A francia elsõsorban Franciaországban, ezen kívül jelentõs mértékben Kanadában, Belgiumban és Svájcban beszélt újlatin nyelv. A francia a rómaiak által meghódított Galliában beszélt vulgáris latinból alakult ki. Az elsõ ófrancia  nyelvemlék, az úgynevezett Strasburgi Eskük (842) már a latintól lényegesen eltérõ nyelven íródott, ám az azt megelõzõ mintegy nyolc évszázados nyelvfejlõdési folyamatot nem ismerjük.

A francia nyelv számos nyelvjárással rendelkezett, melyeket két nagy csoportba oszthatunk, az úgynevezett oc nyelvébe és az oil nyelvébe. A történelmi körülmények hatására az Ile de France-i nyelvjárás a többit kiszorítva vált a francia nyelvvé. Ez abban tért el a latin nyelvtõl, hogy a 10-13. században használt ófrancia nyelvben a névragozást már csak két eset képviselte, megjelent a névelõ, kiterjedt az elöljárószók használata és alapjaiban megváltozott az igeragozás.

A középfrancia idõszakban, a 14-16. században a francia lassanként minden téren kiszorította a latint, és megjelent az irodalmi, a közigazgatási és a jogi nyelvben. Ezt a kort jelentõs szókészletbeli fejlõdés jellemzi: szókölcsönzés a latin és a görög nyelvbõl, különbözõ nyelvjárásokból és más környezõ nyelvekbõl. A névragozás teljesen eltûnt, ezzel egyidejûleg a mondat szórendje kötöttebbé, az elöljárók használata pedig kiterjedtebbé vált.

A klasszicista 17-18. század a francia irodalmi nyelv kialakulásának és kodifikálásának a kora, gyõzött az úgynevezett helyes nyelvhasználat és a nyelv megtisztult. Ez ugyanakkor bizonyos lexikai szegényedéssel járt, de a szintaxis végleg formát nyert. Az 1789-es francia forradalom országos szintû új nyelvi politikát is hozott, az egységes nyelvû iskola, a dialektusok rovására, az irodalmi francia nyelvet honosította meg. A mai francia nyelvhasználatban az írott és a beszélt nyelv között jelentõs a különbség, az utóbbi sokkal gyorsabban változik, mint az elõbbi.