Az 1920-as években elsõként Cocteau fedezte fel, hogy a film megfelelõ közvetítõje költészetének, majd számos író, köztük Malraux, Sartre és RobbeGrillet is felismerték a filmezés adta lehetõségeket, sõt még rendezésre is vállalkoztak.
Napjainkban a francia színpadi rendezés sztárja, Patrice Chéreau az, aki a filmgyártásban is ki akarja bontakoztatni tehetségét. Mindezek ellenére a mai francia filmgyártásra is érvényes mindaz, amit más mûvészeti ágakról már megállapítottunk: a film válságba került, a közelmúltban egyetlen olyan fiatal rendezõ sem akadt, aki hordozhatná a nouvelle vague (új hullám) ma már öregedõ rendezõi által néhány évtizede magasba emelt fáklyát.
Az általában jó irodalmi ízlést tükrözõ, fantáziadús vagy éppen mély humanizmusról árulkodó francia film méltó öröleöse a francia festészet vagy a francia regény legjobb hagyományainak. Nem véletlen, hogy az egyik legkiemelkedõbb francia rendezõ, Jean Renoir az impresszionista festõ, Auguste Renoir fia.
Hollywoodban a rendezõ a stúdió alkalmazottja csupán, akinek mindenben igazodnia kell a stúdió szigorú szabályaihoz; a franciák kitalálták az ún. „film d'auteur" intézményét, ami azt jelenti, hogy a film a rendezõ saját, egyéni alkotása.
A francia filmgyártás szerkezete eltér a hollywoodi sémától: Hollywoodban a rendezõ a stúdió alkalmazottja csupán, akinek mindenben igazodnia kell a stúdió szigorú szabályaihoz; a franciák kitalálták az ún. „film d'auteur" intézményét, ami azt jelenti, hogy a film a rendezõ saját, egyéni alkotása. A független francia filmmûvészetben teljes mértékben meg tudott valósulni a kifejezés szabadsága; ez a televíziózásra egyáltalán nem jellemzõ, onnan ugyanis szinte tökéletesen hiányoznak a jó színvonalú játékfilmek és tévédrámák. A francia új hullám éveiben a legtöbb tehetséges rendezõ a filmezésnél kötött ki, ami talán részben magyarázat a kortárs festészet, a regény- és drámairodalom válságára.
A francia filmgyártás jelentõs kormányzati támogatást élvez, a mûvészfilmek rendezõi az ígéretes forgatókönyv bemutatása után vagy éppen saját addigi tevékenységükre hivatkozva speciális ösztöndíjakra pályázhatnak. A rendszernek köszönhetõen számos mûvészfilm készül, bár a francia filmgyártás sem mentes a tömegszórakoztatás igényeit kielégítõ vígjátékoktól, bûnügyi filmektõl, sõt számos pornográf filmet is forgatnak. A tömegízlés semmivel sem rosszabb, mint másutt, Franciaországban azonban a mûvészfilmekre is megtelnek a filmszínházak (fõként fiatalokkal).
Párizsban lépten-nyomon apró filmszínházakba botlik az ember, nincs még egy olyan világváros, ahol a jó filmek - legyenek bár régiek vagy újak - ilyen nagy választéka várná a mozirajongókat. Az országban több száz filmklub is mûködik.
A franciák joggal büszkék arra, hogy a világgal õk ismertették meg a filmgyártást. Egy fényképész, Louis Lumiére elõször egy egyszerû filmkamerát állított össze, és ezzel készítette el 1895-ben a világ elsõ filmjét.
Néhány évtizeddel késõbb, 1899 és 1913 között Georges Méliés, aki valóságos mágusnak számított, négyszáznál is több rövidfilmet forgatott. A némafilmek aranykorában azonban a franciák csak egyetlen klasszikusnak számító filmet készítettek, a Napóleont, Abel Gance rendezésében (1927). A hangosfilmmel párhuzamosan sorra tûntek fel a kiváló rendezõk is. A fiatalon elhunyt Jean Vigo (1905-1934) két jelentõs filmet is rendezett (Magatartásból elégtelen és Atlante).
René Clair némafilmek rendezésével kezdte pályafutását, nevét vérbõ szatírái (A millió és Ide nekünk a szabadságot) tették ismertté, bár legjobb filmje kétségkívül a háború után forgatott Az éjszaka szépei. Marcel Carné (szül. 1909) borongós hangulatú romantikus filmeket rendezett (Ködös utak és A paradicsom gyermekei), Jean Renoir (1894-1979) lírai hangulatú filmek humánus rendezõjeként vált világhírûvé (Mezei kirándulás, A nagy ábránd, a Játékszabály és A folyó).
A francia filmmûvészet aranykora kétségkívül az 1930-as évekre tehetõ, a háború utáni éveket ugyanakkor nyugodtan tekinthetjük a francia film ezüstkorának. Ekkor készültek Jacques BeckerAranysisak, René Clément Tiltott játékok címû filmjei, valamint a szigorú mesterként ismert Robert Besson korai munkái.
Az ötvenes évekre azonban kihunyt a francia film szikrája, és a filmgyárakból csak sztereotip filmek kerültek ki. Ez volt mégis az a pillanat, amikor a nouvelle vague, azaz az új hullám betört a világ filmmûvészetébe, és a francia filmgyártásban egymás után jelentkezõ fiatal tehetségek példa nélküli számban készítették kiváló filmjeiket. A sajtó „újhullámos"-ként emlegette ezeket a fiatalokat, ám a valóságban valamennyien egymástól eltérõ irányzatot képviseltek.
A Cahiers de Cinéma filmmagazintól elpártolt kritikusok (Chabrol, Godard, Rohmer, Truffaut és mások) nagyban különböztek az Alain Resnais körül gyülekezõ, visszafogottabb rendezõktõl, de a magányos versenyzõnek számító Louis Malle-tól is. Az „újhullámos" rendezõk között voltak olyanok, akiket valóban a filmmûvészet forradalmi újítóinak tekinthetünk (Resnais, Godard), míg mások (például Truffaut) csak a saját egyéni stílusukat adaptálták a régi, ismerõs témákhoz, s így hoztak létre valami újat.
Mindannyiukra azonban a film d’auteur megközelítés - új látásmód, a sztárrendszertõl való eltávolodás, a stúdiómunka helyett valódi helyszíneken végzett forgatás gyakorlata - jellemzõ. Az új hullám elsõ filmjei minimális költséggel készültek ugyan, de a kritikusok és a közönség érdeklõdését egyaránt felkeltették. Resnais és Truffaut elsõ filmalkotásai nyerték el a két fõdíjat az 1959-es cannes-i filmfesztiválon.
Talán valamennyi „újhullámos" rendezõ közül François Truffaut (1932-1984) tekinthetõ a legtipikusabb „újhullámos"-nak. Elsõ filmje (Négyszáz csapás) részben önéletrajzi ihletésû. A társadalmi és a közösségi témák iránt alig érdeklõdõ Truffaut a Renoir-hagyományok szerinti humanista rendezõ, a lírai hangulat iránti fogékonysága és gyengéd humora talán az Amerikai éjszaka címû filmjeiben érezhetõ leginkább.
A szeszélyes, de rendkívül tehetséges Claude Chabrol (szül. 1930) szintén saját élettapasztalatából merítette elsõ filmjeinek témáját, majd leforgatott egy sor bûnügyi filmet (legismertebb: A mészáros), amelyek egyben a polgári képmutatás éles kritikáját is adták. Egyéni felfogást képviselt Eric Rohmer (szül. 1920) is, akinek munkái közül a terjengõs, mégis árnyalt párbeszédekbõl felépített, a szerelem és az egyéni erköks problémáival foglalkozó kisebb lélegzetû, de megejtõen eredeti filmjei a legnépszerûbbek, például a Claire térde és a Tavaszi történet.
A hatvanas évek „gyermeke", Jean-Luc Godard (szül. 1930) az új hullám egyik legismertebb rendezõje, s talán az õ filmjeit tekinthetjük a legprovokatívabbaknak és leghatásosabbaknak. Elsõ játékfilmjének (Kifulladásig) utcai és lakásokban játszódó jeleneteit egyetlen kézi kamerával vették föl. Elsõ és egyben legjobb filmjei szikrázóan szellemes, majdnem szürrealista alkotások (többek között a Bolond Pierrot, Alphaville), amelyek azonban a francia társadalom kifinomult bírálatai is; késõi filmjei rá nem jellemzõen ünnepélyesek és rejtélyesek.
Más szempontból bár, de Alain Resnais (szül. 1922) is éppoly ellentétes és szokatlan személyiség, akárcsak Godard. Visszafogott és titokzatos filmjeinek visszavisszatérõ témája az idõ és az emlékezet, a mulandó szerelem és a hûség, a megfoghatatlan valóság. A forgatókönyv megírására minden alkalommal neves írót kért meg, ezért a filmek hangulata más és más: megdöbbentõ erõ sugárzik a Szerelmem, Hirosimából (forgatókönyvét Duras írta), ingerlõen banális a Tavaly Marienbadban (forgatókönyv Robbe-Grillet).
A legnevesebb francia rendezõnõ a baloldali Agnès Varda (szül. 1928), aki a nõ és a modern társadalom viszonyát vizsgálta filmjeiben; némi humorral a Boldogságban, megértéssel Az egyik énekel, a másik nemben, felkavaró erõvel a Sem fedél, sem törvényben.
A rendkívül tehetséges és sokoldalú Louis Malle (szül. 1932) Franciaország mellett a világon szinte mindenütt forgatott, eklektikus ízléssel válogatva ki a filmtémákat. ASzeretõk, a Lidércfény és a Vacsorám Andréval a legbensõ ént kutatják, a Viva Mariában kirobbanó életkedv tükrözõdik. A Lacombe Lucien és a Viszontlátásra, gyerekek a háborús és a társadalmi kérdések feldolgozása.
Természetesen több más „újhullámos" rendezõ is felbukkant. Az elsõ filmek sikerein felbuzdult producerek kapva kaptak az új stílusú, kis költséggel készíthetõ, divatos filmeken, és a reményteli, némi ötletet is hozó fiatal filmes kezébe azonnal filmfelvevõt nyomtak. 1959 és 1963 között több mint 170 elsõfilmes rendezõ jelentkezett. Ez a fellendülés azonban nem sokáig tartott. Az elsõfilmesek legtöbbje nem bizonyult valódi tehetségnek, szabadosságot tükrözõ filmjeiket csupán saját gyönyörûségükre forgatták.
A nouvelle vague csodálatos módon állította vissza a francia filmgyártás lírai, személyes hangvételét, és számos kitûnõ film született.
Összefoglalva tehát, a nouvelle vague csodálatos módon állította vissza a francia filmgyártás lírai, személyes hangvételét, és számos kitûnõ film született. Harminc év elteltével azonban úgy tûnik, hogy a néhány, még ma is kiváló formában lévõ rendezõn (például Malle és Rohmer) kívül a többiek mintha elveszítették volna az ihletet. Az 1970-es évektõl tekintve mindössze egyetlen rendezõ lépett a kiválóságok nyomdokaiba, a Renoir-hagyományokat követõ, érzõ szívû humanista, Bertrand Tavernier. Komoly társadalmi témákat feldolgozó filmjei mellett a család életét és a személyes kapcsolatokat nagy megértéssel ábrázoló munkái (Egy hét vakáció, Vidéki vasárnap, Éjféltájt) a legismertebbek.
A modern rendezõk közül meg kell még említenünk az emberi természetrõl meglehetõsen rossz véleménnyel bíró Maurice Pialat-t is, akinek a nevéhez néhány emlékezetes, bár meglehetõsen borongós hangvételû film fûzõdik (Lulu, Szerelmeink, és Bernanos A Sátán árnyékában címû regényének filmváltozata). A kisebb közösségek életét érzékenyen és realisztikusan bemutató Clude Miller és André Téchiné, valamint Marcel Pagnol Manon des Sources címû alkotásának kétrészes felújításáról ismert Claude Berri is a jelesebbek közé tartoznak.
Kiváló filmekkel jelentkezett néhány rendezõnõ (Diane Kurys, Claire Denis, Nelly Kaplan); a legdivatosabbak azonban a „videoklip"-iskolához tartozó rendezõk; Luc Besson (Metró, Subway, Nikita) és JeanJacques Beinei (Diva és a komolyabb hangvételû, szenvedélyes Betty Blue) feltûnõsködõ thrillerjei elsõsorban a tizenévesek számára jelentenek vonzerõt.
(Bárdosi-Karakai: A francia nyelv lexikona)
