A világhírû francia komponista, Hector Berlioz (1803-1869) fénykorában, az 1830-as években olyan zenei nagyságok kerültek Párizs bûvkörébe, mint Chopin, Liszt és Rossini. A város a balett fõváro­sának is számított, hírnevét Noverre (1727-1810) ala­pozta meg, majd a 20. század elején Sztravinszkij balettelõadásai öregbítették azt.

Az irodalomhoz és a színházmûvészethez hasonlóan a 19. század vége és a 20. század elsõ fele a zenében is igen termékeny kor­szak: Debussy, Saint-Saéns, Ravel és Bizet érzéki, ele­gáns és költõi kompozíciói közül talán az operák (pél­dául Bizet Carmenje, 1875) és balettek lettek a legis­mertebbek.

A 19. század utolsó évtizedeinek társadalmi refor­merei azonban megfosztották a zeneszerzõket az álla­mi támogatástól, sõt az iskolai tantervben is utolsó helyre számûzték a zenei oktatást: nemzedékek nõttek fel anélkül, hogy bármiféle zenei oktatásban részesül­tek volna.

Az 1950-es években még 30 vidéki konzer­vatórium létezett, ahol az oktatás konzervatív szellem­ben folyt, a zene legkisebb élvezete nélkül. André Malraux mint kultuszminiszter a hatvanas években semmit nem tett a helyzet orvoslására, sõt kijelentet­te, hogy a zene csak „másodrangú mûvészet", és a fran­ciák „nem muzikális nemzet".

Malraux minisztersége alatt olyan méreteket öltött a zene iránt megnyilvánu­ló ellenszenv, hogy még Franciaország elsõ számú ze­neszerzõ-karmestere, Pierre Boulez sem juthatott szó­hoz saját hazájában, és új módszerének (szeriális ze­ne) kimunkálása végett külföldre kellett távoznia.

Malraux miniszterségét követõen Pompidou némi lelkiismeret-furdalást érzett, és visszahívta Boulez-t (aki egyébként tiltakozásként addig nem tért vissza hazájába), és felkérte a modern zenetanítás újonnan alapított intézetének, az Institut de Recherche et de Coordination Acoustique (IRCAM) mûvészeti vezeté­sére.

Az 1977-ben megnyitott intézet sikeres vállalko­zásnak bizonyult: a zenészekbõl és tudósokból álló csapat közösen dolgozza ki a zene újabb megközelíté­si módjait. Boulez létrehozott egy modern zenét játszó kamarazenekart, és szinte vallásos lelkesedéssel mun­kálkodott azon, hogy Párizst a zene nemzetközi köz­pontjává tegye. Rajta kívül még Olivier Messiaen, egy másik modern zeneszerzõ is jelentõs szerepet játszik a jelenkori zenei életben.

A zeneszeretõ Pompidou az akkor sajnálatos módon igen rossz állapotban lévõ párizsi Operát is felvirágoz­tatta. Hatalmas összegeket költött az Opera épületé­nek, a neobarokk Palais Garnier-nek a felújítására.

A zeneszeretõ Pompidou az akkor sajnálatos módon igen rossz állapotban lévõ párizsi Operát is felvirágoz­tatta. Hatalmas összegeket költött az Opera épületé­nek, a neobarokk Palais Garnier-nek a felújítására, mûvészeti vezetõnek pedig meghívta a híres svájci mû­vészt, Rolf Liebermannt, aki az új és jelentõs pénzügyi alap segítségével visszahozta az Opera régi fényét. Liebermann nevét olyan ragyogó elõadások fémjelzik, mint Alban Berg Luluja (Chéreau rendezésében, Boulez vezényletével).

1980-as távozása után azonban a színvonal ismét visszaesett. A Palais Garnier nem al­kalmas a nagyszabású modern elõadások megrendezé­sére. Ezért kezdeményezte Mitterrand, Lang és Boulez lelkes támogatásával a Bastille-nál létesítendõ nagy és fényûzõ operaház munkálatait, amely 1989-ben meg is nyitotta kapuit.

A Bastille Opera kibontakozását azon­ban számos probléma hátráltatta, nem utolsósorban a politikusok, az adminisztratív vezetõség és a zenészek között dúló, a sajtóban is sokat tárgyalt ellentétek, me­lyeknek következtében Daniel Barenboimot, a színház zenei igazgatóját nagy hûhó közepette el is bocsátot­ták. A Palais Garnier-ban balettelõadások is kerülnek színre; a balettársulat vezetését 1983-ban Nurejev vet­te át, ami jelentõs mértékben emelte az elõadások szín­vonalát. Nurejev is összetûzésbe került azonban a ve­zetéssel, és 1990-ben menesztették.

A francia zenei élet háború utáni újjáledésében nem annyira a minõségi, mint inkább a mennyiségi tényezõ játszott vezetõ szerepet, amit az emberek lelkesedése táplál. A hiányos isleolai zenei nevelés évtizedei után az újabb nemzedékek rátaláltak Beethoven és más klasszikus szerzõk mûveire.

A franciák ismét felfedez­ték a saját hazájában oly sokáig elfeledett Berliozt. A mostanában zsúfolásig megtelõ koncerttermek és opera-elõadások mellett rátaláltak az amatõr zenélés élvezetére; egyre népszerûbb az ez idáig elhanyagolt karének és a hangszeres zenetanulás. 1960 óta meg­négyszerezõdött a helyi vagy állami zeneiskolák (con­servatoires) tanulóinak száma; mintegy kétmillió diák jár rendszeres tánc- vagy balettoktatásra.

Hogy mi ennek a jelenségnek a magyarázata? Egy zenekritikus így fogalmazott: „A háború utáni évtize­dekben, majd 1968-ban a franciák csak az ideológiák­kal és a társadalmi kérdésekkel foglalkoztak, és ebben a korszakban azok a mûvészeti ágak virágoztak, ame­lyek leginkább alkalmasak ezeknek a problémáknak a közvetítésére - az irodalom és a színház. Az emberek manapság kitérnek a politikai eszmék elõl, és saját bel­sõ világukat kutatják inkább. Ezért fordulnak ahhoz a mûvészethez, amely nem annyira az intellektust és a tudatot, hanem a szívet és az érzékeket örvendezteti meg." A zenei élet fellendüléséhez az állami támogatás növekedése is hozzájárul.

A francia zenei közízlés formálásában az elsõsorban komolyzenei adónak számító két állami rádióadó, a France Culture és a France-Musique is jelentõs szere­pet vállalt az utóbbi években. Jacques Lang miniszter­sége alatt háromszorosára nõtt a zene állami támogatá­sának összege.

Lang ugyan bõkezû volt a szimfonikus zenekarokkal és a klasszikus operatársulatokkal is, de elsõsorban mégis a népzene kibontakoztatását tartotta szem elõtt. Több száz helyi népzenei együttes részesült elismerésben, segítséget nyújtott az amatõr énekkarok­nak és fúvószenekaroknak, létrehozott egy nagy létszá­mú dzsessz-zenekart, és Párizsban a dzsessz- és rock­koncertek megrendezésére alkalmas stadiont építte­tett; a minisztérium vaskalaposainak nagy felháboro­dására Lang állami támogatásban részesítette a rock- ­és a popzene mûvelõit is. Mindez a hagyományokkal való szakítást is jelentette, és elindított egy mai napig tartó vitát arról, hogy melyik zene része a „kultúrának" és melyik nem.

Lang kezdeményezésére 1982 óta min­den év június 21-én országszerte megrendezik a zene egynapos ünnepét (Fête de la Musique): közel tízmil­lióan vesznek részt ezen a nagyszabású össznépi karne­válon.

Lang kezdeményezésére 1982 óta min­den év június 21-én országszerte megrendezik a zene egynapos ünnepét (Fête de la Musique): közel tízmil­lióan vesznek részt ezen a nagyszabású össznépi karne­válon, ahol békésen megfér egymás mellett a szamba és a szonáta, a reggae és a rekviem, Bach és a Beatles.

Lang a modern táncmûvészetet is elõtérbe helyezte: Franciaországban ez a mûvészeti ág még 15 évvel ez­elõtt is szinte ismeretlennek számított, ma viszont szerte a világon híre van a francia modern táncnak. Az országban (zömmel vidéki városokban) mûködõ 16 modern balett együttes élén olyan tehetséges fiatal koreográfusok állnak, mint Jean-Claude Gallotta, Dominique Bagoué és Maguy Marin. Az opera sorsa azonban Párizsban és vidéken sem biztató: a magas költségek miatt a legtöbb városnak fel kellett adnia a luxusnak számító állandó operatársulat mûködtetését.

Jelenleg hat állandó operatársulat létezik Francia­országban, de több városban is rendeznek idõnként opera-elõadásokat. Különösen Lyon, Strasbourg és Toulouse ápolja magas színvonalon egykori zenei ha­gyományait. A zenei élet felvirágoztatása Toulouse-ban a tehetséges karnagy, Michel Plasson nevéhez fûzõdik; itt egy már nem mûködõ gabonapiacot alakítottak át 3300 nézõt befogadó koncertteremmé.

A koncertte­remben felléptek már világhírességek, köztük Isaac Stern és Igor Ojsztrah, és nekik köszönhetõen Beetho­ven a fiatal közönséget még a Rolling Stones-nál és más együtteseknél is jobban vonzotta.

Az elõadások színvonala, akár a professzionális, akár az amatõr csoportokat tekintve, meglehetõsen in­gadozó, hiszen a sok évtizedes szünet után a franciák­nak sokat kell még tanulniuk. Kevés az elsõ osztályú hangszeres zenész, és a legtöbb operaénekes is kül­földrõl érkezik.

Hiány van jó tanárokban, aminek kö­vetkeztében az iskolai zeneoktatás jelenleg is nehéz­ségekkel küzd. Az egyébként bõkezû Kulturális Mi­nisztériumnak semmilyen befolyása nincs az Oktatási Minisztériumra, utóbbi pedig továbbra sem engedé­lyezi, hogy a zeneoktatás elfoglalja méltó helyét a tantervben.

A középiskolákban a zene nem kötelezõ tantárgy, amit csak néhány diák választ, kivéve az olyan iskolákban, ahol a zenét is felvették az érettségi vizsga választható tantárgyai közé. A zenetanulás te­hát szinte mindenütt az iskolán kívül folyik; a zeneis­kolákban magas tandíjat kérnek, ami teljességgel összeegyeztethetetlen az ingyenes oktatással büszkélkedõ francia oktatáspolitika alapelveivel.

Az általános iskolai tanítóképzésben a zene az elmúlt években kö­telezõ tantárgy lett, és megkétszerezõdött az iskolai énekkarok és zenekarok száma (az 1960-as években a francia középiskoláknak csak nyolc százalékában mû­ködött zenekar; Nagy-Britanniában ez az arány 46 szá­zalék volt).

Az iskolák többségében a tanári kar to­vábbra is óvakodik a változásoktól, és gyanakvással szemlél mindent, ami nem kifejezetten „tan"-tárgy, így a zeneoktatás ott továbbra is hiányzik. A francia zene felvirágzása nem az iskolának köszönhetõen, ha­nem éppen az iskola ellenére következett be.

(Bárdosi-Karakai: A francia nyelv lexikona)