Magyarok, franciák a lugasban. Berzsenyi mellett ott van Chateaubriand, Lamartine, Alfred de Vigny, és még sokan mások. Victor Hugo is odatart. Nem hiú képzelgés ez, A közelítő tél francia fordításai kalauzolnak. Az említett urak kortársak, a 19. század elején Berzsenyi illeszkedő nagy művet tesz le az asztalra.
Az írás alapjául szolgáló művet (Berzsenyi Dániel: A közelítő tél) és annak francia fordításait ITT olvashatod.
A térbeli távolság jelentős, mintegy kétezer kilométerrel arrébb a franciák is nagyot alkotnak. E jeles társaság művészetében mi a közös? Sok közös vonást találunk, a fordítások ezt igazolják. Az őszi úton találkozási pontok a tájban: A tó – Le Lac, Ősz – L’Automne, Harmóniák – Harmonies (Lamartine), Vigasztalások – Consolations (Sainte-Beuve), Sorsok – Les Destinées (Vigny), Őszi lombok – Les Feuilles d’Automne (Victor Hugo)… A tematikus szál mellett ott a hangulat, a nyelvezet, az érzések, a gondolatok.
Nem túlzás összekapcsolni az alkotókat? És lehet-e őket gyűjtőnéven mind romantikusnak venni? A rugalmasabb felfogást követjük, mely szerint klasszicizmus, romantika, realizmus, naturalizmus, szimbolizmus, szürrealizmus és a többi szinte egymás mellett, de feltétlen egymásra hatva létezett. Éppen ezért nehéz és nagyon bizonytalan egy-egy művészt, alkotást egyetlen irányzatba besorolni. A művészeti stílusok ugyanis nem szakaszosan-darabosan, nem lépcsőzetesen követik egymást. Igaz, hogy hosszú időszakról van szó, „szűkebben” véve is: a 18. század végétől a 19. század végéig, s még előbb Horatiustól a klasszicizmuson át, „az ész megfürdetése” az érzelmekben, a romantika több „korszakában”. Ehhez vegyük hozzá a nemzeti hatások „hozzátevéseit” az európai térben a pre/romantika szálán: szép kapcsolódások fájdalmaikkal, útkereséseikkel együtt. Kétszáz éve is így volt. Frankhon jeleseinél éppúgy, mint ahogy a Csatornán túl Byron, Itáliában Leopárdi, Keleten Puskin szárnyal szabadsága felé, Lermontov éppen korunk hősét formálja. Berzsenyi Kemenesalján szemléli a naplementét, annyira még „telik” fájdalmából, hogy csodálatosan leírja. És ennél is többre. Romantikusok európai ligete harmóniával biztat.
A tizenhét éves Victor Hugo így kiált fel: „Chateaubriand akarok lenni, vagy semmi!” Méltatlanul nem pazarolják egymásra a művészek az elismerést.
A francia vonalon haladva igyekszünk kimutatni a magyar vers értékeit, ennek horizontján megjelenik a magyar vers fénye. Az ív Chateaubriand-tól Victor Hugóig húzódik (és persze nem ér véget nála és ott). A tizenhét éves Victor Hugo így kiált fel: „Chateaubriand akarok lenni, vagy semmi!” Igyekezete méltó a mester dicséretére, aki később „fenséges gyermeknek” nevezi Hugót. (Méltatlanul nem pazarolják egymásra a művészek az elismerést. Ezért nagy a jelentősége Flaubert véleményének Victor Hugóról: „Micsoda lélegzetvétel!”, később pedig az ízlésre kényes André Gide ítéletének. A kérdésre, ki a legnagyobb francia költő, a romantikaellenes Gide ezt válaszolta: „Victor Hugo, sajnos!” És már jócskán bennjárunk a 20. században.)
Szűkítsük a perspektívát, fókuszáljunk a berzsenyis időkre. Hívószavaink: érzelem, szín, természet, szerelem, elmúlás, szabadságvágy, politika, filozófia, nő. Chateaubriand-nál kínlódó tehetetlenség és kínzó mohóság, szín/pompa és unalom. Csupán érzelmi viszonyt lát a világ és önmaga közt. Lamartine első verseskötete, a Költői elmélkedések: merengés, tűnődés, a halott asszonyhoz (is) szól – mélabú. Szerelem és bánat, az idő könyörtelen múlása, az emiatt érzett szomorúság, fájdalom, az emberi sors szánandó fogyatékossága és a természet pompázó végtelensége. Alfred de Vigny, az igazi elmélkedő, az egyedülvalóságra ítélt nagy szellem, mindez fenséges alexandrinusokban. A pesszimista katonatiszt méltóságteljesen tűr, szenvedni tudó, keserű szükségszerűséget érző ember. Saint-Beuve Vigasztalások verseskötete (1830) kapcsán, mely finom, zengésben, érzékiségben Baudelaire „előízét szimatolja” Babits. (Sainte-Beuve később az esszébe menekül.) Idővel Victor Hugónál zsúfolódik a színes gazdagság (A párizsi Notre-Dame). Az Őszi lombok már halk, egyszerű, de nem tud lemondani a hatásosságról. Cherchez la femme. A politikától visszavonult Chateaubriand-t Madame Récamier vigasztalja, Lamartine érzelmesen Elviráért sír, Vigny sztoikusan viseli a nyűgös feleséget, Sainte-Beuve-öt négy gyermeke játszadozása tölti el örömmel. A nő szimbolikus alakja a társ képét jeleníti meg: a szabadságvágy felnagyítja a társnélküliséget mint hiányt, így a lét fájdalmas „társtalanság”.
A politikától visszavonult Chateaubriand-t Madame Récamier vigasztalja, Lamartine érzelmesen Elviráért sír, Vigny sztoikusan viseli a nyűgös feleséget, Sainte-Beuve-öt négy gyermeke játszadozása tölti el örömmel.
Hol helyezkedik el a Berzsenyi-vers az itt leírt lírai ívben? Mivel a francia hatást keressük, így ismét ki kell térni a fordításra, a fordítókra, akik tudják, hogy az antik hexametert előszeretettel alkalmazták a magyar költők. Az idegen nyelvű adaptációknál ez kemény diót jelentett a fordítók számára. E sorozatban már szóltunk arról, hogy Jean-Luc Moreaunak milyen akadályokkal kellett szembenéznie Radnóti Levél a hitveshez fordítása során. Ezt használja Berzsenyi is e versben, melyet az igei varázslat, a zeneiség, a tömörség szinte főművé teszi. Aszklepiadészi verssorokat alkalmaz, amelyekben gyakran spondeusokra, korijambusokra és jambusokra alapozott szabályok váltakoznak, ami nincs a franciában. François Gachot és Jean Rousselot az eredeti vers szótagszámát megtartotta, így „hozva” az alexandrinust. Lucien Feuillade úgy gondolta, hogy ezt a preromantikus verset csakis a francia preromantikának megfelelő módon lehet fordítani, beleértve a rímeket is, ideértve az asszonáncokat is. Ez mindig nagy kérdés az adaptáló számára: mennyire, milyen fokon és mértékben vigye be a fordító a verset a célnyelvi kultúrába? (E sorozatban több elméleti és módszertani felfogást ismertettünk.)
A francia nyelv gazdagsága befogadó, nyelvi eszközei alkalmasak a magyar költői kifejezőeszközök fogadására, átültetésére.
A francia nyelv gazdagsága befogadó, nyelvi eszközei alkalmasak a magyar költői kifejezőeszközök fogadására, átültetésére. (Az elemzésnél a honlapon bemutatott nyersfordításra koncentráltunk, de a műfordításokat is figyelembe vettük.) A fentebb sorolt hívószavakat követve megállapítható, hogy azok mindegyike megtalálható a versben, a fordítás híven követi és szépségében adja vissza az eredetit. A romantika hangulata fogja át az olvasót, éppolyan hatással, mint a kortárs francia versek forgatása közben. Néhány ponton elidőzünk, s megvizsgáljuk, hogy mégis mennyire pontosan sikerült visszaadni Berzsenyi költészetét, mennyiben hasonlít a már említett francia költők művészetéhez, illetve mennyiben tér el azoktól.
A nyelvi eszközök közül a főnevek, a jelzők, a határozók és az igék csodálatosan vonulnak fel. Mi lett néhány különlegesnek számító szóval? Például: liget – „bosquet” (les bois, bocage); ernyein – „ombragé” (sous l’abri, sous les saules, auture des saules); csalét – „herbes grossière” (ronce–tüskebokor); csermely – „ruisseau”; tarlott (bokrai) – (buissons) „nus” – mesztelen, (dénudés–lecsupaszított); lengedez – „souffle” (fúj, fujdogál), circulait (forog), vagy más használnak: „a péri” (elveszett), „révolu” (elavult, eltűnt). A variációk megfelelően írják le a tájat, annak részeit, színezik a képet.
Két kulcsfogalomnak nagy jelentősége van: a „jelenés” és a „kor”. Jelenés – mindenütt „oeuvres” (mű, alkotás) hozzátapadva: „éphémères” (múló), többnyire többes számban! Tehát a fordítók elvégzett munkát, teljesítményt, művet éreznek a Berzsenyi-versben. Kor – „âge” (heureux, merveilleux) – mindegyikben „életkor” szerepel! A francia szóválasztás sok vitára tesz pontot: nem (társadalmi) korszakról, nem halálról van szó, hanem a múló időről. (Ma idősebbek vagyunk, mint tegnap, holnap idősebbek leszünk, mint ma. És ennek halál lesz a vége, ami természetes itt a földön.)
Kitűnik Berzsenyi kapcsolódása a romantika nagy francia egyéniségeihez: központban az ember és a táj, a világhoz való attitűd, ennek érzelmi megnyilvánulása, a nyelvezet: szépet alkotni szavakból, valamint megjelenik a nemzetihez tartozó sajátosság, mely saját életanyagból táplálkozik. Berzsenyi nem másolta Chateaubriand-t, a franciák dicsőségét, noha ez divatban volt. De hatott rá. Ám nem annak „pompázatosságában”. Délen a betegeskedő olasz gróf zengi fájdalmas dalát, politikai ódákat ír klasszicista modorban, kétségbeesett. Keletebbre Puskin Tatjánával íratja levelét, Lermontov hősével vívódik. Berzsenyi hangja idillikus, fölemeli a lelket, az embert a tájba emeli, természetleírása létjelenlétet fejez ki: a világ és a lélek érintkezik. Ezzel Baudelaire felé nyit, egyszerűbb, magyaros „couleur localt” hordoz. Nála „hiány” van, valami hiányzik, személyes bú, melankólia járja át, alig van vigasztaló, de nem gőgös. Hexameterei nyugodtan ringatnak, nem sír, mint Lamartine (Elviráért). Franciaországban a színek „szabadságharccá fejlődtek”. Berzsenyi, bár színei gazdagok, nem „csinál” színorgiát, túlzsúfoltságot, és a költemény mégis hatásos. A verset festőiség jellemzi, tájleírásával víziószerű képeket teremt, lehetőséget kínál és stimulál a képzettársításokra – impresszionista vonás. Versbe festett világ… s már Baudelaire-nél járunk: „betűkkel, hangokkal fest, játszik, varázsol s kéjeleg”. Baudelaire-nél dac jelenik meg a rendezett és reális világ ellen, Berzsenyi realista, nála nincs rút, zenéje lágy. Nem „kéjeleg”.
Berzsenyinél nincs lázongó menekülés. Ő nem akart „korszerű” lenni, pesszimizmusa nem a világfájdalom lírája; elkedvetlenedik ugyan, búcsúzik az ifjúságtól, volt Lolli, szép volt. Józan filozófia ez, bölcsesség. Nála az évszakok folyamattá állnak össze, ellentétben francia költőtársaival, akiknél a táj, az évszak statikus szépségében pompázik, Berzsenyi biztossá teszi, hogy a személyes elmúlással nem ér véget a világ, a tél után tavasz jön. E ponton a verscím is segítségünkre van: a francia romantikusoknál látható „álló természeti egység” (tó, hegy, völgy, ősz) helyett, a magyarban lévő mozgást a francia nyelv birtokos szerkezettel jelzi: „a tél közeledése”. Ez nem annyira „mobil”, bár benne van a cselekvés, a várható. Van más megoldás? Játsszunk el a gondolattal, illő tisztelettel megpróbálkozunk igei változattal, közeledjen a tél: L’Hiver s’approche. (Brr, mintha jönne a celldömölki gyors…). Jelen idejű melléknévi igenévvel (participe présent): L’Hiver s’approchant, ez már „közeledik”: „közeledő tél”, de mégsem „közelítő”. (Éljen Kazinczy!). A műfordítók, a nyelv és a költészet avatott ismerői, nem ezt választották.
A francia nyelvű szöveget az olvasás új életre keltheti: a nyelv cselekvővé válhat az olvasó által.
Berzsenyi francia adaptációja megerősít: a természet versbe varázsolt formái, színei között az emberi szellem nem veszíthet. Pihenhet, letörhet, de nem szenvedhet vereséget. (Ha mégis, csakis magát okolhatja.) A francia nyelvű szöveget ugyanis az olvasás – új – életre keltheti: a nyelv cselekvővé válhat az olvasó által, miként azt Roland Barthes állította. És látjuk, amint Rousseau közeledik felénk, inkább: Berzsenyi töprengései a rousseau-i utat villantják fel előttünk. Számunkra. A mai helyzetben úgy érzékeljük, hogy a bölcs Berzsenyi romantikus realizmusa a Rousseau-val folytatott erdei sétákon életet lehel az emberbe. Magatartásról, ember, művészet, természet viszonyáról van szó. Ezek összefonódnak, időben folyamatosak, földrajzi térben és terek között kapcsolódnak, ezt az irodalomnak ábrázolnia kell, amit az irodalomtörténetnek akceptálnia illik. Azaz: kapcsolat van a felvilágosodás és romantika irodalma között, miként lehetséges a „Romantika és a realizmus együttélése a francia prózában”, lásd FŰZFA Balázs tankönyvében: irodalom_10, Krónika Nova Kiadó, 2008, 63-167. Az iskolán a sor.
És belefutottunk a 21. század vegyes mindenségébe, lássuk, a mai korsokkal mire megyünk? Láttuk, a romantika körülvesz bennünket geográfiailag. Van realitása: nyitott, folyamatosan változik, de a lényeg marad. A felvilágosult ember, technikailag, a bőség zavarába juttatta magát (posztmodern?), mely helyzet fiziológiailag, kivált lelkileg préseli. Berzsenyi és franciái visszavisznek a földre, megnyugtatnak a ligetben, a lugasból van visszaút. A 19. század ezt (a romantikát) szomjazta. A 21. század mit szomjazik? Miért kell ma nekünk Berzsenyi? Mert válaszokat kapunk tőle mi, itt Magyarországon, a 21. század elején életünk leglényegesebb kérdéseire. Bízzunk nyelvünkben, melyet a francia fordítások az európai poétikai sugárkoszorúba emelnek, szellemi-művészi erőnket csillogtatva.
Ezen írás eredeti, teljes változata: Merengők színes lugasa. Reménykedés A közelítő tél francia fordításait lapozgatva = A közelítő tél, A tizenkét legszebb magyar vers 9., alkotó szerkesztő: Fűzfa Balázs, Szombathely, Savaria University Press, 2012, 225-236.
