Jean-Michel Puyau, az Arcachon-öböl mellett élt és dolgozott éveken át. Jól ismeri az osztrigatelepek fáradságos mindennapjait, kihívásait, kellemetlenségeit és szépségeit egyaránt. Kérésemre arra vállalkozott, hogy írásával bemutassa az osztrigatelep munkáját.

L'ostréiculture

Dans l'ostréiculture il n'y a ni début, ni fin. C'est un travail permanent, été comme hiver. Mais comme il faut commencer par le début commençons quand l'eau de mer atteint les 23° de température en été.

C'est à ce moment là que les millions d'huîtres du Bassin d'Arcachon laissent filtrer leur laitance dans l'eau de mer et par là les millions de petites huîtres nouvellement nées. La mer devient blanche comme du lait et lisse, car cette laitance est gluante. De ce fait les petites huîtres encore microscopiques se collent partout. Sur les coques des bateaux, sur les piquets, sur les autres huîtres, partout. Mais elles se collent aussi sur les tuiles chaulées placées dans les courants par où la marée brasse l'eau vers l'océan deux fois par jour.

Az osztrigatelep

Az osztrigatelepen nincs se kezdet, se vég. Állandó munkát igényel télen és nyáron egyaránt. Ám az elején kell kezdeni, kezdjük akkor, amikor nyáron a a tenger vize eléri a 23 °C-ot.

Ez az a pillanat, amikor az Arcachon-öböl milliónyi osztrigájának teje szivárog a tenger vizébe, hogy általuk új osztrigák születhessenek. (Megjegyzés: a nőstény osztriga ikrás, a hím tejes, mint a halaknál.) A tengervíz simává és fehérré válik, mint a tej , mert az osztrigatej ragadós. Emiatt az aprócska - még mikroszkópikus nagyságú - osztrigák mindenre ráragadnak. Hajók alljára, cölöpökre, karókra, más osztrigákra, mindenhová. Rátapadnak a tengeráramlatba helyezett bemeszelt cserepekre is, amikor az árapály a tenger felé keveri a vizet, naponta kétszer.

En Septembre les ostréiculteurs vont chercher ces tuiles chaulées avec de grands bateaux à fond plat et les ramènent au port. Là ils grattent « détroquent » sur des tables inclinées et avec un couteau à lame courbe ces petites huîtres. Pas celles qui viennent de naître bien sûr, mais celles de l'année dernière, qui ne sont pas plus grosses qu'un ongle. Doucement tamisées elles sont mises dans des poches grillagées en plastique.

Ces poches vont être placées sur des « lits » métalliques et vont rester là une année entière à grossir. Il faut y aller souvent pour retourner les poches car les petites huîtres ayant leurs coquilles encore friables ont tendance à se coller partout, surtout entre elles ou dans le grillage des poches. Ayant assez grandies elles sont amenées dans de petits parcs entourés d'une petite barrière, si possible sur fond de sable, où elles vont grandir une année encore.

Szeptemberben, az osztrigatenyésztők, nagy laposfenekű csónakokkal mennek megkeresni ezeket a bemeszelt cserepeket és magukkal viszik a kikötőbe. Ott ferde asztalokon, ívelt pengéjű késsel levakarják a kis osztrigákat. Nem a frissen születetteket, de az elmúlt év apróságait, amelyek nem nagyobbak, mint egy köröm. Finoman átrostálva, műanyag rácsos zsákokba kerülnek.

Ezeket a zsákokat egy fém ágyba kell fektetni és egy évig hagyják őket növekedni. Gyakran vissza kell járni, forgatni a zsákokat, mert a kis osztrigák héja még nagyon törékeny és hajlamosak mindenre rátapadni. Miután elegendően nagyok, elviszik őket egy kis, kerítéssel körbevett parkba, amennyiben lehetséges a homokos tengerfenéken, még egy évet fognak növekedni.

Là aussi il faut s'en occuper chaque jour, car les courants les recouvrent de sable ou d'autres huîtres, et si elles ne peuvent pas ouvrir leur couvercle elles ne peuvent se nourrir et meurent. Le parqueur part au début de la marée basse et va à son parc en bateau.
Le temps qu'il arrive l'eau est presque basse. Ensuite il descend et ramasse ces huîtres dans des sortes de paniers en filet. Lorsque l'eau revient il les lave et les met dans le bateau.

De mon temps on ramenait 600 kilos d'huîtres au port tous les jours. Au port on séparait les huîtres d'entre elles si elles étaient collées. Et le lendemain retour au parc où elles étaient remises sur fond de sable. Le parqueur sort tous les jours hiver comme été, car c'est un travail de tous les instants, la mer bougeant tout le temps.
Le prochain été, le cycle recommence quand l'eau de mer atteint 23°. La mer redevient blanche comme du lait et de nouvelles petites huîtres naissent...

Ott ismét nap mint nap kell foglalkozni velük, mert az áramlatok beborítják homokkal vagy más osztrigákkal, és ha nem tudják szétnyitni fedeleiket, akkor elpusztulnak. A parkőr az apály kezdetén indul el és hajón megy a parkba. Akkor, amikor odaérkezik, a víz egészen alacsony. Kiszáll és egy fajta hálószerű kosárba összegyűjti az osztrigákat. Amikor a víz visszatér, elhagyja azokat és bemászik a csónakba.

Az én időmben, 600 kg osztrigát szedtünk össze a kikötőben, naponta. A kikötőben szétválasztottuk az összeragadt osztrigákat. Másnap, irány visza a parkba, ahová visszatettük a homokra. A parkőrnek minden nap mennie kell, télen is, nyáron is, a tenger állandóan mozog.
A következő nyáron, a ciklus újra kezdődik, amikor a tenger vize eléri a 23 °C-ot. A tenger fehérré válik, mint a tej és aprócska osztrigák születnek...

Jean-Michel Puyau írását Párducz Erzsébet fordította.