A sorozat eddigi darabjaival, érzékeltetve a műfordítói munka szépségeit és nehézségeit, a fordítók küzdelmét, örömmel nyugtázhattuk, hogy mindig sikerült a magyar vers átültetése: a gondolatok, a szellemiség megértése, a lírai formák megtalálása. Hogy ez milyen mértékben, az más kérdés. A lényeg, hogy a fordítások szárnyán terjed a magyar költészet, a líra hangja árnyalja az Európával folytatott párbeszédet. A hatalmas költői sorozatot, mintegy megkoronázásul, egy zseni zárja. Weöres Sándor szárnyaló kreativitása feladja a leckét a fordításra vállalkozónak, jobban, mint bármely más esetben.
Az írás alapjául szolgáló Weöres-verset (Valse triste) és annak két francia fordítását itt találod.
Ismét két fordítást, két fordítót találtunk, az egyik francia, Robert Sabatier, a másik magyar, Timár György. Elkelne egy összehasonlító elemzés, doktoranduszok, kutatók szép feladata lehet, itt nem ez a dolgunk. Melyikkel foglalkozzunk alaposabban? Az utóbbit választottuk. Timár fordításairól már szóltunk az előző kötetekben, de itt is meg kell állni egy jó szóra. Ez „nemzeti kötelesség”, tartja Lengyel Balázs, aki az általunk is többször idézett „Gouttes de pluie”-kötetet méltatva „bámulatosan nagyszabásúnak” nevezi azt, amely híven közvetíti a Timár György „által talált költői nyelvet”. Zenél a vers. Miután átadtuk magunkat a ritmusnak, a dallamnak, hagyjuk, hogy megtörténjen a csoda: a vers átvisz a transzperszonális dimenzióba.
Ezután jöjjön a racionalitás. Timár „rímesen” fordít, a rímképletet megváltoztatja, az első hat sorban ugyanaz, mint a magyarban, aztán vált, újakat hoz be, a 13. és 14. sorban ismét vált, de mintegy lezár, akár a magyar. Az ismétlések részint keretbe foglalják a verset: C’est le soir, il est froid, il est vieux. Mindez játékos váltásokkal: c’est le soir, il fait froid, il fait sombre, c’est le soir, il est vieux, il est froid. Ezek és mások a versszerkezet közepén, hangsúlyozva libbentik a dallamot: Chaque été, chaque été est le même (kétszer) és Qu’importe où et quand C’est passé: (kétszer). A rímekkel és az ismétlésekkel komponált dallam balladás hangulatot áraszt, ahogy Tarján Tamás jegyezte meg a konferencián. És Timár érzékeny, finom képeket kreál. Noha a „venyigére” ő sem a szó szerinti ’sarment’-t használja, a vigne (szőlő), a frileux (fázós, fázékony) utal rá, kifejezi a szőlő testét, élettel telíti, ez mozoghat, ez nem csupasz „gally”. A szikár „vieux” – „öregek” helyett a vieillards – hangzásra is kellemesebb, empátiát sugároz, az ’éltes embereket’ érinti meg, akik nem a szigorúan hangzó sarokba (coin-ejtsd: koen) húzódnak, hanem a kedves és kedvenc ’fészkükbe’ – nids vonulnak vissza, amely lassan eltűnőben – disparus, ezzel a fordító mintegy előkészíti a múltba tűnő idő hidegét. És a következő szerkezetben már „visszahúzódnak” – se sont retirés.
Gyönyörű képeket varázsol a fordító, sejtelmesek, festőiek. En brume la colline se tempe – „ködben a templom dombja”, a képeket alkotó szavakat nemcsak egymás mellé helyezi (ami csupán utalás lenne kép helyett), hanem szerkezetet, mondatot alkot. „Villog a torony gombja” – brille le faîte du temple, itt nem csak világít „valami”, a torony, hanem „faîte” (csúcs, orom), mellyel pontosan érzékelteti az evangélikus felekezet jelképét. A színek szinte világítanak: Fièvre rouge est de l’arbre la fleur, még a ’virág’ (fleur) is színezi a tájat, ha nem is „csíp” a kék, de cselekvőn „bekeményítve kéklik” a sötétben: La voilà qui bleuit dans le soir. A múltra célozva, az időtényező mellett, a helyet is beemeli Timár: Qu’importe où et quand (bárhol, bármikor) C’est passé (ez a múlt), a „lyukas és fagyos emlékeket” bravúros fokozással hozza elő és tünteti el, előbb: le mi-souvenir s’est glacé, (félig-emlék, halványuló), majd nem marad semmi: les souvenirs sont effacés, a többes számmal a ’mindenre’ utal. Ez a rész „ontológiai érzékenységet” bont ki. És hogy minden nyár egyforma lenne? A költő mondja, de hamiskás sejtetéssel kétkedésre biztat, a választ ránk bízza.
Timár György fordítása felmutatja Weöres egyetemes nagyságát; Weöres szélesre tárja a nyelv kapuit, Timár él ezzel, érzékelteti a kicsit valóság, kicsit játék álomszerűen létező elvonulását. Időt, helyet összefogva mozog, zeneiséggel, ritmikus kifejezésformákkal teremti meg az említett ontológiai érzékenységet, megtalálja a lehetséges sorsok szálán futó létezésben a spirituális és intellektuális támasztékot. Így nem elmúlásról van szó, hanem egy „univerzális rendről”, amely magában foglalja, hordozza a meggyőződést és a szkepticizmust. Timár nem röppent fel egy fájdalmas oh!-t, mint olykor a francia romantikusok teszik hasonló érzések nyomán. A költő és a lírai én elkülönül, Weöres, miközben megteremti képzeletének határait, szabadulni is igyekszik fogásából. A fordító követi az eredetiben jelölt többes számot: „az öregek” – les vieillards, ezzel megadja az általánost, az egyes számú alak, „az öreg” (le vieux, mint látjuk egy másik fordításban) a költőre, a költői énre fókuszálva szűkít. Timár nem egyszerűsít, az időjárásról nem mondja sematikusan, hogy ha ősz van, hát hideg van, hanem mint az eredeti versben: „hűvös és öreg az este”, az is háromszori csavarásban, mint láttuk feljebb. Él a szóvarázslat, megjelenik Weöres egyik poétikai programpontja. Timár György érzi, érti a verset, Weöres költészetét, fordítása érzékeny líraisággal, adekvát jelentéssel és formával bíró képekkel, nyelvi leleményekkel, „nyelvi árnyalatosságokkal” együtt „elevenné teszi a nyelvet franciául”. Ezt a mesebeli, valóságos hangulatot magáénak érzi a francia olvasó is. Aki talán olvasott Mallarmé-verseket is.
Petite valse: időzzünk el kicsit a valzer körül. A játékosság, a sejtelmesség, a zeneiség okán sok kérdés vetődik fel. Miért adta a költő a címet franciául? És azt miért nem fordította „át” a fordító? Mi inspirált egy húszéves fiatalembert, hogy keringőt írjon, s nyomban „szomorút”? Egyrészt, mint tudjuk, versében is láttuk-éreztük, Weöres Sándor kedvelte a zenei struktúrákat. Emellett, éppen e vers születésének korában, a 20. század elején is, divatban volt a „valcer”. Sőt, Németországban, Ausztriában már a 19. században széles körben elterjedt és rendkívül népszerűvé vált. Legismertebb fajtái: a bécsi keringő (ez gyors keringő) és az angolkeringő (lassú keringő). Egy fiatal magyar hegedűművész, Vecsey Ferenc éppen ilyen: Valse triste címmel komponál darabokat. Népszerű volt hát a valcer, a szépirodalom átvette a zenéből: vers, regény született a „mintára”, e cím alatt. Nem tudjuk, Weöres ismerte-e Vécsey Zoltán regényét, amelynek címe: Valse triste? És éppen 1934-ben jelent meg.
De van más ékes német példa 1901-ből, Hermann Hesse verse: Valse Brillante, itt már (még?) „csillog” a keringő. A német költő verseit Kerék Imre és Németh István Péter tolmácsolja magyarul, megosztva a verseket, ezt éppen „NIP” fordította. A két jeles poéta baráti-művészi együttműködése régtől tart, egy másik kötetben vallanak a „műfordítás fényűzéséről”, a költői tolmácsolásról, a műfordítás-kritikákról. A Hesse-versben van „féktelen tánc, Chopin-valcer kavarog”, „virágdísz fonnyad… a ritmusban, fényben… Ki töri meg vajh e varázst?” Íme, a századfordulón még „brillante” – ’csillogó’ a keringő, a harmincas években „triste”-re – ’szomorúra’ vált. A történelem szele, érzete-lehelete fordít a jelzőn?
A keringő dallama, a Weöres-vers zeneisége, színes nyelvi leleményei játékosak, játékot csalnak elő az emberből. Akárhogy is, egy valse nem lehet fájdalommal bélelt, lehet inkább szomorkás, van ilyen vonulata, árnyalata is. A Weöres- és Hesse-valse nem bánatos csehovi keringő, inkább játékos, fény-árnyékban csillogó, nem a magányos ember dalolja el saját fájdalmát. A francia verzió is bizonyítja: nem is oly szomorú e keringő, pszichológia, gondolati létérzéseket libbent fel és lebbent tova. Benne kering az Egész, s vele mi magunk, Weöres egysorosának megerősítésével: „A múlt a jelen alakja; a jövő a jelen illata.” Tessék, a színek és a dallam mellé még illat is társul.
A két fordítást, a fentebb említett sorrendben, elküldtem néhány francia ismerősömnek, ahogy szoktam. Nem kértem tőlük elemzést, még véleményt se, bár „szövegjavításra” mindig készek. Köszönték, egyikük, egy hölgy nem állta meg, s megjegyezte: a második tetszett neki jobban. Apró indokokat is sorolt: kisebb nosztalgia érződik a nyár, a lányok piros ajka után, a csípős csöndben ott lapul a szőlőskert élete, a vers zeneisége körbeveszi a télire megpihenő embert. (Nem szól a szüreti ének, de a csendes pince mélyén érik a bor a hordóban, tesszük hozzá.) Ez is, meg az e sorozatban többször megtapasztalt elemző értékelés mutatja Timár György csillogó költői-fordítói nagyságát és bizonyítja Lengyel Balázs igazát.
Ezen írás teljes változata, az értelmezéshez fontos szakirodalmi hivatkozásokkal, jegyzetekkel megjelent: Illanó keringő a Valse triste francia dallamára = Valse triste, A tizenkét legszebb magyar vers 12., alkotó szerkesztő: Fűzfa Balázs, Szombathely, Savaria University Press, 2013, 289-298.
