„Vélünk jő, s túlélő ne feledje senki majd”
A történet 1925-ben kezdődött, Grenoble-ban. Szeptember 6-án, Kosztolányi Dezső versjegyzetet írt útinaplójába: Egy zászló. Tavaly mi is „zászlót bontottunk”. Felkerült a francianyelv.hu honlapra Kosztolányi Dezső két verse: a 90 évvel ezelőtt írt „Egy zászló”, majd a későbbi, az ismert „Zászló” című verse, műfordítások híján az én bátorkodó átültetésemben.
Frankofón területről érkezett beszámolók szerint nagy élményt jelentett ez a francia anyanyelvűnek: Mensáros László versmondását hallgatták, francia nyelven olvasták. Lásd Kosztolányi Dezső, Zászló (Le drapeau) 2014. május 11. És az inspiráció hatására Franciaországból jött a válasz, megszületett a francia „zászló”: „Le Drapeau!” Meglepetés, immár: Zászló határok nélkül, lobogó üzenet. 2014. június 5.
Közben tragikus események borzolják Európa mindennapjait, Franciaországot sem kímélve. A franciákat összekuszálják, érzelmeikben felkavarják, gondolataikat megbolygatják az őket közvetlenül érintő, veszélyeket rejtő drámai történések. Dörögnek a fegyverek és lobognak a zászlók.
„Jelkép sincs dicsőbb: szentelődik szemfedőnkké.”
De nem alszanak a múzsák. A Kosztolányi „zászlós” történet csattanójaként (egy alapos nyersfordítás nyomán) elkészült a francia vers átültetése magyarra. Műfordítás született. A műfordító a tapolcai költő, Németh István Péter, aki már szerepelt honlapunkon a Batsányival felfedező úton című írásunkban. Lírák találkozása.
A fordítás elsőként honlapunkon kap nyilvánosságot.
André GRANDJEAN: A zászló
Megvív sorra a szelekkel tetőkre tűzve,
Lásd, ami szép még, szinte magától is lobog,
És szerteszét kavarja a múlt szürke
Hamuját, hogy annyi színben rege izzik ott.
Kiáltaná, hogy a vásznánál mennyivel több,
Amit tarkán egy roppant kéz feszített botra,
Ám szakadós ő, és lenge, finomabban szőtt,
S nevét idegennek is előre megmondja.
Ki sorolná a sok fényes diadalt máris,
Ez sikeres ütközet, az győzelmes csata,
Jóllehet aratott sorra sort a nagy kaszás is,
Emlékezz, értük hullattuk könnyünk valaha.
Vélünk jő, s túlélő ne feledje senki majd,
Az égre föl sávonként lobbantja színeit,
És tőle, hogy megint a hajdanvolt harci zajt
Halljuk, ábránd és fájdalom mellől süketít.
Lassan ágaskodik magasba, mindörökké.
Háborúkban, forradalmakban hányszor ér fel
Hímzett jelszava oly paranccsal, mire rögvest
Hadak rohannak lázasan tömegsírjukba.
Téboly, fogódzónak ott csak a zászló rúdja.
Valamennyi lövészárok egyformán fest
Győzők s vesztesek ugyanazon hős vérével.
Jelkép sincs dicsőbb: szentelődik szemfedőnkké.
