„A legfontosabb szerzői jog, hogy olvassák a műveinket”.
A Gallimard kiadó szerkesztője húsz éve, olasz szerzők franciára fordítója és író mindezek felett: Jean Marie Laclavetine kortárs francia szerző.
Jean-Marie Laclavetine 1953. február 17-én született Bordeaux-ban. Gyerekkora óta szenvedélyesen rajongott az irodalomért, imádott olvasni; de sosem készült írónak. Egy közelmúltban készült interjúban bevallotta, hogy az írói szakma kifejezetten elképzelhetetlennek tűnt számára. De egy hosszabb vidéki tartózkodás során elkezdett papírra vetni egy történetet, elsősorban a maga szórakoztatására. Amikor elkészült a mű, akkor tudatosult csak benne, hogy megírta első regényét, mely a Gallimard gondozásában jelent meg Les emmurés (Falakba zártak) címen 1953-ban és elnyerte a Prix Féneon-t, melyet fiatal írók támogatására hoztak létre. Az azóta eltelt harminc év során húsz további műve jelent meg, melyek közül számosat elismert a kritika is, különféle díjakkal. Érdeklődésének és műveinek középpontjában az emberek, az emberi viselkedés áll, melyet egyszerre tart elkeserítőnek és lenyűgözőnek.
En douceur (Szelíden) című, 1991-ben kiadott írását François Mauriac díjjal jutalmazta a Francia Akadémia, melyet minden évben egy ifjú tehetség regényének ítélnek.
Franciaországban mindenki ír, de senki se olvas.
Az 1999-be Première ligne (Első sor) címen megjelent regényének főszereplője Cyrill Cordouan, egy könyvkiadó szerkesztője. Laclavetine jól ismeri a világot, melyet könyve ábrázol, feltehetően saját élményekből is építkezik. Hősének egy szép napon elege lesz a fércművekből, a rengeteg rossz minőségű kéziratból amelyek hozzá érkeznek, az irodalmi művek értékvesztéséből; ahogy ő fogalmaz, a gond az, hogy Franciaországban mindenki ír, de senki se olvas. Így elhatározza, hogy az Anonim Alkoholisták Klubjának példája alapján önsegítő kört indít tehetségtelen íróknak, hogy leszoktassa őket az írásról. A mű szórakoztatóan, ironikusan mutatja be a párizsi irodalmi életet, és alkalmat ad Laclavetine-nek az irodalmi műfajokkal való játékra, paródiákra, melyeket minden fejezet előtt közöl, és jelentőségük a könyv végén derül csak ki. A kritika és a nagyközönség is elég megosztott a művel kapcsolatban; vannak, akik egekig magasztalják, mások szerint pedig akár Laclavatine is megfogadhatná saját tanácsát és felhagyhatna az írással. Ugyanakkor a regény elnyerte a középiskolások Goncourt díját.
A 2004-ben megjelent Les Matins Bleus (Kék reggelek) című regényben Laclavetine tizenegy órán át figyeli egy vasútállomás életét fél hét és délután öt között. Tizenöt személy utazik, találkozik, búcsúzik, sorsuk zajlik az író és az olvasó szeme előtt.
Két regényt is szentelt életművében az 1968-as diáklázadásnak és az azt követő társadalmi változásoknak. A Le pouvoir des fleurs (A virágok ereje, 2002) egy kommunában játszódik, ahova Lola, a 28 éves hősnő előszeretettel jár a nála jóval fiatalabbak közé, és ahol baráti és egyben szexuális kapcsolatot tart fent egyszerre több fiúval is. Mikor Lola terhes lesz, a négy fiú úgy dönt, együtt fogják felnevelni a gyereket, aki így egy új korszak egyik első képviselője lehet. A gyermek megszületését követően Lolának rengeteg kalandban lesz része a világot beutazván. Az írás egyrészt szórakoztató kalandregény másrészt megkapó módon mutatja be a 70-es évek bolondos és kaotikus hangulatát. Legfrissebb művében a 2009-ben megjelent Nous Voilában (Itt vagyunk) ismét visszanyúl a hetvenes évek tematikájához, ezúttal feketébben, és melankolikusabban festve le azt. Célja az volt, hogy megírja egy generáció regényét, akik hittek még az eljövendő jóban, a társadalmi utópiában. Főhősei a hetvenes évek fiataljai, akiknek életét 1973-tól 2007-ig követi nyomon. Kritikusai szerint ez életművének eddigi legmegkapóbb, legjobban sikerült alkotása, és nem mellesleg az 1968-as eseményekkel és annak hatásaival foglalkozó számtalan írás közül is kiemelkedik egyedi hangvételével és hangulatával.
Művei egy novella kivételével (Etikett, fordította Arató János, megjelent a Napkút folyóiratban 2002-ben) nem jelentek meg magyar fordításban, de francia nyelven olvashatóak itthon is; egy részük fellelhető a budapesti Országos Idegennyelvű Könyvtárban illetve a Francia Intézet Médiatárában.
