Bienvenu sur www.francianyelv.hu   A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Bienvenu sur www.francianyelv.hu GSpeech

Az 1920-as években elsõként Cocteau fedezte fel, hogy a film megfelelõ közvetítõje költészetének, majd számos író, köztük Malraux, Sartre és Robbe­Grillet is felismerték a filmezés adta lehetõségeket, sõt még rendezésre is vállalkoztak.

Napjainkban a francia színpadi rendezés sztárja, Patrice Chéreau az, aki a filmgyártásban is ki akarja bontakoztatni tehetségét. Mindezek ellenére a mai francia filmgyártásra is érvé­nyes mindaz, amit más mûvészeti ágakról már megál­lapítottunk: a film válságba került, a közelmúltban egyetlen olyan fiatal rendezõ sem akadt, aki hordoz­hatná a nouvelle vague (új hullám) ma már öregedõ ren­dezõi által néhány évtizede magasba emelt fáklyát.

Az általában jó irodalmi ízlést tükrözõ, fantáziadús vagy éppen mély humanizmusról árulkodó francia film méltó öröleöse a francia festészet vagy a francia regény legjobb hagyományainak. Nem véletlen, hogy az egyik legkiemelkedõbb francia rendezõ, Jean Renoir az impresszionista festõ, Auguste Renoir fia.

Hollywoodban a rendezõ a stúdió alkalma­zottja csupán, akinek mindenben igazodnia kell a stúdió szigorú szabályaihoz; a franciák kitalálták az ún. „film d'auteur" intézményét, ami azt jelenti, hogy a film a rendezõ saját, egyéni alkotása.

A francia filmgyártás szerkezete eltér a hollywoodi sémától: Hollywoodban a rendezõ a stúdió alkalma­zottja csupán, akinek mindenben igazodnia kell a stúdió szigorú szabályaihoz; a franciák kitalálták az ún. „film d'auteur" intézményét, ami azt jelenti, hogy a film a rendezõ saját, egyéni alkotása. A független francia filmmûvészetben teljes mértékben meg tudott valósulni a kifejezés szabadsága; ez a televíziózásra egyáltalán nem jellemzõ, onnan ugyanis szinte töké­letesen hiányoznak a jó színvonalú játékfilmek és té­védrámák. A francia új hullám éveiben a legtöbb te­hetséges rendezõ a filmezésnél kötött ki, ami talán részben magyarázat a kortárs festészet, a regény- és drámairodalom válságára.

A francia filmgyártás jelentõs kormányzati támoga­tást élvez, a mûvészfilmek rendezõi az ígéretes forgató­könyv bemutatása után vagy éppen saját addigi tevé­kenységükre hivatkozva speciális ösztöndíjakra pá­lyázhatnak. A rendszernek köszönhetõen számos mû­vészfilm készül, bár a francia filmgyártás sem mentes a tömegszórakoztatás igényeit kielégítõ vígjátékoktól, bûnügyi filmektõl, sõt számos pornográf filmet is for­gatnak. A tömegízlés semmivel sem rosszabb, mint másutt, Franciaországban azonban a mûvészfilmekre is megtelnek a filmszínházak (fõként fiatalokkal).

Pá­rizsban lépten-nyomon apró filmszínházakba botlik az ember, nincs még egy olyan világváros, ahol a jó filmek - legyenek bár régiek vagy újak - ilyen nagy választé­ka várná a mozirajongókat. Az országban több száz filmklub is mûködik.

A franciák joggal büszkék arra, hogy a világgal õk is­mertették meg a filmgyártást. Egy fényképész, Louis Lumiére elõször egy egyszerû filmkamerát állított össze, és ezzel készítette el 1895-ben a világ elsõ film­jét.

Néhány évtizeddel késõbb, 1899 és 1913 között Georges Méliés, aki valóságos mágusnak számított, négyszáznál is több rövidfilmet forgatott. A némafil­mek aranykorában azonban a franciák csak egyetlen klasszikusnak számító filmet készítettek, a Napóleont, Abel Gance rendezésében (1927). A hangosfilmmel párhuzamosan sorra tûntek fel a kiváló rendezõk is. A fiatalon elhunyt Jean Vigo (1905-1934) két jelentõs fil­met is rendezett (Magatartásból elégtelen és Atlante).

René Clair némafilmek rendezésével kezdte pályafutá­sát, nevét vérbõ szatírái (A millió és Ide nekünk a szabad­ságot) tették ismertté, bár legjobb filmje kétségkívül a háború után forgatott Az éjszaka szépei. Marcel Carné (szül. 1909) borongós hangulatú romantikus filmeket rendezett (Ködös utak és A paradicsom gyermekei), Jean Renoir (1894-1979) lírai hangulatú filmek humánus rendezõjeként vált világhírûvé (Mezei kirándulás, A nagy ábránd, a Játékszabály és A folyó).

A francia filmmûvészet aranykora kétségkívül az 1930-as évekre tehetõ, a háború utáni éveket ugyanak­kor nyugodtan tekinthetjük a francia film ezüstkorá­nak. Ekkor készültek Jacques BeckerAranysisak, René Clément Tiltott játékok címû filmjei, valamint a szigo­rú mesterként ismert Robert Besson korai munkái.

Az ötvenes évekre azonban kihunyt a francia film szikrá­ja, és a filmgyárakból csak sztereotip filmek kerültek ki. Ez volt mégis az a pillanat, amikor a nouvelle vague, azaz az új hullám betört a világ filmmûvészetébe, és a francia filmgyártásban egymás után jelentkezõ fiatal te­hetségek példa nélküli számban készítették kiváló filmjeiket. A sajtó „újhullámos"-ként emlegette ezeket a fiatalokat, ám a valóságban valamennyien egymástól eltérõ irányzatot képviseltek.

A Cahiers de Cinéma film­magazintól elpártolt kritikusok (Chabrol, Godard, Rohmer, Truffaut és mások) nagyban különböztek az Alain Resnais körül gyülekezõ, visszafogottabb rende­zõktõl, de a magányos versenyzõnek számító Louis Malle-tól is. Az „újhullámos" rendezõk között voltak olyanok, akiket valóban a filmmûvészet forradalmi újítóinak tekinthetünk (Resnais, Godard), míg mások (például Truffaut) csak a saját egyéni stílusukat adap­tálták a régi, ismerõs témákhoz, s így hoztak létre vala­mi újat.

Mindannyiukra azonban a film d’auteur megkö­zelítés - új látásmód, a sztárrendszertõl való eltávolodás, a stúdiómunka helyett valódi helyszíneken végzett for­gatás gyakorlata - jellemzõ. Az új hullám elsõ filmjei minimális költséggel készültek ugyan, de a kritiku­sok és a közönség érdeklõdését egyaránt felkeltették. Resnais és Truffaut elsõ filmalkotásai nyerték el a két fõdíjat az 1959-es cannes-i filmfesztiválon.

Talán valamennyi „újhullámos" rendezõ közül François Truffaut (1932-1984) tekinthetõ a legtipiku­sabb „újhullámos"-nak. Elsõ filmje (Négyszáz csapás) részben önéletrajzi ihletésû. A társadalmi és a közössé­gi témák iránt alig érdeklõdõ Truffaut a Renoir-hagyo­mányok szerinti humanista rendezõ, a lírai hangulat iránti fogékonysága és gyengéd humora talán az Amerikai éjszaka címû filmjeiben érezhetõ leginkább.

A szeszélyes, de rendkívül tehetséges Claude Chabrol (szül. 1930) szintén saját élettapaszta­latából merítette elsõ filmjeinek témáját, majd leforga­tott egy sor bûnügyi filmet (legismertebb: A mészáros), amelyek egyben a polgári képmutatás éles kritikáját is adták. Egyéni felfogást képviselt Eric Rohmer (szül. 1920) is, akinek munkái közül a terjengõs, mégis ár­nyalt párbeszédekbõl felépített, a szerelem és az egyé­ni erköks problémáival foglalkozó kisebb lélegzetû, de megejtõen eredeti filmjei a legnépszerûbbek, például a Claire térde és a Tavaszi történet.

A hatvanas évek „gyer­meke", Jean-Luc Godard (szül. 1930) az új hullám egyik legismertebb rendezõje, s talán az õ filmjeit te­kinthetjük a legprovokatívabbaknak és leghatásosab­baknak. Elsõ játékfilmjének (Kifulladásig) utcai és la­kásokban játszódó jeleneteit egyetlen kézi kamerával vették föl. Elsõ és egyben legjobb filmjei szikrázóan szellemes, majdnem szürrealista alkotások (többek kö­zött a Bolond Pierrot, Alphaville), amelyek azonban a francia társadalom kifinomult bírálatai is; késõi film­jei rá nem jellemzõen ünnepélyesek és rejtélyesek.

Más szempontból bár, de Alain Resnais (szül. 1922) is éppoly ellentétes és szokatlan személyiség, akárcsak Godard. Visszafogott és titokzatos filmjeinek vissza­visszatérõ témája az idõ és az emlékezet, a mulandó szerelem és a hûség, a megfoghatatlan valóság. A for­gatókönyv megírására minden alkalommal neves írót kért meg, ezért a filmek hangulata más és más: meg­döbbentõ erõ sugárzik a Szerelmem, Hirosimából (forga­tókönyvét Duras írta), ingerlõen banális a Tavaly Marienbadban (forgatókönyv Robbe-Grillet).

A legne­vesebb francia rendezõnõ a baloldali Agnès Varda (szül. 1928), aki a nõ és a modern társadalom viszonyát vizsgálta filmjeiben; némi humorral a Boldogságban, megértéssel Az egyik énekel, a másik nemben, felkavaró erõvel a Sem fedél, sem törvényben.

A rendkívül tehetsé­ges és sokoldalú Louis Malle (szül. 1932) Franciaor­szág mellett a világon szinte mindenütt forgatott, ek­lektikus ízléssel válogatva ki a filmtémákat. ASzeretõk, a Lidércfény és a Vacsorám Andréval a legbensõ ént ku­tatják, a Viva Mariában kirobbanó életkedv tükrözõ­dik. A Lacombe Lucien és a Viszontlátásra, gyerekek a háborús és a társadalmi kérdések feldolgozása.

Természetesen több más „újhullámos" rendezõ is felbukkant. Az elsõ filmek sikerein felbuzdult produ­cerek kapva kaptak az új stílusú, kis költséggel készít­hetõ, divatos filmeken, és a reményteli, némi ötletet is hozó fiatal filmes kezébe azonnal filmfelvevõt nyom­tak. 1959 és 1963 között több mint 170 elsõfilmes ren­dezõ jelentkezett. Ez a fellendülés azonban nem soká­ig tartott. Az elsõfilmesek legtöbbje nem bizonyult va­lódi tehetségnek, szabadosságot tükrözõ filmjeiket csupán saját gyönyörûségükre forgatták.

A nouvelle vague csodálatos módon állította vissza a francia filmgyártás lírai, személyes hangvételét, és számos kitûnõ film született.

Összefoglalva tehát, a nouvelle vague csodálatos módon állította vissza a francia filmgyártás lírai, személyes hangvételét, és számos kitûnõ film született. Harminc év elteltével azonban úgy tûnik, hogy a néhány, még ma is kiváló formában lévõ rendezõn (például Malle és Rohmer) kí­vül a többiek mintha elveszítették volna az ihletet. Az 1970-es évektõl tekintve mindössze egyetlen rendezõ lépett a kiválóságok nyomdokaiba, a Renoir-hagyo­mányokat követõ, érzõ szívû humanista, Bertrand Tavernier. Komoly társadalmi témákat feldolgozó filmjei mellett a család életét és a személyes kapcsola­tokat nagy megértéssel ábrázoló munkái (Egy hét vaká­ció, Vidéki vasárnap, Éjféltájt) a legismertebbek.

A mo­dern rendezõk közül meg kell még említenünk az em­beri természetrõl meglehetõsen rossz véleménnyel bíró Maurice Pialat-t is, akinek a nevéhez néhány emléke­zetes, bár meglehetõsen borongós hangvételû film fûzõdik (Lulu, Szerelmeink, és Bernanos A Sátán árnyé­kában címû regényének filmváltozata). A kisebb közös­ségek életét érzékenyen és realisztikusan bemutató Clude Miller és André Téchiné, valamint Marcel Pagnol Manon des Sources címû alkotásának kétrészes felújításáról ismert Claude Berri is a jelesebbek közé tartoznak.

Kiváló filmekkel jelentkezett néhány rende­zõnõ (Diane Kurys, Claire Denis, Nelly Kaplan); a leg­divatosabbak azonban a „videoklip"-iskolához tartozó rendezõk; Luc Besson (Metró, Subway, Nikita) és Jean­Jacques Beinei (Diva és a komolyabb hangvételû, szen­vedélyes Betty Blue) feltûnõsködõ thrillerjei elsõsor­ban a tizenévesek számára jelentenek vonzerõt.

(Bárdosi-Karakai: A francia nyelv lexikona)

A felolvasó használata

A honlapon található francia nyelvű szövegeket a beépített program felolvassa, ha kijelölöd a szöveget az egérrel. Ha nem tudod hogyan kell, nézd meg ezt a videót: 

Bíró Ádám könyvei

Vive la langue française!

Oublie ton passé,
qu`il soit simple ou composé,
Participe à ton Présent
pour que ton Futur
soit Plus-que-Parfait !

A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Francianyelv.hu felolvasó