Valamivel ké­sõbb tûntek fel Marivaux (1688-1763) könnyed és pezsgõ szerelmi vígjátékai, Beaumarchais színdarab­jaiból pedig egy-egy operalibretto készült (A sevillai borbély és a Figaró házassága). A 19. században a francia színház elsekélyesedett, bár az 1830-as években Vietor Hugo leét fordulatos romantikus drámával (Cromwell és Hernani) hadat üzent a merev színpadi konvenciók­nak. Valamivel késõbb kisebb jelentõségû szerzõk, az ifjabb Alexandre Dumas (A kaméliás hölgy, 1852) és Ed­mond Rostand (Cyrano de Bergerac, 1897) színpadi mû­vei arattak hangos sikert.

A közelmúlt (az 1920-as évektõl az 1960-as évekig terjedõ periódus) a színház­mûvészet aranykorát hozta meg: Giraudoux és Claudel darabjaiban a filozofikus gondolkodás költõi lírával, Anouilh darabjaiban pedig szellemes komédiával pá­rosul; a háború utáni elsõ évtizedek szerzõi között ott van Sartre és Genet, de Montherlant és Audiberti is.

Az „abszurd színház”-ként ismertté vált mûfaj elindí­tói Párizsba emigrált írók voltak - a Szovjetunióból menekült Adamov, a román Ionesco és az ír Beckett. Az azóta eltelt több mint harminc évben azonban egyetlen jelentõs drámaíró sem tûnt fel.

A francia színházmûvészet egyébként jelenleg is vi­rágzik, nemcsak Párizsban, hanem a vidéki városok­ban is. Kétségtelen, hogy a könnyed vígjátékokat mû­sorra tûzõ és a polgárság állandó szórakoztatásáról gondoskodó ún. théatres du boulevard mintha háttérbe szorultak volna: közönségük jó részét elcsábította a te­levízió.

A fiatalabb és mûveltebb közönséget vonzó, ál­lamilag is támogatott és kísérletezõ kedvû repertoár­színházaknak azonban nincs okuk panaszra. Felújítot­ták a legnagyobb múltú repertoárszínházat, a Comédie Française-t, ahol hírneves producerek, például Jean-­Louis Barrault az állam támogatásával modernizálták az elõadások arculatát.

Az Odéon Színház is érdekes vállalkozásba fogott: külföldi társulatokat hívnak meg vendégszereplésre, melynek keretében fellépett már itt a Royal Shakespeare Company is. Az elõadásokat min­den társulat a saját anyanyelvén tartja. A mai párizsi színház kozmopolita és nyitott az új felfogások elõtt. Megemlítendõ, hogy a kísérleti színház világhíres brit képviselõje, Peter Brook nem Londont, hanem Párizst választotta soknemzetiségû társulata székhelyéül, itt ugyanis nagyobb anyagi támogatás mellett, kiváló lég­körben dolgozhatnak mûvészei.

A legszembetûnõbb változás azonban vidéken fi­gyelhetõ meg, ahol a háború elõtti években szinte egy­általán nem létezett színjátszás. Fiatal színész-rende­zõk egy csoportja 1945 után úgy határozott, hogy hátat fordít a párizsi taposómalomnak, és más városokban hoznak létre repertoárszínházakat. A vállalkozás kis idõ elteltével az állam támogatását is elnyerte. Roger Planchon Lyon Villeurbanne nevû külvárosában tele­pedett le társulatával: úttörõ tevékenysége nagyarányú elismerést aratott.

Európában továbbra is egyedülálló színházi ese­ménynek számít az avignoni színházfesztivál, amelyet Vilar és Gérard Philippe alapított 1956-ban. A fesztivá­lon mintegy 400 produkció látható, legtöbbjük a szín­házmûvészet „mezsgyéjén" mozog, de szép számmal lépnek fel avantgárd társulatok is. Neves repertoár­színházak mûködnek többek között Marseille-ban, Strasbourg-ban, Toulouse-ban és Rennes-ben; a vidéki színpadokon ad hoc társulatok is fellépnek, olykor fe­ledhetõ elõadásaik érdekes színfoltjai a francia szín­házmûvészetnek. Az improvizációs vagy kísérleti dara­bok mellett a klasszikusok is állandóan jelen vannak mûsoraikban (különösen Shakespeare népszerû).

A párizsi színházak programjában a felújított klas­szikusokon kívül modern külföldi színmûvek, sõt a könnyed, új „boulevard”-vígjátékok is helyet kapnak. Különösen népszerûek a brit szerzõk, például Harold Pinter és Tom Stoppard, valamint az osztrák Thomas Bernhard és a német Botho Strauss. A legutóbbi har­minc év francia szerzõi, Marguerite Duras, Michel Vinaver, Jean-Claude Grumberg és Bernard-Marie Koltès nem igazán tartoznak a legnépszerûbb színpadi alkotók közé.

A producerek általában úgy vélik, hogy a külföldi szerzõk darabjai jobban tükrözik a modern vi­lág valóságát; még az állami pénzen mûködõ színházak sem törekszenek az új francia tehetségek felkutatására.

Az áldatlan helyzet kialakulásának egyik oka talán éppen az, hogy az elmúlt húsz esztendõben színre lépõ divatos rendezõk eltérõ nézeteket képviseltek a szín­házzal kapcsolatban. Manapság a színpadi rendezõk nem törekszenek a szöveghûségre, a kortárs szerzõ nyûg a számukra, aki esetenként saját kreatív fantáziá­juk kiteljesedését is megakadályozhatja. Saját szöveg­gel dolgoznak, vagy olyan szerzõk mûveit dolgozzák át, akik már úgysem tudnak az egészbe beleszólni. Ez az új, vizuális színház, ahol a fény, a gesztusok és a moz­dulatok beszélnek a szavak helyett; a francia kritiku­sok pedig két táborra oszlanak a kérdésben: némelyek ígéretes elõrehaladást, mások éppen a mûvészet halá­lát látják benne.

Elõfordul, hogy a rendezõ és a színészek egy kivá­lasztott - leggyakrabban történelmi - téma köré közö­sen improvizálnak színdarabot a próbák alatt. A tehet­séges Ariane Mnouchkine és társulata, a Théátre du Soleil így vitte színre az 1789-es és az 1793-as forradal­mi év eseményeit, valamint a kambodzsai tömegmé­szárlások borzalmait.

Mások, köztük a közelmúltban elhunyt Antoine Vitez irodalmi és politikai szövegek­bõl csinálnak drámát. A legkedveltebb módszer azon­ban mégis az, hogy a rendezõ kiválaszt egy klasszikust, mondjuk Racine, Molière vagy Marivaux valamelyik darabját, majd több látványos tûzijáték színpadi alkal­mazásával és esetenként a szöveg sorrendjének átren­dezésével az eredeti mûvet szinte a felismerhetetlensé­gig megváltoztatja. Planchon, Chéreau és Vitez voltak az új kultusz fõpapjai, és ez a fajta színház más orszá­gokban is népszerûvé vált: nagyjából ugyanezt csinálta a német színpadokon Peter Zadek.

A francia gondol­kodásban - legyen az a színház, az irodalom vagy ép­pen a szakácsmûvészet - hagyományosan elõforduló módszer, hogy egy-egy klikk rákényszeríti sajátos íz­lésvilágát a többiekre.

Néhány kritikus el­ragadtatással szemléli a virtuóz mise-en-scène-t, vagy éppen kijelenti, hogy a rendezõ új mélységekre és gon­dolatokra bukkant a szövegben. Olyan kritikusok is akadnak, akik szerint az új módszer kiszabadítja a színmûveket abból a nehézkes, szigorú megközelítés­bõl, amelyet az évszázadok során a Comédie Française kényszerített rájuk.

Akadnak azonban olyanok is, akik elborzadnak a színdarabok eltorzításán, és azzal vádol­ják a rendezõket, hogy szándékosan, a valódi tehetség iránti irigységbõl értelmezik félre a szerzõket, azok kö­zül is elsõsorban a már nem élõket.

A francia gondol­kodásban - legyen az a színház, az irodalom vagy ép­pen a szakácsmûvészet - hagyományosan elõforduló módszer, hogy egy-egy klikk rákényszeríti sajátos íz­lésvilágát a többiekre. A francia színház azonban mindennek ellenére életerõs mûvészeti ág.

(Bárdosi-Karakai: A francia nyelv lexikona)