A francia úgynevezett „új-klasszikus" tragédiát a XVII. század francia irodalmi és színházi gyakorlata a drámaépítkezés egyik alapformájává tette. Ez az antik görög tragédiák szerkezetét és Arisztotelész dramaturgiai szabályait igyekezett felújítani és Európa-szerte a színpadi irodalom egyik fõ irányzata lett. Elsõ sikeres kísérlete még a XVI. században Étienne Jodelle „A fogoly Kleopátra" címû, a maga korában nagy sikerû és hamarosan utánzók mintaképévé vált tragédiájával kezdõdött, és legmagasabb mûvészi színvonalát a XVII. század második felében Racine drámáival érte el. De világsikerré és sokak számára kötelezõ stílussá-formarenddé Pierre Corneille legfõbb mûveivel lett.
XIV. Lajos francia uralkodót „Napkirály"-nak nevezték, s így emlegetik manapság is. Úgy is tûnt a XVII. század optikájában és akusztikájában, hogy minden körülötte kering, mint a bolygók a Nap körül. Versailles-i palotája követendõ, sõt utánzandó példa volt királyok, hercegek, módosabb földesurak számára. A Habsburgok Schönbrunnja Bécs mellett, a Hohenzollerek Potsdamja, illetve királyi pihenõje, a „Sanssouci", az Esterházyak kastélya és parkja Fertõdön, az orosz Petrodvorec Szentpétervár szomszédságában és velük úri otthonok, úri kertek tucatjai mind kicsi Versailles-ok voltak. Az illemszabályok, a táncok, az udvariasság társalgási szabályai. Európa-szerte olyanok voltak, ahogy Versailles példát adott.
Poquelin mester, a királyi udvar tekintélyes kárpitosa úriembernek akarta nevelni korán értelmesnek mutatkozó fiát, Jean-Baptiste-ot. Volt is annyi összeköttetése, hogy a fiút abba a legelõkelõbb gimnáziumba írathassa, amelyben csak arisztokraták és a legesleggazdagabb polgárok gyermekei tanulhattak. Az iparosfiú, aki végig a legszorgalmasabbak és legokosabbak közé tartozott, hamar felismerte, hogy a nagyúri ifjak megvetik, tüntetõen lenézik a polgári ivadékokat, a módos polgárfiúk pedig szóba is alig akarnak állni a kárpitos fiával, bárha az apja a királyi udvar házi mûhelyében dolgozik, de mégiscsak kézmûves. Ráadásul ez az alulról jött fiú mindegyiküknél jobb tanuló, tehát indulatos ellenszenvvel, sõt gyûlölettel találkozott iskolatársai között.
A filozófiának és az ironikus humornak a jelenlétét a francia irodalomban pontosan meg nem határozhatóan „francia szellem"-nek szokás nevezni. A reneszánsz korban Montaigne, a felvilágosodás évszázadában Voltaire, a XIX. és XX. század fordulóján Anatole France szinte egymást folytatja a derûs, de mégis kritikai célzatú, kétkedõ, igazságkeresõ irodalmi magatartásban. Ennek a vonulatnak folytatása a XX. század húszas-harmincas éveiben Jean Giraudoux. Minden mûve a képzelet szárnyán lebeg, olykor még meseszerûvé is válik, mindig oly módon, hogy egyszerre mulattat és elgondolkoztat. Regényeit és drámáit egyaránt magáénak érzi a legigényesebb közönség és a könnyed irodalmat élvezõ olvasó.
A francia olvasók legszélesebb rétegeiben — olykor merõben más okokból — szakadatlanul népszerû író, ismeretterjesztõ, harcos újságíró. A mûveltek, a legigényesebbek tisztelik lélektani mélységéért, árnyalt jellemábrázoló képességéért, a társadalmi viszonyok alapos és szemléletes elemzéséért. A nagy tömegeket lebilincseli könyvei cselekményének a mozgalmassága, érdekessége. A tanárok rámutatnak stílusa szépségeire, nyelvi gazdagságára, kifejezésmódja szabatosságára, közérthetõségére.
Ki ne ismerné, sõt ki nem mondta már, ha tanácsot kértek tõle: „Tégy, amit akarsz"? De talán még többen ismételgették ezt a közhellyé vált igazságot: „Evés közben jön meg az étvágy". Mind a kettõ és még tucatnyi szállóigévé vált bölcs — vagy álbölcs — mondat Rabelais könyveibõl való. — Ez a maga korában nagy hírû francia orvos elsõsorban azért írta mulatságos regényeit (vagy ha tetszik összefüggõ, tehát egyetlen mûnek tekinthetõ regénysorozatát), hogy gyógyszerként felolvassa komorságban szenvedõ betegeinek. Mivel nemcsak a gyógyfüvek felhasználásának, nemcsak az érvágásnak és beöntésnek, hanem a depresszió és a melankólia szavakkal való gyógyításának, a lelki betegségek szavakkal való gyógyításának is korai mestere volt.
A két világháború között egyike volt a legnépszerûbb francia regényíróknak, a második világháború utáni két évtizedben a hirtelen világdivattá emelkedõ életrajzregények mestere lett. Történettudósnak is tartották, szórakoztató regények szerzõjének is. Francia hazájában jó ideig nevezetes angoltanár volt, késõbb Angliában az akkor ifjú, késõbbi VII. Edward angol király francia nyelvtanára.
- litteratura.hu
- Irodalom
Hol az óceánhoz hasonlították, hol a Himalájához. Még ellenfelei is a meghökkentõ nagyságot, a már-már végtelent vették tudomásul egyéniségében is, életmûvében is. Költõ volt, mindenekelõtt költõ, a francia nyelv és a francia verselés mindenkinél gazdagabb, zengõbb és látványosabb bûvész mûvésze.
| A felolvasó használata |
|---|
|
A honlapon található francia nyelvű szövegeket a beépített program felolvassa, ha kijelölöd a szöveget az egérrel. Ha nem tudod hogyan kell, nézd meg ezt a videót: |
| Állásajánlatok |
|---|
| Blogok |
|---|
| Bíró Ádám könyvei |
|---|
|
|
| Vive la langue française! |
|---|
|
Oublie ton passé, |