Van is és nincs is. Egy hang, amelyet van, hogy ki kell ejteni, és van, hogy nem szabad. Az instabil ə nagyban hozzájárul ahhoz a benyomásunkhoz, hogy a francia kiejtés bonyolult. Vagy legalábbis a beszélt nyelv nagyban különbözik az írott nyelvtől. A cikkben megvizsgáljuk ezt a rejtélyes hangot és támpontokat is adunk a helyes használatához, a gyermekdaloktól kezdve a fesztelen, gyors beszédig. Az is kiderül, hogy mi a legtrendibb köszönés ma Párizsban.

Franciául eau-t írunk, de [ó]-t mondunk, ha ’víz’ -re akarunk utalni. Az írás és a kiejtés markáns (ám szisztematikus) eltérése, vagy a raccsoló r hang nem is a legbonyolultabb jelenség, amivel a franciául tanulóknak meg kell birkózniuk. Létezik ugyanis a franciában egy bujkáló hang, ejtése a magyarban leginkább az [ö]-re hasonlít, amit hol ejtünk, hol nem. Már-már azt hinnénk, hogy sok szóban csak az íráskép őrzi, de aztán csak felbukkan énekekben, versekben vagy imákban. Ráadásul minőségileg nem is feltétlenül tér el más hangoktól (legalábbis a standard franciában), a viselkedése alapján mégis külön hangként (azaz pontosabban fonémaként) kezelik a francia fonológiában, és hívják instabil, néma vagy kieső e-nek, esetenként svának (a továbbiakban ezt a hangot [ə]-val fogjuk jelölni). Miről is van tehát szó?

Hang és betű

Kezdjük a legnyilvánvalóbbal: egy hangról beszélünk, és nem egy betűről. Bár legtöbbször az e betű jeleníti meg ezt a hangot, ez nincs mindig így: faisan [fözan] ’fácán’ (az n azt jelöli, hogy az előtte levő magánhangzó ejtésekor a levegő az orron át áramlik ki – az ilyen hangokat nevezik nazálisnak), monsieur [möszjő] ’úr’. Az persze igaz, hogy van olyan e betű, amelyet sosem ejtünk a franciában. Leginkább igevégződésekben fordul elő és egyfajta írásbeli maradványnak tekintendő: s’asseoir [szászwár] (a w egy úgynevezett félhangzót jelöl, kb. úgy hangzik, mintha azt mondanánk vá, de a v-nél nem érintjük össze a felső fogakat és az alsó ajkat; az oi betűkapcsolat általában ezt a hangot jelöli) ’leülni’, jouera [zsurá] ’játszani fog’, paiera [pejrá] ’fizetni fog’. Ezzel most nem foglalkozunk, hiszen ezekben a szavakban nincs jelen egy olyan hang, amely hol kiejtésre kerül, hol nem.

Ami a hangot illeti, az ejtése ma már többnyire megegyezik az elöl képzett, kerekített nyílt, rövid [ö]-vel vagy a zárt, hosszú [ő]-vel (hogy melyikkel, az többnyire az adott szótag szerkezetétől függ), bár történetileg valóban különbözött tőlük. Kérdés tehát, hogy van-e értelme megkülönböztetni a [ə]-t az [ö]-től és az [ő]-től, miért nem mondjuk inkább azt, hogy egy régi különbség megszűnt, vagy megszűnőben van. A fonetika, azaz a hangok fizikai jellemzőinek oldaláról nézve talán valóban egyre kevesebb értelme van a különbségtételnek, a fonológia (azaz a hangok egy adott nyelvben megfigyelt szerepe, viselkedése, egymáshoz való viszonya) oldaláról azonban távolról sem, ugyanis a [ə] viselkedése markánsan eltér a másik két említett hangétól.

Gyakran eltűnik

Az [ə] viselkedésének legfontosabb jellemzője a labilis vagy instabil kiejtés. Bizonyos helyzetekben nem szabad kiejteni, máskor viszont ki kell ejteni, de olyan is előfordul, hogy mindkettő lehetséges. Ez főként a gyors beszédtempóra érvényes: itt azt figyelték meg, hogy kieshet az [ə], ha nem zavarja a megértést, és amennyiben az ez által egymás mellé kerülő mássalhangzók kiejtése nem okoz problémát (például nem kerül egymás mellé három mássalhangzó). Nézzük most az [ə] kiesésének vagy megmaradásának három alapszabályát konkrét példákkal!

1. A [ə] magánhangzó előtt kiesik: bonn(e) idée [bonidé] ’jó ötlet’, gross(e) erreur [groserör] ’nagy hiba’

2. A [ə] szó végén (szünet előtt) is kiesik:

J’aime ma fill(e). [zsem máfij] ’Szeretem a lányom.’

Il a vu un tigr(e). [il a vü en tigr] ’Látott egy tigrist.’

3. A három mássalhangzó szabálya (Maurice Grammont fogalmazta meg): két mássalhangzó között többnyire kiesik az [ə] (la s(e)maine [szmen] ’a hét’, Le P(e)tit Prince [lö pti prensz] ’A kis herceg’, tu r(e)commences: [türkomansz] ’te újrakezded’, un(e) blague [ünblág] ’egy vicc’), azonban ha a kiesése három mássalhangzó találkozását vonná maga után, megmarad (ezt aláhúzással jelöljük): chaque semaine [sák szömen] ’minden hét’, Emmanuel Petit [emánuel pöti] (személynév), notre liberté [notröliberté] ’a mi szabadságunk’, quelques précisions [kelköprészizjon] ’egy pár pontosítás’, gouvernement [guvernöman] ’kormány’.

A valóságban persze a helyzet ennél bonyolultabb. A gyors beszédben egyes szavakban ugyanis inkább az egyik mássalhangzót hagyják ki a háromból, amely egymás mellé kerülhetne, és így az [ə]-t sem kell kiejteni. Például a notre liberté hangozhat [notliberté]-ként is, ahol már az [r] sincs jelen, így az [ə] is kieshet.

A három mássalhangzó szabálya alól kivételt képez a zárhangok ([p], [t], [k], [b], [d], [g]) és a úgynevezett folyékony hangok ([r], [l]) kombinációja. Ha ezek követik a mássalhangzó utáni [ə]-t, akkor nem kell kiejteni: il faut qu(e) j(e) travaille [ilfok s tráváj] ’dolgoznom kell’, un(e) rob(e) pratiqu(e) [ün rop prátik] ’egy praktikus ruha’. Ennek az a magyarázata, hogy a zárhang – folyékony hang kombinációkat sokkal könnyebb kimondani, mint például két zárhang ([pt], [bk], vagy egy zárhang és egy réshang ([kf], [gv]) kombinációját, így az előbbiek esetében kevésbé okoz gondot három mássalhangzó találkozása.

Nézzünk végül egy olyan példát, amely nyolc potenciálisan kihagyható [ə]-t tartalmaz, ebből hatot egymás után. Tudható, hogy sok gyakori, egyszótagú funkciószó tartalmaz [ə]-t, így ha ezek egymás mellé kerülnek, és az [ə] mindegyikből kiesik, az már az érthetőség határát súrolja, ezért általában ilyenkor az [ə]-k felét ki szokták ejteni, így a mondatnak több lehetséges kiejtése is lesz:

J(e) n(e) t(e) l(e) r(e)d(e)mand(e)rai pas un(e) deuxième fois.
’Nem fogom azt tőled még egyszer megkérdezni’.

[zsöntölrödmaⁿdrépá ündözjem fwá]
[zsnötlörödmaⁿdrépá ündözjem fwá]
[zsnötlördömaⁿdrépá ündözjem fwá]

Érdekes módon, a beszélt nyelvben gyakori jelenség, hogy három mássalhangzó szóhatáron történő találkozásakor betoldanak egy [ə]-t a könnyebb kiejtés kedvéért: match de foot [mátsö de fut] ’focimeccs’, ours blanc [urszö blaⁿ] ’jegesmedve’. Újabban pedig olyankor is betoldhatanak egy [ə]-t, amikor ezt a kiejtés megkönnyítése nem motiválná, például szavak végén szünet előtt. A leggyakoribb példa erre a bonjour ’jó napot’ köszönés: [boⁿzsúrö].

A rejtélyes hang vizsgálata során felmerült egy olyan elemzési lehetőség is, hogy ne azt tételezzük fel, hogy az [ə] jelen van, és azt próbáljuk megmagyarázni, hogy mikor esik ki, hanem fordítva: megpróbálhatnánk azt feltételezni, hogy az [ə] nincs jelen, és azt megmagyarázni, hogy mikor kell beilleszteni. Ez a verzió azonban nem tud mit kezdeni az úgynevezett „hehezetes h”-val kezdődő szavakkal. Bár a franciában már nincs [h] hang, az írás még őrzi a h betűt. Főként a germán eredetű, írásban h-val kezdődő szavakra jellemző jelenség, hogy a szó ugyan magánhangzóval kezdődik, de több szempontból egyformán viselkedik a mássalhangzóval kezdődő szavakkal, így például az [ə] sem feltétlenül esik ki az ilyen szavak előtt: une brève halte [ün brevö ált] vagy [ün brev ált] ’rövid pihenő’. Egy magánhangzó előtt roppant nehéz lenne megmagyarázni az [ə] betoldását, még akkor sem, ha azt feltételezzük, hogy ezek a szavak a mássalhangzóval kezdődőekhez hasonlóan viselkednek, mert akkor még mindig csak két mássalhangzó találkozik, nem három. Ellenben a kiejtését és az esetleges elhagyását ez a feltételezés kiválóan megmagyarázza.

Források: Pierre Léon: Prononciation du français standard
François Dell: Les règles et les sons: introduction à la phonologie générative
Le e caduc

A cikk forrása: Nyest.hu - Nyelv és tudomány

Néhány példa a témában, hanggal a TV5 oldalán.