Christian Signol - francia író; legismertebb műve a  La Rivière Espérance, L'Âme de la vallée, Le Royaume du Fleuve trilógia - egyik, közelmúltban megjelent könyvéből választottam ezt a szövegértési feladatot.

Derrière la fenêtre mi-close, l’herbe neuve tremblait dans la main fraîche du vent de nuit. C’était un vent harnaché des haillons de l’hiver, qui cabriolait sur les hautes collines, ivre des promesses d’un printemps qui tardait à venir. Le jour n’était pas loin : là-bas, de l’autre côté de la vallée, sous le fourmillement des étoiles lointaines, une blessure secrète commençait à s’ouvrir.

A félig nyitott ablak mögött, friss fű reszketett a hideg éjszakai szél kezei között. A tél rongyaiba öltözött szél volt ez, magas dombok között szökdellő, egy szél, amely megrészegült a  közelgő tavasz ígéreteitől, ami nem akart megérkezni. Már nem volt távol ez a nap: ott, a völgy másik oldalán, a távoli csillagok bizsergése alatt, egy titkos seb kezdett kinyílni.

En l’apercevant depuis sa chambre, le vieil Aurélien consulta la montre qu’il avait posée sur la table de nuit avant de se coucher. Comme elle en avait compté d’heures, cette montre qui battait d’ordinaire sur sa poitrine au rythme de son coeur ! « Encore un jour ! », songea-t-il en posant ses pieds nus sur les dalles froides, polies par les ans. Un jour de plus. Un jour qui s’ajoute à tous ceux d’une vie qui compte près de quatre-vingts années, et qui s’éteint elle aussi, comme cette nuit d’avril bruissante du grand froissement des étoiles dans le ciel épanoui. Une vie bien ronde, sans autre richesse que celle du coeur et, peut-être de la simplicité à vivre, à aimer le monde, les hommes et les bêtes, sans faire le mal pour le mal, sans jamais montrer plus d’orgueil qu’il n’en faut pour traverser les jours, les mois, les années.

Ezt látva szobájából, az idős Aurélien megnézte óráját, melyet lefekvés előtt helyezett az éjjeliszekrényre. Ahogyan az órákat számolta ez az óra, úgy mutatta mellkasában szívének dobbanásait is."Ismét egy nap!"– gondolta miközben csupasz lábait a hideg, évek során fényesre csiszolt kőre helyezte. Egy nappal több. Egy új nap adódott hozzá egy közel nyolcvan évet magának tudható élethez, amely úgy múlik el, mint ez a csillagok milliárdjaitól kivirágzott áprilisi éjszaka. Egy teljesértékű élet, amely minden más gazdagságtól mentes, amelyet csak a szív és az élniakarás, a világ, az emberek, az állatok szeretete éltet, amely nem válaszol rosszal a rosszra, amely sosem mutat több büszkeséget, mint amivel le kell győzni a napokat, hónapokat és éveket.

Ce qu’il regrettait seulemet, Aurélien, c’était ce fils qu’il n’avait jamais eu, et dont il avait rêvé longtemps, très longtemps. Chaque matin, depuis qu’il se levait avec le soleil, qu’il s’asseyait  dans sa cuisine dans l’odeur du café frais moulu, il pensait à ce fils, il lui parlait, il le cajolait, il l’aimait même sans le connaître.

Aurélien semmi egyebet nem sajnált, mint hogy sosem volt fia, akiről már oly hosszú ideje álmodott. Minden reggel, amikor a nappal együtt felkelt, leült a konyhába és a frissen őrölt kávé illatában erre a fiúra gondolt, neki beszélt, őt becézgette, szeretgette anélkül, hogy ismerte volna.

Il le fallait bien, puisqu’il ne viendrait jamais. C’était trop tard. La vie ne l’avait pas voulu. Et aller finir bientôt, sa vie. Il la sentait couler lentement au-dehors de lui, heure après heure, jour après jour, en même temps que le tic-tac de l’horloge qui étirait sa vie vers un monde dont il n’avait pas peur. De qui aurait-il dû avoir peur ? De quel châtiment ? Il avait suivi son chemin sans nuire à qui que ce soit et sans envier personne. Il avait fait ce qu’il avait pu, sans crainte et sans colère, comme les vrais grands hommes de ce monde, qui savent que leur vie compte peu à l’échelle des siècles.

Muszáj volt, nagyon, ha már sosem érkezett meg. De már késő volt. Az Élet nem akarta őt. És hamarosan befejeződik az élete. Érezte ezt lassan, rajta kívül tova suhanni, óráról órára, napról, napra, egyidőben az ingaóra tik-takjával, amely olyan világ felé húzta életét, amitől nem félt. De mitől kellett volna félnie? Milyen büntetéstől? Mindig a saját útját követte anélkül, hogy bárkit megkárosított vagy irigyelt volna. Azt tette, amit tenni tudott, félelem és harag nélkül, ahogy a világ  igazán értékes emberei teszik, akik tudják, hogy életük mit sem számít az évszázadok léptékében.

Source : Bleus sont les étés – Christian Signol
Traduit par P.E.

Vocabulaire 

• la fenêtre mi-close - félig nyitott / zárt
• cabrioler - szökdell, szökdécsel, ugrabugrál
• cajoler - dédelget, babusgat, becézget
• heure après heure - óráról órára
• jour après jour - napról napra