Vissza a dolgokhoz!”
(Husserl)
A cikk előzménye itt olvasható: A 12 legszebb magyar vers franciául 11. rész – József Attila: Eszmélet
A magyar költészet franciaországi megismertetésének történetében mindmáig kiemelkedő jelentőségű az 1962-ben kiadott, Gara László által szerkesztett antológia. József Attila francia nyelvű kötete már 1955-ben megjelent, szintén Gara László szerkesztésében, a legjobb francia költők tolmácsolásában. Megismertetése különböző kiadványokban azóta is folyamatos. Később is jelentek meg fontos kötetek, gondolunk Guillevic vagy Marc Delouze válogatásaira.
2005-ben, a József Attila-centenárium alkalmából rendezett emlékév ünnepi sorozatában újabb köteteket mutattak be Franciaországban, kitüntetetten Párizsban. A versek nagy sikert arattak, számos újság beszámolt az eseményről, jelentős kritikusok méltatták József Attila költészetét. Olivier Le Naire Rimbaud-hoz hasonlítja a költőt, amennyiben: „provokatív, gúnyolódó, sértődékeny, koraérett és túlérzékeny”. Megemlíti, hogy József Attila „felkavaró, humanista és egyetemes művészetét” halála után a Magyar Kommunista Párt megpróbálta kisajátítani, de a költő halálában is ellenállt mindenféle beskatulyázásnak és diktatúrának. Egy József Attila-fordító, Guillaume Métayer jó ismerője a magyar történelemnek, csodálja az elszigetelt nyelvű irodalom gazdag szétterjedését, ami köszönhető a fordításoknak, az Európával folytatott párbeszédnek.
A magyar nyelv elszigeteltségét éppen a fordításokkal lehet feloldani.
Timár György fordítási alapelvei közé sorolják, hogy formai hűségre törekszik, ragaszkodik az átültetendő műhöz, akkor is, ha a befogadó nyelvi, költészeti kultúra meglepőnek is találja. Nagy kérdés, mennyire tudnak beépülni a fordítások a francia verskultúrába. Azt nem tudjuk, hogyan épültek be, de a fogadtatás alkalmi rezdüléséről vannak tapasztalataink: megfogja, erősen elgondolkoztatja a franciát. A műfordításban „két kulturális közeg szembesül”, és ízlések is ütköznek. A magyar nyelv elszigeteltségét éppen a fordításokkal lehet feloldani.
A francia verzió hangsúlyai. Nem foglalkozunk a sokat vitatott szerkezeti kérdésekkel, nyugtázzuk a kiváló irodalomtörténész idevágó véleményét: „Őszintén szólva nem tulajdonítok túlzottan nagy jelentőséget e vitának”. (Szegedy-Maszák Mihály) A francia fordítás lehetővé teszi, hogy megszabaduljunk a József Attila versei, költészete kapcsán összehordott politikai-ideológiai sallangtól s kerüljük a „bulvártémákat és a politikai elbeszéléseket”. (Agárdi Péter) József Attila költészetének sokszínűsége, összetettsége biztosíték, hogy mindenki megtalálja a maga József Attiláját. Minden ideológia nélkül – Éveil – ébredés! Marad a költészet, a költő és az olvasó. Keressük a fogalmakat, azok mentén járjuk be az eszmélkedés szövevényes útjait. Segítségünkre volt Alföldy Jenő szintetizáló munkája: sajátos metódust alkalmaz, és igen érzékenyen és hangsúlyosan veszi figyelembe az alapfogalmakat.
Ami a szerkezetet illeti, a fordítás követi az eredeti tagolást. A versszakok „koncentrikus szerkezetben”, egy közös vezéreszme mentén futva nagy szimfóniába, versszimfóniába magasodnak. A versszakokban futó sorok száma és a rímképlet megegyezik. (Kivétel talán: első versszak, 7. sor – „feuillus”.)
A verssorok szótagszámai eltérnek, a franciában 9 helyett legtöbbször 8 szótag szerepel. Szempontjaink: személyesség, tér, idő, fény, eszmeiség, ezek mentén vizsgáltuk a költői képeket, mennyire adják vissza a magyar jelentést, illetve hova kerül a hangsúly általuk, milyen árnyalatot kap a vers. Két fogalom: a cím és a legutolsó szó, mint foglalati keret megadja az alaphangot.
A cím: „éveil” (ébredés, ébrenlét, éberség) – figyelmeztető, fejlesztő jellegű, érzelmi, tudati készültség a természettel összefonódva.
Befejezés: hallgatok – „médite” (meditálok, elmélkedem, elgondolkodom). A totalitásra hangolt ember, a lírai én, erős személyességgel van jelen: a predikatív szerkezetben a kötelező személyes névmás, egyes szám első személy: ’je’, ezt szilárdan jelzi. Az én bejelöli viszonyát, ennek íve: az áhított, megálmodott rend. A franciában nagybetűvel: „Ordre”, és minden kétséget kizáróan megtoldva: „et rien”, ’semmi’ más nem jön számításba. A belső erő küzdelme a külső erőkkel, azok ellenében: „malgré”, igaz, hogy kemény a „vas világ”, de ez kis betűs ’ordre’ a vágyotthoz képest. Hevítve vagyok: „mon soleil” – enyém a Nap, s Napom ragyog: „brille”, nemcsak süt, de csillog is, „en haut” (fenn, a magasban).
A 2. versszaktól induló helyzet- és állapotleírás szélesedik, tágul, a kör- és önvizsgálat duzzad, feszül. Minden determinált: „les voici donc déterminées”, de nagy a reménység: igével mozdul: „fleurira” – ’kivirágzik majd’. (4.) A távolság nő, szinte függőleges a látásmező: „du fond du soir”, a legmélyebbről a legmagasabbra, „du fond de mes rêves” – álmaim alól, álmaim mélyéről. A minél messzebbre látás vágya nyomatékosítva: „je vis qu’au ciel, au-dessus de ma tête” – látom, hogy az égen, a fejem fölött.
A fordító megelégszik az „astres” (csillagok) használatával, a Göncölt nem fordítja be. (8.) Tisztán kezelt személyiség jelenik meg, sűrű világvizsgálat, önvizsgálat során: „les faux-semblants” – hiú képzelgések, hamis látszatok, (9.) Tudja a kötelességét: „sait qu’il doit rendre sa vie, à la mort simple – az életét kell odaadni, az életét is fel kell áldoznia, a halál csak ráadás (Itt a franciában a ’devoir’ – ’kell’ ige fordított etikai irányultságot ad.) (10.) Rengeteg a zavar, a nehézség a költő körül, de nagy küzdő, határozott: „mais au-dehors est sa raison” – kívül megvan a dolgoknak az értelme, talán még az igazsága is, értelmezni kell, felfogni. Ezt mondja a „raison”, az ’explixation’ (magyarázat) itt kívülről jövő, másoktól kapott magyarázat lenne. Az embernek a saját jogán kell eljutni a ’raison’-ig. Ez így köt a végső je médite-hez.
A szürke, sötét, nehéz térből: fölfelé nézés, vágyódás, magasodik az emberalak; hol a szépség? – kérdezhetnénk e szürrealista képet látva-elképzelve. A fények hogyan segítik e látványt, hogyan bíztatják a fölfelé vágyódást? A francia verzióban – a fokozódó nyomás, gyötrődés erősödésében – mintha kevesebb lenne a fény. (Babrált pihéi közt) a fény – helyett: „le jour” (nap, nappal, napszak). (11.) Fényes ablakok – „des vitres de train”, a ’fényes’ elmarad, kivilágított nappalok – „jours”, ’kivilágított’ elmarad, fülke-fény – „des compartiments”, a ’fény’ elmarad. A fények lehetséges törése képzelet dolga, a gyorsaság jelzése igékkel, igenevekkel, (ils foncent – belerohannak, iramlanak, se font suite – sort, folyamatot alkotva, va-et-vient permanent – állandó jövés-menés), váltásokkal (dans la nuit, jours – éjszakába, nappalok, rails, j’habite – vasút, lakom, train comme en fuite – futó, suhanó vonatok) történik.
A vers végére már a fülke is sötét marad, a máskor csábító, vágyott vonat már inkább börtön, suhanó pokol. A fekete-fehér komorságon túlmutató perspektíva csak fölfelé van. Egy magyar kutató francia nyelvű tanulmányában említi a költő marxista filozófiához való kötődését, a „humanista szocializmus” ideáját. De arról is szól, hogy a költőt izgatva foglalkoztatták az univerzum nagy filozófiai kérdései, a költő írásaiból idézve hangsúlyt kap a valós tényeken túli világhoz való kapcsolatkeresés.
Megvizsgáltunk néhány kifejezést, költői képet, részint, hogy érzékeljük, mennyire adják vissza azt a feszítő hangulatot, mely segít megérezni (s talán átérezni is) a költő kivetített belső, pátosz nélküli szenvedélyét. A keménységre, a tömörség kifejezésére: fölfeslik – „crever”: szétszakad, elszakad, így egyszerűen, szinte szétpukkan, szétbomlik; vasút – „rails”: a nehezebb szót választja a fordító, már a baljós ’sínpár’ is benne van. Néhány példa erejéig érintünk olyan kifejezéseket, amelyek a magyar nyelvben szállóigévé lettek.
„nul chat ne saura attraper / la souris dehors et dedans” – a franciák nagyon kedvelik az effajta szellemes mondásokat.
Olyanra gondolunk, mint: Nem dörgölődzik sült lapocka / számhoz s szívemhez kisgyerek – „Je ne jouis pas des baisers ni d'un rôti ni d'un enfant” – nincs ugyan ’dörgölődzik’, de a „baiser” (csók), a „jouir” (élvezni, örülni) visszaadja a hangulat, az érzés teljességét. (Mindkét szó állandó szereplője a francia mindennapoknak, s így az irodalomnak is.) Ügyeskedhet, nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret – „nul chat ne saura attraper / la souris dehors et dedans” – a franciák nagyon kedvelik az effajta szellemes mondásokat. Hogy ezek szállóigék lettek-e a francia nyelvben, nem tudjuk. De hogy a francia egyértelműen megérti, a jelentést a saját mindennapjaira vonatkoztatni tudja, ebben egészen biztosak vagyunk.
Ami talán nem biztos, hogy teljesen egyértelmű: Rab vagy, amíg a szíved lázad - / úgy szabadulsz, ha kényedül / nem raksz magadnak olyan házat, / melybe háziúr települ. – „Le rebelle resté en prison – / La liberté vient seulement / si tu te construis ta maison / sans propriétaire dedans.” Itt a kétfajta történelemfejlődés okán bizonyos (ideológiai) fogalmak különböző tartalmakat hordoznak, a József Attila által ábrázolt kor (proletariátus a kapitalizmusban) másként jelent meg Franciaországban, egy francia számára a ’szabadság’ azt is jelenti, hogy ő – a kisember, a petit bourgeois – is lehet „propriétaire”, birtokos, tulajdonos, egy ’ház’ esetében feltétlen. Erre vágyott.
A mindennapi tárgyaktól zsúfolt súlyos létérzés kifejezése költői szépségben előtárva, József Attila művészete ragyog franciául. Hogy van a csodálatos arany öntudat? Ha nem is ebben a formában, ám: „Consience qui luis” – ’csillog’, ’ragyog’, a mozgásba lendítő szerkezettel megoldva. A magyarban sokat forgatott 11. versszak (vagy téma): a boldogság, a fordítás éke, az egyik Timár-bravúr. Visszajön a ’boldogság’ érzete, annak minden keserűségében, szürrealista képben, bölcs-gúnyorosan, fintorogva, kerülnénk is a némi gusztustalansággal párosult érzésvegyületet, de tapad ránk. Ez minden ideológiánál többet mond, „le bonheur”, a boldogság nagyon fontos lételeme a francia szívnek, léleknek – „coeur”, „âme”, mindkettő jelen van a fordításban.
Értelmezésvariációk. A francia fordítás lehetőséget ad a „termékeny” újraértelmezésre, nemcsak úgy, hogy a vers (mint az életmű fontos része) az „újraolvasat tárgyaként” jelenik meg, hanem elméleti keretek között, „dialógusviszonyba” hozható. József Attilával megtörténik a dolog, az esemény. „A megértés létmódja az eseményjelleg”, idézi Gadamert Fehér M. István. Tehát a létmegértés a tét. Az Éveil nyomatékosítja: a megértés értelmezéséről van szó, amikor (az ember) a „hétköznapi tevékenységi formáinak mindegyikében megértő-értelmező lényként jelenik meg”. József Attila életfilozófiájában hangsúlyos az élet folyékony, folyamatszerű jellege, a költemény feltárja: élettapasztalatainak keserves valóságát fájdalmasan-gyötrődve éli, helyzetét-állapotát meg akarja érteni, és akar kitörni abból. Fogalmi rendszere nem spekulatív, életfilozófiája konkrét elemekből táplálkozik.
És így jut túl József Attila a materialista világképen, a metafizika többet kínál, életen túl: ég felé. Az „emberi itt-lét” határai tágulnak, az ember arra van kényszerítve, arra kényszeríti magát, hogy tágítsa. (A személyesség, az én feladata hangsúlyozva van a predikatív szerkezetekben jelen lévő egyes számú személynévmással, s vers végén a „c’est moi qui…” kiemelő szerkezettel megerősítve.). Ennek fényében adódik egy megállapítás: a magyar irodalomtörténészek, a kritikusok jelentős része milyen nehezen és csak igen fokozatosa fogadta el József Attila ihlettől hajtott, művészi eszközökkel kifejezett, megélt létének meghaladását. Azt, hogy letért a materialista útról, hogy kilépett a kommunista pártból, más magyarázatokat keresett. Nem a mű belső lényegét tették vizsgálatuk tárgyává. Engedtek az ideológiai-politikai (elő)ítéleteknek, a szűkre szabott társadalomfilozófiának, az ebből fakadó korlátozó, „kisajátító” esztétikának. (Ami ellen József Attila már oly korán tiltakozott, és hárította! És másfajta „esztétikát”, művészi megismerést és értelmezést fogalmazott meg.)
A „filozófiai gondolkodás nem más, mint a lélek ezen állandó beszélgetése önmagával”.
Mára aztán már kitisztult a József Attila-kép, neki, többnyire, „megengedik” a világkép gazdagítását, változtatását. Nem a „proletariátus költője”, nem a marxizmus művésze. József Attila párbeszédet folytat önmagával s az olvasóval. Mert a „filozófiai gondolkodás nem más, mint a lélek ezen állandó beszélgetése önmagával”. A francia fordítás megerősíti a filozófia és a tényleges élet összefonódását. József Attila számára a filozofálás nem üres, nem formális, a descartes-i metafizikai tétel, mint Heideggernél, megfordul, s így érvényes: „Vagyok, tehát gondolkodom.” A versvégi „meditálok” így nyeri el érvényességét. A fordítás segít, hogy közelebb jussunk e filozófia természetéhez: mitől is radikális, miként József Attila magatartása. Ez pedig az a törekvés, hogy „térjünk vissza a dolgokhoz”.
A fordítás által történő újraértelmezés lehetőséget ad esztétikai-filozófiai újraeszmélődésre. Alkalom kínálkozik kicsit másként közelíteni a művészethez. József Attila a lételméleti művészetfelfogás felé mozdul el. A francia nyelv átsegít az esztétikai mezőn, általa, a fordító közbevetései (képei, nyelvi-fogalmi készlete) nyomán „valamiféle létmegértésben mozgunk”, és végképp elszakadunk (legalább is igyekszünk) a magyar nyelv „kínálta” esztétikától. Új olvasási folyamatban, újraélés történik, és megértés, mely Gadamer szerint „egyfajta történés” – élmény születik, mely az „olvasói tudat autonómiája”.
A francia fordításban már nem a játékosan suhanó fénytörések lendítik a költőt a végtelen felé, a totalitásba, a robogó vonat se bíztat, csak a komor zakatolás űz a teljesség érzékelésére, talán a menekülés, a megértés vágyától hajtva. A költő átélt egyfajta létet, értette is, nem is, tovább meditálna rajta is, és az azon „túl”-on is: mi van odaát? Most éppen ezen meditál. Túlélte? Csak azt tudjuk, azt üzente: meditálni muszáj.
Egy francia ismerősöm, aki már jó néhány magyar verset olvasott, többet József Attilától is, az Eszmélet kapcsán előhozakodott egy kérdéssel. Mi lett a költő sorsa? Merthogy a villódzásokból, a sötétséget, a kontrasztokat megcsillogtató művészi tehetségből egy túlérzékeny személyiség tűnik elő, aki mégsem kapkod, hanem nagyon is „öntudatos”, etikus magatartást mutat fel a fojtogató világban. Hogy lehet ezt kibírni? A drámai végkifejletet megismerve, franciánk, mondhatnánk, csak „könyökölt és hallgatott”. No lám, a léten túli megértéseket nem kapjuk meg tőle, hümmögött. De itt hagyta üzenetét a mi „totalitásunkra”.
Ezen írás teljes változata, az értelmezéshez nagyon fontos szakirodalmi hivatkozásokkal, jegyzetekkel megjelent: Mélyből a magasba az ESZMÉLET francia fordításával = Eszmélet, A tizenkét legszebb magyar vers 11., alkotó szerkesztő: Fűzfa Balázs, Szombathely, Savaria University Press, 2013, 347-365.
