Valamivel késõbb tûntek fel Marivaux (1688-1763) könnyed és pezsgõ szerelmi vígjátékai, Beaumarchais színdarabjaiból pedig egy-egy operalibretto készült (A sevillai borbély és a Figaró házassága). A 19. században a francia színház elsekélyesedett, bár az 1830-as években Vietor Hugo leét fordulatos romantikus drámával (Cromwell és Hernani) hadat üzent a merev színpadi konvencióknak. Valamivel késõbb kisebb jelentõségû szerzõk, az ifjabb Alexandre Dumas (A kaméliás hölgy, 1852) és Edmond Rostand (Cyrano de Bergerac, 1897) színpadi mûvei arattak hangos sikert.
A közelmúlt (az 1920-as évektõl az 1960-as évekig terjedõ periódus) a színházmûvészet aranykorát hozta meg: Giraudoux és Claudel darabjaiban a filozofikus gondolkodás költõi lírával, Anouilh darabjaiban pedig szellemes komédiával párosul; a háború utáni elsõ évtizedek szerzõi között ott van Sartre és Genet, de Montherlant és Audiberti is.
Az „abszurd színház”-ként ismertté vált mûfaj elindítói Párizsba emigrált írók voltak - a Szovjetunióból menekült Adamov, a román Ionesco és az ír Beckett. Az azóta eltelt több mint harminc évben azonban egyetlen jelentõs drámaíró sem tûnt fel.
A francia színházmûvészet egyébként jelenleg is virágzik, nemcsak Párizsban, hanem a vidéki városokban is. Kétségtelen, hogy a könnyed vígjátékokat mûsorra tûzõ és a polgárság állandó szórakoztatásáról gondoskodó ún. théatres du boulevard mintha háttérbe szorultak volna: közönségük jó részét elcsábította a televízió.
A fiatalabb és mûveltebb közönséget vonzó, államilag is támogatott és kísérletezõ kedvû repertoárszínházaknak azonban nincs okuk panaszra. Felújították a legnagyobb múltú repertoárszínházat, a Comédie Française-t, ahol hírneves producerek, például Jean-Louis Barrault az állam támogatásával modernizálták az elõadások arculatát.
Az Odéon Színház is érdekes vállalkozásba fogott: külföldi társulatokat hívnak meg vendégszereplésre, melynek keretében fellépett már itt a Royal Shakespeare Company is. Az elõadásokat minden társulat a saját anyanyelvén tartja. A mai párizsi színház kozmopolita és nyitott az új felfogások elõtt. Megemlítendõ, hogy a kísérleti színház világhíres brit képviselõje, Peter Brook nem Londont, hanem Párizst választotta soknemzetiségû társulata székhelyéül, itt ugyanis nagyobb anyagi támogatás mellett, kiváló légkörben dolgozhatnak mûvészei.
A legszembetûnõbb változás azonban vidéken figyelhetõ meg, ahol a háború elõtti években szinte egyáltalán nem létezett színjátszás. Fiatal színész-rendezõk egy csoportja 1945 után úgy határozott, hogy hátat fordít a párizsi taposómalomnak, és más városokban hoznak létre repertoárszínházakat. A vállalkozás kis idõ elteltével az állam támogatását is elnyerte. Roger Planchon Lyon Villeurbanne nevû külvárosában telepedett le társulatával: úttörõ tevékenysége nagyarányú elismerést aratott.
Európában továbbra is egyedülálló színházi eseménynek számít az avignoni színházfesztivál, amelyet Vilar és Gérard Philippe alapított 1956-ban. A fesztiválon mintegy 400 produkció látható, legtöbbjük a színházmûvészet „mezsgyéjén" mozog, de szép számmal lépnek fel avantgárd társulatok is. Neves repertoárszínházak mûködnek többek között Marseille-ban, Strasbourg-ban, Toulouse-ban és Rennes-ben; a vidéki színpadokon ad hoc társulatok is fellépnek, olykor feledhetõ elõadásaik érdekes színfoltjai a francia színházmûvészetnek. Az improvizációs vagy kísérleti darabok mellett a klasszikusok is állandóan jelen vannak mûsoraikban (különösen Shakespeare népszerû).
A párizsi színházak programjában a felújított klasszikusokon kívül modern külföldi színmûvek, sõt a könnyed, új „boulevard”-vígjátékok is helyet kapnak. Különösen népszerûek a brit szerzõk, például Harold Pinter és Tom Stoppard, valamint az osztrák Thomas Bernhard és a német Botho Strauss. A legutóbbi harminc év francia szerzõi, Marguerite Duras, Michel Vinaver, Jean-Claude Grumberg és Bernard-Marie Koltès nem igazán tartoznak a legnépszerûbb színpadi alkotók közé.
A producerek általában úgy vélik, hogy a külföldi szerzõk darabjai jobban tükrözik a modern világ valóságát; még az állami pénzen mûködõ színházak sem törekszenek az új francia tehetségek felkutatására.
Az áldatlan helyzet kialakulásának egyik oka talán éppen az, hogy az elmúlt húsz esztendõben színre lépõ divatos rendezõk eltérõ nézeteket képviseltek a színházzal kapcsolatban. Manapság a színpadi rendezõk nem törekszenek a szöveghûségre, a kortárs szerzõ nyûg a számukra, aki esetenként saját kreatív fantáziájuk kiteljesedését is megakadályozhatja. Saját szöveggel dolgoznak, vagy olyan szerzõk mûveit dolgozzák át, akik már úgysem tudnak az egészbe beleszólni. Ez az új, vizuális színház, ahol a fény, a gesztusok és a mozdulatok beszélnek a szavak helyett; a francia kritikusok pedig két táborra oszlanak a kérdésben: némelyek ígéretes elõrehaladást, mások éppen a mûvészet halálát látják benne.
Elõfordul, hogy a rendezõ és a színészek egy kiválasztott - leggyakrabban történelmi - téma köré közösen improvizálnak színdarabot a próbák alatt. A tehetséges Ariane Mnouchkine és társulata, a Théátre du Soleil így vitte színre az 1789-es és az 1793-as forradalmi év eseményeit, valamint a kambodzsai tömegmészárlások borzalmait.
Mások, köztük a közelmúltban elhunyt Antoine Vitez irodalmi és politikai szövegekbõl csinálnak drámát. A legkedveltebb módszer azonban mégis az, hogy a rendezõ kiválaszt egy klasszikust, mondjuk Racine, Molière vagy Marivaux valamelyik darabját, majd több látványos tûzijáték színpadi alkalmazásával és esetenként a szöveg sorrendjének átrendezésével az eredeti mûvet szinte a felismerhetetlenségig megváltoztatja. Planchon, Chéreau és Vitez voltak az új kultusz fõpapjai, és ez a fajta színház más országokban is népszerûvé vált: nagyjából ugyanezt csinálta a német színpadokon Peter Zadek.
A francia gondolkodásban - legyen az a színház, az irodalom vagy éppen a szakácsmûvészet - hagyományosan elõforduló módszer, hogy egy-egy klikk rákényszeríti sajátos ízlésvilágát a többiekre.
Néhány kritikus elragadtatással szemléli a virtuóz mise-en-scène-t, vagy éppen kijelenti, hogy a rendezõ új mélységekre és gondolatokra bukkant a szövegben. Olyan kritikusok is akadnak, akik szerint az új módszer kiszabadítja a színmûveket abból a nehézkes, szigorú megközelítésbõl, amelyet az évszázadok során a Comédie Française kényszerített rájuk.
Akadnak azonban olyanok is, akik elborzadnak a színdarabok eltorzításán, és azzal vádolják a rendezõket, hogy szándékosan, a valódi tehetség iránti irigységbõl értelmezik félre a szerzõket, azok közül is elsõsorban a már nem élõket.
A francia gondolkodásban - legyen az a színház, az irodalom vagy éppen a szakácsmûvészet - hagyományosan elõforduló módszer, hogy egy-egy klikk rákényszeríti sajátos ízlésvilágát a többiekre. A francia színház azonban mindennek ellenére életerõs mûvészeti ág.
(Bárdosi-Karakai: A francia nyelv lexikona)