Compréhension écrit – Szövegértés

Il était une fois une petite fille qui s’appelait Rebecca. Elle était jolie, avec des yeux marron  et des cheveux bruns, un visage gentil. Elle avait presque 9 ans. Elle aimait construire, dessiner, lire, mais elle aimait  les animaux et les plantes aussi. Un jour, elle jouait dans le jardin quand elle a entendu une petite voix, fine comme un petit fil. Rebecca est allée dans la direction de la voix, et elle a vu un beau papillon bleu qui s’était accroché dans une grosse toile d’araignée.

Volt egyszer egy kislány, akit Rebekának hívtak. Bájos, barna szemű, barna hajú, kedves arcú kislány. Majdnem kilenc eves volt. Szeretett alkotni, rajzolni, olvasni, szerette az állatokat és a növényeket is. Egy nap az udvaron játszott, amikor egy pici hangot hallott, egy egészen vékonykát, mint a cérnaszál. Rebeka elindult a hang irányába, és egy hatalmas pókhálóba gabalyodott szép kék pillangót pillantott meg.

– Aide-moi à me libérer de cette toile, s’il te plaît –  supplia-t-il à la petite fille.

– Je voudrais bien, mais j’ai peur des araignées –  disait Rebecca en reculant.

– Ne t’en va pas, s’il te plaît, ne me laisse pas mourir ici, tu peux m’aider, tu es courageuse, je sais...

– Mais comment? Je ne peux pas toucher cette toile, c’est trop grande!

– Regarde, il y a un bout de bois par terre, prends-le et avec cela tu pourras me faire sortir d’ici.

– Segíts nekem kiszabadulni ebből a hálóból ! – könyörgött a kislánynak.

– Nagyon szeretnék, de félek a pókoktól. – mondta Rebeka.

– Ne menj el, kérlek, ne hagyj itt meghalni, te segíthetsz nekem, bátor vagy, tudom …

– De hogyan ? Nem tudok hozzányúlni ehhez a hálóhoz, túl nagy !

– Figyelj, itt egy bot a földön, fogd meg, azzal ki tudsz szabadítani engem innen.

Alors, Rebecca, a longtemps regardé le bout de bois, s’il est assez long, s’il est assez fort ... Elle l’a enfin pris et s’approcha de la toile. Elle a commencé à bouger la toile, élargir un peu les fils pour que le papillon puisse sortir. Elle a presque réussi quand le propriétaire, une grosse araignée brune avec une croix sur le dos s’est présentée. 

Rebeka hosszú ideig csak nézte a botot, vajon elég hosszú-e, elég erős-e … Végül felvette és a hálóhoz közeledett. Elkezdte piszkálni a pókhálót, kicsit széthúzta a fonalakat, hogy a pillangó ki tudjon szabadulni. Már majdnem elkészült, amikor a háló gazdája, egy hatalmas barna pók kereszttel a hátán megjelent.

– Ho ho ho ! Qu’est-ce que tu fais là, petite fille? C’est ma maison, tu ne peux pas y entrer avec ton bâton !

– Oh, moi, seulement... je veux... je voudrais... j’aimerais rendre la liberté au... au pa..., au papillon, à mon ami... – bégaya Rebecca.

– Comment c’est ton ami ??? C’est vrai ??? – cria l’araignée.

– Oui... - répondit d’une voix pâle Rebecca – Il est mon ami. J’ai besoin de lui et il a besoin de moi. Maintenant c’est lui qui a besoin de moi, donc je dois l’aider. C’est ça l’amitié! – La voix de Rebecca est devenue forte, ses yeux brillaient, elle est restée là sans bouger.

– Tu es bien décidée, je vois – disait l’araignée hésitant et un peu troublée. Elle pensa à une ancienne amie qu’elle avait perdue à cause d’une tempête. 

– Hohó ! Mit csinálsz itt, kislány ? Ez az én házam, ide nem léphetsz be a botoddal !

– Oh, én csak, azt akarom … szeretném … szeretném visszaadni a szabadságot a … a pillangónak, a barátomnak. – rebegte Rebeka.

– Hogyan? Ő a te barátod ? Ez igaz ? – kiáltotta a pók.

– Igen … – válaszolt félénken Rebeka – . Ő az én barátom. Szükségem van rá és neki is szüksége van rám. Most, hogy neki van szüksége rám, segítenem kell neki. Ez a barátság ! – Rebeka hangja határozottá vált, szemei csillogtak és ott maradt, mozdulatlanul.

– Nagyon határozott vagy – mondta a pók tétovázva és egy kicsit zavartan. Egy régi barátjára gondolt, akit egy viharban veszített el.

Rebecca a saisi ce moment de faiblesse et a levé le bâton. L’araignée n’a pas bougé. Tous se regardaient : Rebecca, l’araignée et le papillon bleu. La gorge de tous se noua. Le temps s’est arrêté, un silence lourd s’est installé, même les abeilles ont arrêté de bourdonner, le vent ne souffla plus, les oiseaux cessèrent de chanter. Un bon moment d’attente qui décide de la vie et de la mort...

Rebeka ezt a pillanatot ragadta meg és felemelte botját. A pók nem mozdult. Mindannyian egymást nézték: Rebeka, a pók és a kék pillangó. Mindannyiuk torka összeszorult. Megállt az idő, nyomasztó csend honolt, még a méhecskék sem zümmögtek, a szél sem fújdogált, a madarak is elhallgattak. Ez volt az életről vagy halálról döntő várakozás pillanata…

Alors, Rebecca fit un pas lentement, très lentement vers la toile où le papillon bleu n’osait plus respirer non plus...  Elle a touché la toile, doucement pour ne pas l’abîmer  en regardant la grosse araignée brune avec la croix sur le dos. Elle a fait un petit tour avec le bout de bois, et hop, le papillon bleu est sorti. 

Oh, quel soulagement!

Rebecca fit un pas en arrière tout en regardant l’araignée, et jeta le bâton. L’araignée n’a pas bougé. Mais comme s’il y avait quelque chose de curieux dans ses yeux... un sourire peut-être...

Le papillon bleu s’est posé sur le bras de Rebecca.

És akkor Rebeka lassan egy lépést tett előre, nagyon lassan megindult a pókháló felé, ahol a kék pillangó még lélegezni sem mert … Megérintette a hálót, óvatosan, hogy szét ne szaggassa, miközben egyre csak a hatalmas keresztes pókot nézte. Egy kis fordulatot tett pálcájával, és hopp, a kék pillangó kiszabadult !

Óh, mekkora megkönnyebbülés !

Rebeka hátra lépett, tekintete még mindig a pókon, és eldobta a botot. A pók nem mozdult. De mintha valami különös dolog lett volna szemeiben… talán egy mosoly …

A kék pillangó Rebeka karjára telepedett.

– Je t’en remercie vivement – disait-il. Tu m’as sauvé la vie. Tu es devenue mon amie. Un jour, je reviendrai et ... tu verras... 

Et le papillon bleu s’est envolé. Rebecca a longtemps vu zigzaguer les belles ailes bleues au dessus des fleurs jaunes, rouges... Quelque chose a embelli tout le jardin, la lumière tardive de l’après-midi dansait sur les feuilles des arbres. Les oiseaux chantaient, le vent caressait les arbres....

– Nagyon köszönöm – mondta. Megmentetted az életemet. A barátom lettél. Egy nap visszatérek hozzád … meglátod …

És a kék pillangó elrepült. Rebeka sokáig látta még cikk-cakkban repülni a kék szárnyakat a sárga és piros virágok felett …  Valami megszépítette az egész kertet, a késő délutáni fény a leveleken táncolt. A madarak újra énekeltek, egy lágy fuvallat simogatta a fákat…

– Au revoir, l’araignée. Je crois que je n’ai plus peur de toi. Mais je préfère garder une certaine distance quand même- disait la petite fille.

– Demain, tu pourrais revenir, Rebecca. Je suis tellement seule – disait l’araignée en essayant de réparer le petit trou sur sa toile que le bâton a fait.

– Je verrai. A condition que la prochaine fois quand un papillon tombe bêtement dans ta toile, tu le libères toi-même – répondit Rebecca.

– C’est promis! Promis! Promis!

– Viszlát, pók, azt hiszem, többé már nem félek tőled. De azért jobban szeretnék egy kicsit távolabb maradni tőled – vallotta meg a kis Rebeka.

– Holnap visszajöhetnél hozzám, Rebeka. Olyan magányos vagyok – kérlelte a pók, miközben a bot által kiszakított kis lyukat foltozgatta.

– Majd meglátom. Azzal a feltétellel, hogy amikor legközelebb egy butuska pillangó pottyan a hálódba, te magad szabadítod ki – válaszolta Rebeka.

– Megígérem! Megígérem!

Et voilà une autre amitié encore qui était en train de se créer...

– C’est trop impressionnant ! – pensa Rebecca, son  cœur battait encore assez fort. Elle marchait lentement sur la pelouse, il semblait que les fleurs lui souriaient... Elle était émotionnée et contente en même temps. Et alors, elle s’est souvenue d’une petite réflexion de sa Suzie mamie qui disait que „Le plus beau cadeau à donner à quelqu’un est ton temps, ton attention et ton amour.”

– J’ai donné mon temps, mon attention et peut-être mon amour aussi au papillon  bleu. Je lui ai donné le plus beau cadeau. Il reviendra, je sais...– et puisqu’il commença à faire crépuscule, Rebecca quitta le jardin. Mais son petit cœur était plein de joie et comme c’était bon...

– Demain j’irai voir ce drôle d’araignée... se dit-elle et ferma la porte du jardin.

No lám, egy másik barátság volt kialakulóban.

– Ez annyira megható! – gondolta Rebeka, akinek szíve még erősen dobogott. Ahogy lassan átsétált a pázsiton, úgy tűnt, a virágok is rámosolyognak… Izgatott volt és ugyanakkor boldog is. És akkor eszébe jutott Zsuzsi nagyi egyik gondolata: “A legszebb ajándék, amikor idődet, figyelmedet, szeretetedet adod valakinek.”

– Időmet, figyelmemet adtam, talán egy kis szeretet is adtam a kék pillangónak. A legszebb ajándékot adtam neki. Vissza fog jönni hozzám, tudom … – mivel alkonyodni kezdett, Rebeka elhagyta a kertet. Gyermekszíve telis tele volt örömmel, és ez annyira jó volt …

– Holnap meglátogatom ezt a fura pókot – gondolta és bezárta maga mögött a kertkaput. 

Source : Suzie mamie
Traduit par P.Erzsébet