt a rejtőző bizonytalant a fordító megnevezi: „l’Être” (’lét’, ’létezés’, ’élet’). Miként a „halottjaim is itt-ott egyre többen” szerkezetben a „többen”-t a „mes amis” (’barátaim’) tölti fel. A történelmiségre utal: „Hannibál hada” helyett a „l’armée des Phéniciens” (’föníciaiak’), a „Budapesten”-perspektíva bővül: „en ce pays” (’ebben az országban’), a szülőhaza mellett geográfiai tér nyílik: a „pirkadt is keleten” – „à l’Est”, a nagybetűs írás a napszak mellett, földrajzi utalás, égtáj, s ebben a kontextusban benne van egész Közép-Kelet-Európa.
Ezek alapján fogalmi síkra tereljük további gondolatmenetünket. A versben az első szerkezeti nagy rész, a földi élet egészként jelenik meg, a részek, az egyes elemek összeállnak. Innét nem menekül a költő a rész világába, mint azt a Kétségbeés kapcsán Angyalosi kimutatja, itt a költő a totalitást kiterjeszti fölfelé: egy egész, a földi létezés lezárult, de van esély az individuális megváltódásra. A személyiség nem lesz irracionális, nem törik össze, hanem: higgadt felülemelkedés, engedelmeskedve a „lève-toi"-felszólításnak, a személyiség felkel, és jár, egyre feljebb, a metafizikai térbe, az „első filozófia” felé. Egzisztenciálfilozófiai probléma, a létmegértés teljesedik ki.
A másik, a mennyei totalitásba való átmenet tudatosságát jelzi a francia fordítás, amikor az addigi létet egyértelműen ’földi létként’ zárja: „sur la terre”, a „holt lelkek és gyönyörök között botoltam” helyett, „a nagy Úr” is biztos: „un très grand”, (’nagyon nagy, hatalmas’), az így kapcsolódó Seigneur (nagyúr) már „megemelt” jelentésű, a Mindenhatóra utal. A költő nem mondja: ’Hiszek egy Istenben’, azt mondja, „nincsen miben hinnem”, a francia versben „malgré” (’annak ellenére’), értelmezhető egyrészt, hogy a földi életben már nincs miben hinni, másrészt: annak ellenére, hogy még nem jutott el a hitig, tudja, hogy, „vendége volt”, „hôte, sur la terre, d’un très haut Seigneur”.
A francia fordítók inkább az ivresse-t használják, mintegy megértve: kell mindehhez egy kis részegség.
E magasságból visszatérünk a címre. Azt vizsgáljuk, hogy a fogalmiság szintjén a francia cím mennyire segíti okfejtésünket. Timár ezt adja: Vertige matinal, ahol a ’vertige’ merengés, mámor, szédület, még inkább elmélkedés (végtére is eljött a Számadás ideje), pontosan kifejezi a költői lélek- és gondolatvilágot. A francia fordítók inkább az ivresse-t használják, mintegy megértve: kell mindehhez egy kis részegség, ivresse-be sűrített vertige, józan részegség (így nyúlik meg az ember, és ér el: ablaktól világig, és azon túl…), ám náluk a matinal helyett aube jelenik meg. (Michel Magnolnál „vertige” áll, és a vers végén kisbetűvel: „seigneur”.) Ez az aube fontos a francia befogadás szempontjából: egyrészt a francia költészet megújítását is jelzi, élén Baudelaire-rel: hajnal, nyitás, másrészt létfilozófiai jelentőségű: egy új korszak kezdetét, lehetséges eljövetelét foglalja magában. Továbbá az ’aube’ átfogó jelentésű, utalhat a költő tágabb művészetére, ami ez esetben egybecseng Kosztolányi művészetével, noha nem tudni, a francia nyelvű fordítók ismerték-e az „egész Kosztolányit” (minden bizonnyal jól ismerték), de kitűnően „ráéreztek”, beleérzik eme egy versen keresztül. A magyar fordító által választott matinal hűen követi a „vers testét alkotó betűket”, s ezen keresztül jut el az értelemhez. A borúsabb hangulatú szó pontosan kifejezi egy magyar lelki-szellemi vívódását; a versben letett többféle kifejezés nem hagy kétséget a ’felvirradás’, ’pirkadás’ felől.
A vertige, a magyar beleérzés-értés átvitele, valamint a versen végigvonuló párbeszéd, az „elmélkedéselméletet” támasztja alá: „Elmondanám ezt néked” – „Écoute-moi”, (’Figyelj ide’) felszólítás, erősebb odafordulás valakihez, akire nagy szükség van a lélek háborgása közepette. Valakit győzködni kell, várva a megerősítést. Olyan valakire van szükség, aki „ismeri” a személyiséget, a teljes életét: házát, hálószobáját, az utcáját, akivel a közös emlékek összekötik egész életét ebben az országban („dans ce pays”) egészen Keletig („à l’Est”). Ki ő, barát („ami”)? Maga a költő, saját magával filozofál, fölvonultat életet, értékel-győzköd, érzelemmel telítetten, de teljesen higgadtan jut el a döntésig és a bejelentésig. (De ez a Másik lehetek én is, az olvasó, ha hajlandó vagyok átadni magam az önvizsgáló élménynek.) A francia verzióban pontosan követhető az út az Úrhoz: nehéz (de nem fájdalmas) döntésről van szó, kegyelmi állapot, csak azok részesülnek benne, akik eleget tettek a „réalité” követelményeinek, akik ezt az adományt meg tudják köszönni „földig hajolva”, amit a francia fordítás „en homme” (’emberi’) evilági erőfeszítése mélyít. Kosztolányinál a halál költői élet, esztétikai és filozófiai dimenzió. Él, ami számára megadatott: a reménnyel a túlvilági létre, mely Kant egyik alapkérdése („Que m’est-il permis d’espérer?”).
Hogy mennyire munkált Kosztolányiban a baudelaire-hallucináció, az áthallás, azt Korompay Lajos tételesen kimutatja.
És nem kétséges a kapcsolódás Baudelaire-hez. Hogy mennyire munkált Kosztolányiban a baudelaire-hallucináció, az áthallás, azt Korompay Lajos tételesen kimutatja. De azt egy pillanatig sem állítja, hogy Baudelaire-verset írt volna Kosztolányi. Az meg természetes, hogy a franciákra, fordítókra, irodalmárokra, olvasókra miért hatott oly erősen Kosztolányi: művészetét egyértelműen közelítették Baudelaire-hez, aki számukra a költészetben a csúcs, a kezdet és a vég. (Szegedy-Maszák is megerősíti, hogy milyen nehéz megállapítani „afféle előzetes kód” felhasználását.)
És térjünk vissza az elején felvetett nyelvi szálhoz, Kosztolányi nyelviségéhez. Habermas azt vizionálta, hogy a globalizálódó Európában egy embernek két nyelvre van (lesz) szüksége: az egyik az anyanyelve, amelyiken beszél, megtanul olvasni, írni, amelyiken például verset olvas, a másik nyelv az angol, amelyiken az élet (az ipar, a kereskedelem, az adminisztráció stb.) folyik. Ha ez így lenne (valaha) is, hogyan közvetítődne az anyanyelvi kultúra, mondjuk magyarról-franciára? Hát úgy, hogy közbeiktatódna az angol: Hajnali részegség angolra, onnét franciára, és retúr: így kapjuk mi Baudelaire-t. Bíbelődjünk még a magyar versek francia verziójával? Minek, ha nem érezzük a más anyanyelv titokzatos ízét? (Kosztolányi már letette a garast a Meillet-vitában, amelyben Aurélien Sauvageot, a francia nyelvész mestere, Kosztolányinak adott igazat. Azzal együtt Kosztolányi 1931-ben megkapta a francia Becsületrend kitüntetést.) Márai a II. világháború után: „a nyugati szellem mély válságon esik át”, és hogy a nyugati színeződéssel tarkított magyar szellem „ősibb, ellenállóbb, válságot bíróbb tartalékokkal rendelkezik”. (Teszi ezt „Berzsenyi és Arany árnyékában”.)
Hogy Márai sejtései, jóslatai nem „költői fohászok” voltak, a Hajnali részegség egyel több bizonyíték rá. Kosztolányi személyében olyan közép-európai művész-polgárról van szó, aki Párizstól keletig irányuló szemléletét és létezését („l’Être”) egész Európára érvényesnek tartja, A tárgyalt vers kapcsán (is) adódik az időbeli ív: az 1857-től induló „modernség-vonal”-hoz csatlakozik Kosztolányi, 1936-ig, befogadva-gazdagítva újrateremti. Aztán mi jött utána? Itthon nem lett „aube”, a modernség „nem kapott lábra”. Talán mert nem volt elég alapos a ’vertige’. Volt viszont ítélkezés. Heller Ágnes egy 1957-ben megjelent könyvében azt állítja, hogy Kosztolányi Dezső „jellemgyenge”, „erkölcsi nihilista”, ami ellen hevesen tiltakozik Madarász Imre Antiretró című munkájában. (Mindez természetesen összefügg egész társadalomfejlődésünkkel.)
Kosztolányi ereje: nyelvművészet, esztétikum, patriotizmus és európaiság, teljesség, abszolútum, ez adhat tartást az embernek, elvégre: début de millénaire – ezredelő küszöbén vagyunk.
Ezen írás eredeti változata: Ablaktól világra... Esti merengés a Hajnali részegségről a francia fordítás nyomán = Hajnali részegség 6. A tizenkét legszebb magyar vers, alkotó szerkesztő: FŰZFA Balázs, Szombathely, Savaria University Press, 2010, 319-335.
