Leïla Slimani, 1981-ben született Rabatban, Marokkóban; tehetős családban nőtt fel. "Védőburokban" – mint mondta -, egy "kissé idegenként a marokkói társadalom többi részéhez képest". Apja Fezben született, bankár volt. Franciaországban tanult, majd visszatért szülőhazájába és államtitkár lett a hetvenes években. Később egy bankot vezetett, de egy pénzügyi botrányt követően kegyvesztetté vált. 2004-ben halt meg. Elzászi és algériai származású édesanyja egyike volt az ország első női orvosainak.

Slimani a étudié au lycée français de Rabat, et ses parents parlaient français à la maison, si bien qu’elle parle mal l’arabe. Elle a reçu une éducation progressiste.

Slimani a rabati francia gimnáziumban tanult, szülei otthon franciául beszéltek, ezért rosszul beszélte az arabot. Haladó szellemű oktatást kapott.

Elle juge qu’elle ne pourrait pas être heureuse au Maroc, pays où les femmes, dit-elle, sont «obligées de vivre dans le mensonge perpétuel». «Je ne veux pas avoir peur parce que je porte une jupe dans la rue, parce que je monte seule dans un taxi ou parce que je fume une cigarette pendant le ramadan.» En janvier, elle sortira «Sexe et mensonge», un essai journalistique consacré à la «misère sexuelle dans le Maghreb».

Úgy vélte, nem tudna boldog lenni Marokkóban, ahol a nők – mint mondta – "kénytelenek örökös hazugságban élni". "Nem akarok félni az utcán, mert szoknyát viselek, mert egyedül ülök be egy taxiba vagy mert ramadán idején elszívok egy cigarettát." "Sex et mensonge" (Szex és hazugság) címmmel januárban fog megjelenni egy publicisztikai esszéje, amelyben a  "Maghreb-oszágok szexuális nyomorúságának" bemutatásával foglalkozik.

Elle a quitté le Maroc à 17 ans, pour entrer en hypokhâgne à Paris, pour devenir psychiatre. «Cela a été très dur, dit-elle à "Elle". Je ne me rendais pas compte que j’allais connaître une telle solitude. Je me souviens de semaines entières où je ne parlais à personne en dehors des cours. Les Parisiens prennent un café le soir ensemble et, après, chacun rentre dîner chez soi. C’est inimaginable au Maroc, où on invite les gens qu’on sait seuls. Le premier hiver a été interminable, j’ai mis de longues années à me faire des amis.»

Tizenhét évesen hagyta el Marokkót. Pszichiáter szeretett volna lenni, és egy egyetemi előkészítőre jelentkezett Párizsban. "Nagyon kemény dolog volt" – nyilatkozta az Elle című magazinnak. "Nem gondoltam, hogy ekkora magányt fogok megtapasztalni. Emlékszem, heteken keresztül senkivel sem beszéltem az évfolyamtársaimon kívül. A párizsiak együtt kávéznak esténként, azután mindenki hazatér vacsorázni. Ez Marokkóban elképzelhetetlen, ott meghívjuk azokat, akikről tudjuk, hogy egyedül vannak. Az első tél végeláthatatlan volt, hosszú évek kellettek, hogy barátokat szerezzek."

Elle a un temps envisagé de faire du cinéma, a collaboré avec une cinéaste marocaine et s’est inscrite au cours Florent**, avant de prendre conscience qu’elle était une « comédienne médiocre ». Dans une école de commerce, elle fait la connaissance de Christophe Barbier, qui lui propose un stage à «l’Express». Elle devient journaliste, puis entre à « Jeune Afrique ». Elle trouve le métier «dur et chronophage». «J’avais toujours l’impression de ne pas en faire assez, de ne pas être à la hauteur. Et puis, c’est un métier où l’on ne vieillit pas bien.»

Egy ideig úgy képzelte, filmes lesz, együtt dolgozott egy marokkói filmrendezőnővel és beiratkozott a Florent színitanodába, mielőtt rádöbbent volna, hogy csak középszerű színésznő lehetne. Egy kereskedelmi iskolában ismerkedett meg Christophe Barbier-vel, aki szakmai gyakorlatot ajánlott fel neki az Express-nél. Újságíró lett belőle, majd elhelyezkedett a Jeune Afrique-nál (Párizsban megjelenő afrika-témájú hetilap).  Nehéznek és időigényesnek találta a munkát. "Mindig az volt a benyomásom, hogy nem teszek meg mindent, nem vagyok elég színvonalas. És aztán úgy gondoltam, ez nem az a szakma, ahol meg fogok öregedni."

Son mari est banquier. Elle a eu un enfant avec lui en mai 2011. En 2012, elle démissionne de « Jeune Afrique » pour se consacrer à l’écriture, tout en gardant un pied dans le journal comme pigiste. « J’ai su que certains riaient dans mon dos en disant : son mari gagne bien sa vie, cette histoire d’écriture, c’est une manière polie de dire qu’elle est entretenue », a-t-elle déclaré.

Férje bankár. Gyermeke született tőle 2011. májusában. Egy év múlva kilépett a "Jeune Afrique"-tól,  hogy az írásnak szentelje magát, miközben szabadúszóként az újságnak dolgozott. "Tudtam, hogy sokan nevettek a hátam mögött mondván: a férje jól keres, ez az egész írás-história csupán udvarias módja annak kifejezésére, hogy eltartott"  – vallotta.

L’idée de son premier roman lui est venue en 2011, alors qu’elle s’occupait de son fils en regardant la télévision, alors entièrement occupée par l’affaire DSK. Elle décide de donner vie à un personnage féminin à l’appétit sexuel dément. Elle écrit quelques chapitres, qu’elle fait parvenir à l’éditeur Jean-Marie Laclavetine, qu’elle a rencontré un peu plus tôt pendant un atelier d’écriture organisé chez Gallimard. Laclavetine lui a conseillé de ne jamais s’intéresser à ce que ses personnages pensent, mais à ce qu’ils font. 

Első regényének ötlete 2011-ben született meg, amikor fiával foglalatoskodott tévézés közben. Akkoriban teljes mértékben lefoglalta a DSK-ügy***. Elhatározta, hogy megteremt egy őrült szexuális vággyal rendelkező női karaktert. Megírt néhány fejezetet, elküldte  Jean-Marie Laclavetine szerkesztőnek, akivel nem sokkal korábban találkozott egy a Gallimard által szervezett műhelyben. Laclavetine azt tanácsolta neki, ne azzal foglalkozzon, mit gondolnak szereplői, csak azzal, amit tesznek.

En 2014, elle sort son roman chez Gallimard, sous le titre « Dans le jardin de l’ogre ». L’histoire, assez crue, d’une journaliste paresseuse et nymphomane, qui « hait l’idée de devoir travailler ». Le livre mélange fiction et autobiographie de façon troublante.

A szörnyeteg kertjében (Dans le jardin de l'ogre) című regényét 2014-ben adta ki a Gallimard. Egy lusta és nimfomániás újságírónő kegyetlen története, aki "gyűlöli a dolgozni kell gondolatát". A könyv fikció és önéletrajz zavarba ejtő keveréke.

Slimani dit être une « grande lectrice de faits divers ». Elle a un jour découvert dans la presse l’histoire, aux Etats-Unis, d’une nounou portoricaine qui avait assassiné les enfants qu’elle gardait, et qui n’avait jamais su expliquer son geste. 

Dans « Chanson douce », aujourd’hui couronné par le prix Goncourt, elle transpose l’affaire à Paris. L’occasion de raconter le rapport de la nouvelle bourgeoisie française à la lutte des classes, de parler de l’opacité de la folie humaine, et de retraiter quelques souvenirs d’enfance : 

« J'ai grandi au Maroc, qui est un pays où on a encore des nounous à domicile, mais aussi des gens qui travaillent et vivent chez vous. Cette façon d'être à la fois des intimes et des étrangers, cette place à l'écart, m'a beaucoup interrogée. Souvent, j'ai assisté à des situations qui m'ont brisé le cœur. Je voulais explorer ce terreau d'humiliation possible, sans dire que c'est une explication possible du meurtre – je n'y crois pas.»

Slimanit "színes hírek olvasójának"-nak tekintik. Egy nap rábukkant a sajtóban egy az Egyesült Államokban lejátszódott történetre egy Puerto Rico-i dadáról, aki megölte a gyerekeket, akikre vigyázott, és soha nem tudta megokolni a tettét.

Chanson douce című regényében – amellyel elnyerte a Goncourt-díjat – Párizsba helyezte át a történetet. Ez egy lehetőséget adott, hogy az új francia burzsoázia és az osztályharc kapcsolatáról, az emberi ostobaság homályáról beszéljen és újra feldolgozzon néhány gyermekkori emléket:

"Marokkóban nőttem fel, egy olyan országban, ahol még dadák vannak a családoknál, és olyan emberek, akik  nálunk élnek és dolgoznak. Ez az elkülönültség érdekelt, az, hogy lehet-e ilyen módon bensőségesnek és egyidejűleg idegennek lenni. Gyakran voltam résztvevője olyan helyzeteknek, amelyek összetörték a szívem. Fel akartam tárni a megalázás lehetséges táptalaját, de nem azt akartam mondani, hogy ez a gyilkosság lehetséges magyarázata lehet – mert ebben nem hiszek.

* hypokhâgne : (iskolai szleng) az École normal supérieure-re felkészítő kurzus
** cours Florent : egy színészképző iskola
*** A nemi erőszakkal vádolt Dominique Strauss-Kahnnak, a Nemzetközi Valutaalap volt francia elnökének ügye.

Vocabulaire

• le plus convoité – legáhítottabb
• un succès dément – fantasztikus siker
• tomber en disgrâce – kegyvesztetté válik
• une éducation progressiste – haladó szellemű oktatás
• une école de commerce – egy kereskedelmi és menedzsment szakra szakosodott felsőoktatási intézmény
• une comédienne médiocre – középszerű színésznő
• chronophage – időigényes, időtrabló
• être entretenu(e)  – eltartott, kitartott

Source : bibliobs
Traduit par P. Erzsébet
Lecture-correction : B. Kati