Új rovatban folytatjuk a Jean-Michel Puyau által megosztott, tanulásra, szókincsbővítésre alkalmas kétnyelvű írásunkat.

Egy hosszabb lélegzetű novelláról van szó, az új részeket sorrendben egymás alatt találjátok.

Bonne lecture !

 

Histoire d'eau (1)

Prudent et surtout soucieux de ne pas se saper le moral, Dominique Jobert s'était toujours gardé de décompter les jours d'armée qu'il avait encore à accomplir.
Parce que, franchement, attaquer son service en juillet 1958 et se dire qu'il ne s'achèverait pas avant fin septembre 1960 – si tout allait bien – était désespérant ! Stupide aussi, car il ne servait à rien, comme le faisaient certains de ses camarades, de beugler chaque jour, et dès le premier : « C'est du tant au jus » ! Quand on doit commencer à : « huit cent vingt-deux à tirer ! « cela relève du masochisme ».

Aussi, pendant plus de deux ans, le canonnier, puis brigadier et enfin maréchal des logis Dominique Jobert s'était astreint à ne pas trop calculer le nombre de jours pendant lesquels il devait encore porter l'uniforme. Mais cela ne l'empêchait pas, certains soirs, après quelques canettes de Pils vidées avec ses compagnons de classe, de beugler : »la quille, bordel ! » et de savoir pertinemment qu'il lui restait encore beaucoup de mois à accomplir avant de rejoindre sa Sologne natale. C'était là-bas, où il faisait si bon vivre au milieu des étangs, que le portaient ses rêves lorsque, par 45°C à l'ombre des été sahariens qu'il subissait depuis deux ans, lui revenaient des souvenirs de baignades, de pêche et de ces petits matins brumeux quand, accompagné par son épagneul, il chassait dans les taillis et les bois tout ruisselants d'humidité.
C'est aussi là-bas que l'attendait, avec une constance de Pénélope et une patience digne d'éloge, Brigitte, sa petite fiancée, aussi fine et gracieuse qu'une fauvette des roseaux et aux lèvres aussi douces qu'un pétale d'iris d'eau. Enfin, c'était toujours là-bas qu'il avait sa place et son travail dans le magasin d'articles de chasse et pêche que son père gérait et qu'il lui destinait....

/Dans le Sahara/

A víz története

Óvatos és nyugtalan, hogy ne ássa alá az erkölcsi normákat, Dominique Jobert mindig számon tartotta a katonai szolgálat napjait, amelyeket már teljesített.

Mert őszintén szólva, 1958. júniusában elvárni és azt gondolni, hogy mindez nem fog befejeződni 1960. szeptember vége előtt - ha minden jól megy -, kétségbeejtő volt. Őrültség is, mert hiábavaló - mint azt néhány társa tette -, minden nap és elejétől fogva üvölteni, hogy "C'est du tant au jus" (katonáknál a hátrelévő idő számlálása). Amikor elkezdték a "nyolcszázhuszonkettő"-nél, ez maga volt a mazochizmus!

Így aztán, több mint két éven át tüzér, majd őrvezető és végül tüzérségi őrmester lett, Dominique Jobert rákényszerült, hogy ne számlálja túlzottan a napokat, mialatt viselnie kellett az egyenruhát. De ez mégsem akadályozta meg, hogy bizonyos estéken, néhány doboz kiürített Pilseni után, társaival együtt üvöltse: "Vége a szolgálatnak, ba...d meg!" (la quille - fin du service militaire) tudván-tudva, hogy még hónapok telnek el, mire visszatérhet szülőhazájába, Sologneba.
Igen, ott volt, ahol annyira jó volt élni a sekélyvizű tó közepén, ami mindig előidézte álmait a maga 45 °-os szaharai nyár hőségével, ahol két évig szenvedett ; ott, ahol visszatértek az úszás, a horgászat és a ködös kora reggelek emlékei, amikor spánielje kíséretében vadászott, vadászott a sarjerdőben és ahol minden fa csöpögött a nedvességtől.

Igen ott volt, Penelopé állandóságával és dicséretre méltó türelemmel várta őt, Brigitte-t, kis mennyasszonyát, aki oly vékony, és kecses, mint egy nádiposzáta, ajkai oly puhák, mint a vizililiom szirmai. Végülis, mindig ott volt, ahol a helye, ahol a munkája volt, a vadász és horgászboltban, amit apja vezetett és amit neki szánt...

Histoire d'eau (2)

...mais si, pendant plus de deux ans, Dominique Jobert s'était forcé de ne pas trop penser à sa libération, il s'autorisait désormais, non seulement à le faire, mais encore à peupler ses pensées de projets, de plans, de décisions à prendre, de bonheur à vivre, sous peu, bientôt...Car ce n'était plus en centaines de jours qu'il fallait compter le temps qu'il restait à accomplir, ni même en mois, tout juste en semaines ! Et ça, c'était un vrai, un grand bonheur.

Parce que même si les derniers quinze jours, voire les trois cent soixante dernière heures semblaient de plus en plus longs, que représentaient deux petites semaines après les cent six déjà écoulées, rien ! Enfin presque rien.
Aussi, en cette fin de nuit du 15 septembre 1960 et alors que la température de sa cambre frisait déjà les 35°C, c'est en chantonnant que le MDL (maréchal des logis) Jobert se lava au maigre filet d'eau tiédasse que crachotait le robinet rouillé de son lavabo.

Le jeune homme était heureux, pleinement, sans aucune retenue. D'abord, outre le fait qu'il n'avait plus, au total, que quinze jours à tirer, il ne lui en restait que deux à faire dans ce camp perdu dans le garet El-Medjibed, au lieudit B2 Namous, où il venait de passer près de deux mois.

A víz története, 2. rész 

...de igen, több mint két év alatt, Dominique Jobert rákényszerült, hogy ne sokat gondoljon szabadulására, ettől fogva feljogosította magát, nem csak arra, hogy megtegye, de arra is, hogy foglalkozzon gondolataival, terveivel, hogy elhatározza véghezvinni azokat, hogy boldogan éljen, nemsokára, hamarosan... Mert nincs már több száz napnál, amit számolnia kell, amit még le kell tölteni, nincsenek hónapok, legfeljebb csak hetek! És ez, egy igazi, nagy boldogság volt.

Mert mégha az utolsó két hétben, látni is a háromszázhatvan utolsó órát, melyek oly hosszúnak tűntek, melyek csak két rövid hetet jeleztek az eltelt százhat után, ez semmi! Végülis, majdnem semmi.
Így, az 1960. szeptember 15-i éjszaka végén, amikor a hőmérséklet közel volt a 35 °C-hoz, dudorászva, mint Jobert, a tüzérségi altiszt megmosakodott mosdójának rozsdás csapjából vékony sugárban szivárgó langyos vizében.

A fiatalember boldog volt, egészen, mértéktelenül. Először is, azért, mert nem volt több hátra, mint két hete összesen, csak két hét, amit ki kell húzni, nem maradt csak két dolog, amit meg kell tegyen ebben az elveszett El-Medjibed táborban, a B2 Namous településen, ahol most, közel két hónapja tartózkodik.

Histoire d'eau (3)

C'était un de ces minuscules points encerclés de barbelés, isolés au centre d'une hamada* sans fin qui fuyait vers l'Est et le Sud jusqu'au grand erg* occidental, en une étendue si désolée et brûlant que sa seule contemplation, sur tout sous le soleil, donnait aussitôt l'envie de chercher une impossible retraite à l'ombre et de porter à ses lèvres une gargoulette* ou une « guerba* » pleine d'eau qui, sans être jamais fraîche, n'en était pas moins sublime !

Situé à quatre-vingts kilomètres au nord-est de Beni Ounif, sur la piste désolée qui grimpait vers Benoud et le djebel* Amour, le camp abritait quatre sections d'appelés dont le rôle était de surveiller plusieurs centaines de kilomètres carrés de territoire classés zone interdite pour tout autre que les militaires. Il est vrai que la frontière qui séparait l'Algérie du Maroc, d'où venaient parfois les fellagas* via la région de Figuig, n'était qu'à moins de cent kilomètres (soit deux nuits de marche forcée pour les moudjahidin* bien entraînés). Elle passait là-bas, plein Ouest, dans le djebel Grouz dont Dominique contemplait de sa chambre les sommets si caractéristiques car découpés comme les dents d'une gigantesque scie violette mordant le bleu plomb du ciel.
Par chance, depuis son arrivée au poste par un torride après-midi de juillet – la température frisait les 85° C au soleil – aucun rebelle n'avait jugé bon de venir troubler la torpeur comateuse qui planait sur tous les pensionnaires du camp, du lever au coucher du soleil, Dominique avait meublé son temps à d'interminables parties de belote, à des siestes tout aussi longues et, le soir venu, histoire de* se réhydrater, à l'absorption de quelques canettes de Pils.

/Djebel Grouz/

A víz története, 3. rész

(A tábor,) Egyike volt az apró, szögesdróttal körülvett pontoknak, elszigetelten egy vég nélküli hamada közepén, mely kelet és dél felé nyújtózott egészen a nagy nyugati dűnékig, oly elkeserítő és perzselő módon, hogy egyetlen pillantása a tűző nap ege alatt, azonnal vágyat adna a lehetetlennek tűnő, árnyékos helyre való visszavonulásra és a vágynak, hogy egy gargoulettet emeljen ajkaihoz vagy egy vízzel telt guerbát, anélkül, hogy az friss vízzel lenne töltve, hisz' akkor sem lenne kevésbé fenséges !

A Beni Ounif-től nyolcvan kilométerre északkeletre, a Benoud és Amour felé kapaszkodó, elhagyott úton található tábor négy szakasznak adott otthont, akiknek az volt a feladata, hogy őrködjenek a több száz négyzetkilométernyi, mindenki más elől elzárt, csak a katonaság számára fenntartott terület fölött. Igaz, hogy az Algériát Marokkótól elválasztó határ felöl, olykor a függetlenségükért harcoló algériaik jöttek nem kevesebb, mint száz kilométerről (két éjszaka, erőltetett menetben, jól képzett iszlám harcosokkal). A határ tovább haladt, egészen nyugatra, Grouzban, amelynek Dominique, szobájából szemlélgette jellegzetes, levágott csúcsait, minha egy hatalmas fűrész ibolyaszínű fogai harapnák az ólomszürke eget.

Szerencsére, szolgálati helyére érkezése óta, amely egy perzselő júliusi délutánon volt - amikor a hőmérséklet a napon megközelítette a 85 °C-ot -, semmi lázongás nem zavarta a kómás kábulatot, ami napkeltétől napnyugtáig telepedett rá a tábor minden lakójára. Dominique berendezte idejét a végetérhetetlen kártyajátékoknak, és az ugyanolyan hosszúságú alvásoknak, és amikor az est megérkezett, hogy pótolja a folyadékhiányát, néhány doboz Pilzeni sört szívott magába.

 

Histoire d'eau (4)

Heureusement, une fois par semaine, il avait rompu la pesante monotonie des jours – dont il était impossible de dire lequel était le plus ennuyeux et chaud – en partant chasser la gazelle dans la hamada. Expédition qui exigeait non seulement de bons tireurs mais surtout un chauffeur remarquable. C'était lui qui, au volant de son GMC, fonçait à pleine vitesse sur les hardes dès qu'elles étaient repérées. La poursuite était souvent longue et non dépourvue de danger car le sol, jonché de cailloux, de rocaille, d'énormes blocs de lichen gorgés de sable et durcis au soleil et parfois même d'imprévisibles crevasses, demandait une parfaite maîtrise du véhicule. Et il n'était pas rare que les accidents de terrain rendent impossible une approche valable du troupeau en fuite dans lequel il fallait fusiller au MAS 36 les plus beaux mâles lancés en pleine course.

Malgré ces aléas, Dominique et les quatre tireurs qui l'accompagnaient n'étaient jamais rentrés bredouilles. C'était heureux car, très au-delà de la chasse proprement dite, qui ne représentait qu'un intérêt limité, le bonheur était avant tout de ramener au camp de quoi festoyer sans retenue. Festoyer, mais surtout changer un peu 'dinaire infâme concocté par on ne savait quel officier d'intendance, sans doute imbibé d'anisette jusqu'aux yeux, qui, bien au frais dans son bureau climatisé de Colomb-Béchar, s'ingéniait à envoyer au camp des rations principalement composées de cassoulet en boîte, de mauvaise choucroute, de tripes, de thon au naturel, de riz et de lentilles, denrées à peine comestibles sous une température décente et qui devenaient immangeables par 45° à l'ombre !

A víz története, 4. rész

Szerencsére, hetente egyszer – gazella vadászattal a hamadában – megtörte a nehéz napok egyhangúságát, melyekről lehetetlen volt megmondani, melyik volt a legunalmasabb. Expedíció, amely nem csak kiváló lövőket kívánt, de figyelemre méltó sofőrt is. Ő volt a GMC kormányánál, teljes sebességgel zúdult a vadon élő állatokra, mihelyt rájuk találtak. A hajsza gyakran hosszú volt és cseppet sem veszélytelen, mert a kavicsokkal, kövekkel, hatalmas zuzmótömbökkel átitatott és a napon megkeményedett homok beborította a helyenként láthatatlan repedésekkel szabdalt földet, tökéletes uralmat kívánva a jármű felett. Az sem volt ritka, hogy a talaj hepehupái meghiúsították a menekülő csorda megközelítését, amikre MAS 36-sal kellett lőni, méghozzá a teljes erejükből rohanó legszebb hímekre.

A váratlan fordulatok ellenére, Dominique és a négy lövész, akik őt kísérték, sosem tértek vissza üres kézzel. Boldog volt, messze túl a fényesnek mondott vadászaton, ami csupán egy korlátozott érdeklődést képviselt, mindenek előtt boldogság volt visszatérni a táborba, amelyet visszafogottság nélkül ünnepeltek. Ünnepelni, különösen megváltoztatni egy kicsit az undorító, nem tudni melyik – kétséget kizáróan a szeméig ánizsllikőrtől átázott – haditiszt által kiagyalt renden, aki jól klimatizált Colomb-Béchar-i irodájában, azon mesterkedett, hogy a táborba Languedoc-i húsos babot, pocsék savanyúkáposztát, pacalt, natúr tonhalat, rizst és lencsét küldjön, olyan nem megfelelő hőmérsékletű, alig ehető élelmiszert, ami a 45°C-os árnyékban ehetetlenné vált.

 

Histoire d'eau (5)

Aussi les gazelles et parfois même quelques lapins, étaient accueillis avec allégresse par les affamés du camp, et tous l'étaient. Bien entendu, à force de pourchasser les hardes, celles-ci se tenaient de plus en plus éloignées et, prudentes, détalaient dès qu'elles apercevaient au loin la poussière soulevée par les véhicules. Malgré cela, même s'il fallait deux ou trois heures de piste avant de pouvoir tirer le premier mâle, la viande de gazelle figurait au menue de chaque soir de chasse.

« Et ce sera pareil aujourd'hui », pensa Dominique tout en avalant le bol de café soluble qu'il venait de se préparer. Cela fait il enfila son treillis et ses Pataugas, se coiffa de son chapeau de brousse, prit ses deux gourdes pleines de thé et sortit dans la cour.
La nuit était encore presque complète même si, déjà au levant, la ligne d'horizon de la hamada s'animait, se frangeait d'un filet pâle qui, sous peu, deviendrait un époustouflant bouillonnement ' en fusion.
- Tout le monde est là ? demanda le sous-lieutenant Carvert en reconnaissant Dominique.
- - Sans doute, acquiesça ce dernier en comptant ses hommes.
Il y avait là le brigadier Pierre Thibault, de Paris, le première classe Alain Vidélo, de Grenoble, le canonnier Paul Travers, de Cambrai, Gérard Le Goff, canonnier lui aussi, du Guilvinec, un as du volant et du double débrayage, une valeur sûre.
- Alors ? insista le sous-lieutenant.
- C'est bon, assura Dominique.
- Eh bien, en route, dit l'officier en grimpant dans son propre GMC où l'attendait déjà la deuxième équipe de chasseurs. Ah ! au fait, ajouta-t-il en s'arrêta sur le marche pied, j'ai fait mettre le fut d'essence dans votre bahut ; on va filer plein Sud, vers le Garet El-Gefoul et c'est à plus de deux heures d'ici, alors il faut prévoir large pour le carburant et la flotte, mais elle, c'est nous qui l'avons.

- Très bien, acquiesça Dominique en s'installa à côté du chauffeur. Tu sais où on va ? lui demanda-t-il
- Non, pas du tout, on n'a jamais été dans ce coin, enfin pas autant au Sud...
- Alors ne les perds pas de vue, mais reste quand même assez loin d'eux pour ne pas bouffer toute leur poussière. Allez, roule, intima Dominique.
- « quinze jours au jus, pensa-t-il en souriant, ce soir la fiesta avec les copains pour arroser mon départ, après-demain descente vers Béchar et ensuite la quille !
La journée s'annonçait splendide, grâce à la vitesse du camion et à la cabine grande ouverte, la chaleur n'était pas encore insupportable et, comme chaque matin, se répétait l'éblouissant et merveilleux spectacle du soleil levant sur la hamada.
- « ça, c'est le vrai bonheur ! » faillit lancer Dominique. Mais il se retint car il le savait son voisin avait, lui, encore quinze mois à tirer, soit plus de quatre cent cinquante jours...

A víz története, 5. rész

A gazellákat éppúgy, mint olykor a nyulakat örömmel fogadták az éhező táborban, mert mindenki éhes volt. Természetesen a vadon élő állatok zaklatásával, azok egyre inkább eltávolodtak és elővigyázatosabbá váltak, azonnal eliszkoltak, mihelyt távolról észrevették a járművek által felvert port. Ennek ellenére, mégha két-három órányi járás is kellett, hogy meglőjék az első hímet, a gazellahús minden vadászat estéjén szerepelt menüjükben.

"Ez ma is így lesz", gondolta Dominique, felhörpintve a tálnyi kávét, amit éppen az imént készített magának. Tény, hogy belebújt gyakorlójába és bakancsába, fejébe húzta bozótsapkáját, két palack teát vett magához és kiment az udvarra. Az éjszaka már majdnem teljesen leszállt, mintha már keleten, a hamada horizontja gerjedezne, rojtozódna egy sápadt fonállal, ami nemsokára a megolvadt arany pompás, bugyogásává válik.

– Mindenki itt van? – kérdezte Carvert hadnagy felismerve Dominique-ot.
– Kétségkívül, bólintott az utóbbi embereit számlálva.
Ott volt az őrmester Pierre Thibault, Párizsból, az első osztályú Alain Vidélo, Grenobleból, a Cambra-i tüzér Paul Travers, a másik tüzér Gérard Le Goff Guilvinec-ből, egy remek sofőr és egy dupla tengelykapcsoló, egy holtbiztos érték.
– Akkor? – únszolta a hadnagy.
– Rendben. – erősítette meg Dominique.
– Nos, útra ! – mondta a tiszt felkapaszkodva saját GMC-jére, ahol már várta a második vadász-csapat.
– Ah, apropó – tette hozzá a lépcsőn megállva –, betetettem az üzemanyagos hordót a járgányába; délre fogunk menni, Garet El-Gefoul felé, több mint két órányira innen, tehát bőven kell számolni az üzemanyagot és a vizet, de a víz nálunk van.

– Jól van – bólintott Dominique, miközben a vezető mellé telepedett. – Tudod, hová megyünk? – kérdezte.
– Nem, egyáltalán nem, még soha nem voltam ezen a vidéken, legalábbis nem olyan messze délen...
– Akkor ne veszítsük őket szem elöl, de maradj elég távol tőlük, hogy ne nyeljük a port. Gyerünk, nyomás! – utasította Dominique.
– "tizenöt nap és kész!" – gondolta mosolyogva, ma este buli a haverokkal, borral megöntözzük távozásom, holnapután leereszkedünk Béchar-ba és azután leszerelés!

A nap szépnek ígérkezett, hála a kocsi sebességének és a nyitott fülkének, a hőség nem volt elviselhetetlen és mint minden reggel, a hamada fölé emelkedő nap káprázatos és csodálatos látványa megismételte magát.
– "ez, az igazi boldogság!" – Dominique majdnem odavetette. De visszafogta magát mert tudta, hogy szomszédjának még tizenöt hónapja van hátra, több mint négyszázötven nap...

Histoire d'eau (6)

.... Ce fut après onze heures alors que la chaleur devenait de plus en plus oppressante que Dominique commença à s'inquiéter. Oh ! à peine, juste un petit pincement côté cœur, un agacement dû au fait qu'il ne voyait plus le camion du sous-lieutenant Carvert. Or celui-ci avait bien promis de jamais le perdre de vue...
Tout s'était pourtant jusque-là parfaitement déroulé. La première gazelle avait été abattue vers huit heures, soit après trois heures de piste. Sept autres l'avaient rejointe en moins d'une heure. Aussi est-ce dans la plus parfaite bonne humeur que Dominique et ses hommes s'étaient arrêtés pour casser la croûte ; et le GMC du sous-lieutenant était lui aussi arrêté à moins d'un kilomètre de là, de l'autre côté d'un talweg.

Repus et surtout bien désaltérés, tous avaient repris la chasse. Poursuite zigzagante à travers les premières dunes et les rochers, mais riche de gazelles. Désormais c'étaient vingt-deux bêtes – prestement éviscérées sitôt abattues pour éviter que la chaleur ne les rende immangeables – qui s'entassaient sous la bâche, à l'arrière du véhicule. Un fameux tableau de chasse et un fameux festin en perspective surtout si les chasseurs de l'autre camion avaient été aussi adroits que la fine équipe de Dominique. Mais l'autre camion, justement....
- Tu sais où il est ? demanda Dominique à son voisin.
- Qui ?
- BMC ?
Frais émoulu de Cherchell, totalisant moins d'un an d'armée, le sous-lieutenant Carvert s'était vu affublé, dès son arrivée, d'un sobriquet qu'il n'était pas à la veille de perdre : BMC comme Bertrand-Michel Carvert, mais aussi comme bordel militaire de campagne ! Ce n'était pas très méchant et surtout assez juste, car l'officier avait la réputation d'être très pagaille, tant dans sa tenue que dans les ordres donnés pour distribuer les corvées et les tours de garde. Quant à sa chambre, d'après les bleus qui l'avaient balayée, c'était, paraît-il, un authentique souk dans lequel une chamelle aurait perdu son chamelon !
- Ben non, je sais pas où il est passé, dit Moulin.
- Arrête-toi là-haut, dit Dominique en désignant une petite butte.

/Une hamada/

A víz története, 6. rész

Tizenegy óra után, amikor a hőség egyre nyomasztóbbá vált, Dominique aggódni kezdett. Oh! alig érezhető csípés a szíve mellett, egy kis idegesség lényegében, mert nem látja Carvert hadnagy járművét. De megígérte, soha nem veszíti szem elöl.
Minden tökéletes volt idáig. Az első gazellát nyolc óra körül lőtték, három órányi követés után. Hét másik követte kevesebb, mint egy órán belül. Ilyen tökéletes hangulatban, mint Dominique és emberei megálltak uzsonnázni; és a GMC és a hadnagya is megállt alig egy kilométerre innen, egy talweg ( völgy legmélyebb pontja) másik oldalán.

Jóllakva és leginkább szomjukat oltva, mindenki újrakezdte a vadászatot. Hajsza cikk-cakkban az első, gazellákkal gazdagon ellátott dűnéken és sziklákon át. Innentől kezdve – ügyesen kizsigerelve, levágva, hogy a hőség ne tehesse ehetetlenné – már huszonkét jószág volt, amit a jármű hátuljába a ponyv alá zsúfoltak. Egy szép vadász teríték és egy fantasztikus lakoma van kilátásban, főként, ha a másik jármű vadászai is olyan ügyesek voltak, mint Dominique csapata. De a másik jármű éppen...

– Tudod hol van ? – kérdezte Dominique a szomszédját.
– Ki?
– BMC?
Friss Cherchell-i végzéssel, összesen kevesebb, mint egy év a hadseregben, Carvert hadnagyra érkezésekor ráragasztottak egy becenevet, amit többé nem veszített el: BMC, mint Bertrand-Michel Carvert, de mint Bordel Militaire de Campagne ! (le Bordel Militaire de Campagne, le BMC - a Csapat Kupi Katonája)
Nem volt nagyon gonosz és eléggé igaz, mert a tisztről az a hír járta, hogy rendetlen volt, mind ruháját, mind pedig a soros munkákra és őrtornyokra kiadott parancsait illetően. Ami a szobáját illeti, miután a kopaszok kisöpörték azt, hiteles bazárnak tűnt, amelyben egy nőstény teve is elvesztette volna kistevéjét.
– Nos nem, nem tudom, hová lett – mondta Moulin.
– Állj meg ott fent – utasította Dominique egy kis halom megjelölésével.

 

Histoire d'eau (7)

– Vous savez où sont les autres ? demanda-t-il peu après aux hommes assis à l'arrière.
– Non, dirent-ils en profitant de l'arrêt pour apaiser une soif déjà bien installée.
– Et ça fait bien une grosse demi-heure qu'on ne les voit plus, estima le Goff avant de reporter sa gourde à ses lèvres.
Ils étaient déjà tous ruisselants de sueur et, dans leur dos, de longues traces humides et blanchâtres auréolaient leurs treillis.
– Où étaient-ils ? insista Dominique.
– Ah ! ça... vers là-bas, dit le brigadier Thibault en désignant le nord-est
– OK, ça je l'ai vu aussi, dis Dominique. (il consulta sa montre, observa le soleil déjà presque au zénith.) bon, il faut rentrer si on veut faire la sieste à l'arrivée et ne pas crever de chaud d'ici là. On en a au moins pour deux heures...
– Et le pouce ! dit Moulin en désignant son tableau de bord. Depuis ce matin, on a déjà fait cent quatre-vingt-cinq bornes, alors à guère plus de quarante à l'heure... D'accord, on en a fait pas mal en tournant en rond derrière les bestiaux et on remonte vers le camp depuis un bout de temps, mais quand même. Moi, je dis trois bonnes heures...
– Alors ne perdons plus de temps, décida Dominique en se réinstallant dans la cabine. De toute façon, plaisanta-t-il, on ne tombera pas en panne d'essence, avec un fût quasiment plein ! Allez roule, et fissa !
– Pas d'essence, c'est sûr, marmonna Moulin, mais à tant faire que de nous laisser deux cents litres de carburant l'aurait aussi pu nous laisser cent litres de flotte, le BMC !

– Ah ! ça, c'est bien de lui, murmura Dominique en se souvenant que, non content d'avoir la réserve d'eau, le sous-lieutenant Carvert avait aussi conservé la carte d'état-major et la boussole...
Il soupesa sa deuxième gourde – l'autre était vide depuis longtemps – estima qu'il lui restait un litre de thé. « Trois heures et un litre, c'est salement limite, mais faudra bien que ça aille, pensa-t-il. J'espère que les gars ont eux aussi encore un peu de réserve »...
Il faillit le leur demander puis jugea mal venu de leur poser une question qui risquait de les inquiéter bien inutilement : trois heures seraient vite passées. Et, déjà il se réjouissait à l'idée de la douche qu'il prendrait à l'arrivée. « Et c'est sûr que je me taperai aussi quelques Pils bien fraîches, songea-t-il en passant sa langue sur ses lèvres déjà sèches, une bonne douche, quelques canettes, un fameux dîner et bientôt quatorze au jus ! Dans le fond, c'est le bonheur ! »
Et, peu à peu, alors que la somnolence le gagnait, lui revint en mémoire le souriant visage de Brigitte qui l'attendait là-bas, en Sologne, dans ce merveilleux pays où jamais l'eau ne manque !

/Mirage dans le désert/

A víz története, 7. rész

– Tudjátok, hol vannak a többiek? – kérdezte röviddel ezután a hátul ülő embereket.
– Nem – válaszolták, kihasználva a megállást féktelen szomjuk oltására.
– És már vagy fél órája nem látjuk őket – saccolta Goff mielőtt ismét szájához emelte kulacsát.
Már mindannyian csöpögtek az izzadságtól, hátukon hosszú, nedves és fehéres nyomok övezték gyakorlójukat.
– Hol voltak? – erőlködött Dominique.
– Ah! Ott...arrafelé – monta Thibault őrvezető északkeletre mutatva.
– OK, azt én is láttam, felelt Dominique. ( Órájára pillantott, látta, hogy a nap már majdnem a zeniten áll.) Nos, akkor vissza kell térni, ha pihennni akarunk és nem meggebedni itt a hőségtől. Két óránk van abból....
– És egy hüvelyknyi – mondta Moulin a műszerfalra mutatva. Reggel óta megtettünk száznyolcvanöt kilométert, időben alig több, mint negyvenet... Persze, köröztünk az állatok mögött és a tábor felé is megyünk egy jó ideje, de akkor is. Azt mondom, három óra...
– Akkor ne vesztegessük az időt! – határozott Dominique visszatérve a fülkébe. Különben is – vicelődött – nem robbanhatunk le üzemanyaghiány miatt, a hordó majdnem tele! Gyerünk, gyorsan !
– Az üzemanyag miatt nem, ez biztos – motyogta Moulin – itthagy nekünk kétszáz liter benzint, ahelyett, hogy száz liter vizet hagyott volna, a BMC!

– Na igen ! Csak tőle telik ilyesmi! – motyogta Dominique, nem éppen boldogan a vízellátás miatt, emlékezve arra, hogy Carvert hadnagy magánál tartotta a térképet és az iránytűt is...
Felemelte a második palackját – a másik már jó ideje üres volt –, úgy ítélte meg, egy literre való teája maradt. "Három óra és egy liter, ez piszkosul szűkös, de ki kell tartania – gondolta. Remélem, hogy a fiúknak is van egy kis tartaléka."...
Majdnem megkérdezte tőlük, de mégsem tartotta helyénvalónak feltenni a kérdést, ami azt kockáztatná, hogy szükségtelenül aggódjanak: három óra gyorsan el fog telni. És már örült a zuhanyzás gondolatának, amit megérkezéskor fog venni. "Az is biztos, hogy rácsapok néhány frissítő Pilzenire, gondolta nyelvével körbenyalva száraz ajkait, néhány doboz, egy fantasztikus vacsora, tizennégy nap és hamarosan vége ! Valójában, ez a boldogság!"

És ahogy az álmosság egyre jobban elhatalmasodott rajta, felvillant előtte Brigitte arca, aki már várt rá ott, Sologne-ban, a legcsodálatosabb faluban, ahol a víz sohasem hiányzik!

 

Histoire d'eau (8)

« C'est pas Dieu possible, on est complètement paumés... » calcula Dominique après avoir regardé sa montre.
Ils roulaient plein Nord depuis bientôt quatre heures et rien n'indiquait qu'ils approchaient du poste. Rien, nulle trace de piste fréquentée et surtout un horizon hostile, plat à perte de vue. Une sinistre hamada où, sans cesse, palpitaient çà et là de fugitifs mirages de plans d'eau, des étendues toutes miroitantes, attirante comme un étang de Sologne et sur lesquelles ne manquaient que la houle des roseaux et les mouvantes taches des foulques et des poules d'eau.

Dominique observa son voisin, nota que lui aussi paraissait soucieux.
- Tu veux que je prenne le volant ? proposa-t-il
- Non, ça ira, grogna Moulin en ralentissant. Bon Dieu, où est ce putain de camp ? On vient de faire cent cinquante bornes de plus, on devrait être arrivés !
- Oui, et depuis un bail ! approuva Dominique en se mettant pour énième fois debout sur le marchepied dans l'espoir de déceler un indice susceptible de les guider.
- On est perdus, c'est sûr ! entendit-il dans son dos.
Il se retourna, vit le première classe Vidélo penché vers lui. Il nota son air apeuré, tendu.
« C'est pas le moment de paniquer », pensa-t-il en s'efforçant de faire bonne figure ; mais l'inquiétude le taraudait lui aussi.
- Perdus ? et puis quoi encore ! dit-il. Non, on est descendu plus au sud qu'on ne le croyait, alors maintenant il faut regrimper plein nord, le poste est devant nous, c'est sûr, assura-t-il en se rasseyant.
- Pas sûr... marmonna son voisin.
- Comment ça ?
- Et si on l'avait dépassé ? insista Moulin. Ben oui, on est peut-être trop à droite et trop haut, si ça se trouve ce qu'on cherche devant est peut-être déjà dans notre dos...

- Bon Dieu, c'est bien possible, calcula Dominique, ce qui est sûr, c'est que nous ne sommes pas trop à gauche car alors nous aurions retrouvé la piste de Beni Ounif, voire, au pis, l'oued Zousfanna. Mais à droite et trop haut, ça oui, c'est logique parce que cette saloperie de camp, c'est un grain de blé au milieu d'un terrain de foot, alors pour tomber pile dessus, sans cartes ni boussole...
- Il reste de la flotte ? demanda-t-il en soupesant une fois de plus sa propre gourde.
- Un quart, à peine, dit le chauffeur en haussant les épaules.
« Là, ça va devenir duraille, pensa Dominique, si plus personne n'a de quoi boire ça ne va plus tarder à gueuler derrière »
Lui-même était à la limite de l'abattement. Déjà, depuis plus d'une heure, il ne transpirait presque plus et, sur ses bras, comme sur ceux de son voisin, se cristallisaient les stries blanches du sel exsudé par les dernières traces de sueur. Déjà ses lèvres noircies se craquelaient et devant ses yeux fusaient parfois en crépitant des gerbes d'étoiles rouge sang.
- Bon, on arrête cinq minutes et on fait le point, décida-t-il.
- D'accord, approuva Moulin qui, d'instinct, chercha du regard, pendant un instant, un coin pour se mettre à l'ombre. Mais l'ombre, tout comme l'eau....

/perdu dans le désert/

A víz története, 8. rész

Istenem ez lehetetlen, teljesen eltévedtünk ... gondolta Dominique miután megnézte óráját.
Pontosan észak felé haladtak majdnem négy órája és semmi sem utalt arra, hogy az állomás felé közelednének. Semmi, de semmiféle járt ösvény csak egy ellenséges horizont, egy síkság, ameddig a szem ellát. Egy vészjósló hamada, ahol szüntelenül ide-oda imbolygott a vízfelület a tovaszálló délibábtól, csillogó területektől, oly elbűvölően, mint a Sologne-i halastó és amelyekről csak a nádhullámzás és az ingatag szárcsák és vizicsibék hiányoztak.

Dominique szomszédját figyelte, észrevette, hogy ő is nyugtalannak tűnik.
- Akarod, hogy átvegyem a volánt ? – ajánlotta.
- Nem, menni fog – dünnyögött Moulin, miközben lassított. – Te Jó Isten! Hol az a rohadt tábor? Százötven kilométerrel többet megtettünk, már meg kellett volna érkeznünk !
- Igen, már ezer éve ! – hagyta jóvá Dominique, Isten tudja hanyadszor a lépcsőre állva abban a reményben, hogy felfedez egy aprócska jelet, amely útmutatást fog adni nekik.
- Eltévedtünk, ez biztos! – hallotta háta mögül.
Visszafordult, látta az első sort, Vidélot hajolt felé. Meglátta feszes, riadt tekintetét. « Nem szabad bepánikolni » - gondolta jópofát eröltetve magára, de őt is marcangolta az aggódás.
- Méghgy eltévedtünk ? És aztán mi még ! – mondta. – Nem, többet haladtunk délre, mint azt hittük, és most igyekeznünk kell északra, az állomás előttünk van, ez biztos. – állította visszaülve.
- Nem biztos ...- motyogta szomszédja.
- Hogyan ?!
- És ha túlszaladtunk ? – erősködött Moulin. – Nos, igen, lehetünk túlságosan jobbra és túl magasan, és amit elöl keresünk, talán már a hátunk mögött van ...

- Jó Isten, ez nagyon valószínű ! - fontolgatta Dominique -, az ami biztos, nem vagyunk túlzottan balra, mert akkor meg kellett volna találnunk a Beni Ounif utat, legrosszabb esetben látni a Zousfanna aszót (lásd a szójegyzékben). De jobbra és nagyon eltávolodva, az igen, az logikus, mert ez a rohadt tábor csak egy búzaszem egy focipálya kellős közepén, így éppen oda kilyukadni térkép és iránytű nélkül ...
- Marad víz ? – kérdezte még egyszer kézbe véve és becsülgetve saját kulacsának tartalmát.
- Negyedig, talán – mondta a sofőr rántva egyet vállain.
« Kemény helyzet lesz – gondolta Dominique -, ha senkinek nincs mit inni, hamarosan hátul is reklamálni fognak. »

Ő maga is a levertség határán volt. Már több mint egy órája szakadt róla a víz mindenütt, karjain, úgy mint szomszédjáén is, kikristályosodtak a kipárolgott só fehéres barázdái, az izzadság utolsó nyomai. Már szürkülő ajkai is sercegtek a szárazságtól és szemei előtt olykor vérvörös csillagcsóvák robbantak szét.
- Nos, megállunk öt percre és meghatározzuk helyzetünket – döntötte el.
- Rendben – hagyta jóvá Moulin, aki tekintetével ösztönösen, egy pillanatig, árnyékos zúgot keresett, ahol megállhatnak. De az árnyék, éppúgy, mint a víz ...

 

Histoire d'eau (9)

Il y avait maintenant plus d'une heure que Dominique, convaincu par les arguments de Moulin, avait ordonné le changement de cap, aussi le GMC roulait-il plein ouest. Malgré cela aucun indice ne prouvait que cette décision et cette nouvelle direction étaient les bonnes. Désormais, aussi rongé par l'angoisse que par la soif – celle-ci devenait intolérable -, Dominique en venait presque à se dire que, tout compte fait, les hommes qui haletaient derrière en essayant tant bien que mal de se protéger du soleil avaient raison.
Une demi-heure plus tôt, profitant d'un nouvel arrêt, - il était manifeste que Moulin était épuisé par la conduite et avait besoin d'un peu de repos et d'une petite gorgée d'eau – une des dernières – le Goff, Travers et Vidélo, à bout de nerf et de résistance, s'étaient quasiment rebellés.

A les entendre, tout était la faute des supérieurs hiérarchiques qu'étaient pour eux le brigadier Thibault et surtout le maréchal des logis Jobert. Et puisque ceux-ci étaient, de toute évidence, incapables de guider le camion dans la bonne direction, il devenait de légitime défense de ne plus tenir compte de leur avis...
- Et vous comptez quoi faire ? avait demandé Dominique en quêtant du regard l'aide de Thibault.
Mais ce dernier était lui aussi tellement à bout, tellement éprouvé par l'intolérable température et par la déshydratation que Dominique avait compris que le brigadier se plierait aux désirs de la majorité. En attendant, il se contentait de chasser de la main les myriades de mouches qui avaient fondu sur eux dès l'arrêt du véhicule.

- Ce qu'on va faire ? On s'arrête ! avait presque ordonné Vidélo. Oui, on s'arrête, on se fout à l'ombre du camion, on attend que le moteur refroidisse et on se tape l'eau du radiateur, voilà ce qu'on va faire !
Et ses compagnons avaient approuvé ce plan.
- Vous êtes dingues, non ? Vous voulez crever ici ? avait grondé Dominique, avec votre système à la gomme on est sûrs d'y passer ! et puis l'eau du radiateur est dégueulasse, rouillée, imbuvable, empoisonnée !
- Ouais, mais c'est quand même de l'eau, alors crever pour crever ! avait balbutié Travers en titubant d'épuisement.
- Ils ont raison ! on s'arrête, avait approuvé le Goff.
- J'ai rien à foutre de votre avis à la con, rien ! avait tranché Dominique. D'ailleurs, si ça se trouve, le camp est quasiment là, tout près...
- Vous dites ça depuis ce matin et nous on en a marre et on va boire, que ça vous plaise ou non, avait menacé Vidélo, on a soif, nom de Dieu, ! Soif !
- Moi aussi, alors ta gueule ! Voilà ce qu'on va faire, avait ordonné Dominique, on roule, on cherche, on a toute l'essence qu'il faut pour ça. Et si, à la nuit, mais pas avant, on est toujours aussi paumés, alors d'accord, on s'arrêtera et on videra le radiateur, même si c'est une connerie ; ensuite on fera un feu avec l'essence en rab et les gars du camp qui nous cherchent sûrement déjà nous retrouveront grâce au feu ! Et on ne discute pas ! Merde ! je suis à moins de quinze jours de la quille, je ne vais pas me laisser crever en plein bled ni emmerder par des bleus ! En route, et fissa !
- Vous avez raison, maréchal des logis, était alors intervenu Moulin, faut rouler, rouler. Et personne ne touchera à mon radiateur tant que vous ne le direz pas.
- Démarre, vite ! avait alors ordonné Dominique
Puis il s'était penché vers son voisin qui accélérait et lui avait glissé :
- Merci, vieux, ce soir je te pais une pleine caisse de bière !

A víz története, 9. rész 

Már több, mint egy órája, meggyőzve Moulin érveléseitől, Dominique elrendelte az irányváltoztatást, így a GMC dél felé gurult. Ennek ellenére semmi nyom nem bizonyította, hogy ez a döntés és az új irány jó lenne. Innentől kezdve szorongástól és szomjúságtól – ami kezdett elviselhetetlenné válni –, sújtva, Dominique majdnem bevallotta magának, hogy mindent egybevetve, az embereknek – akik mögötte lihegtek próbálva éppoly jól, mint rosszul védeni magukat a naptól –, igazuk volt.
Fél órával korábban, kihasználva az új megállást, egyérteművé vált, hogy Moulin kimerült a vezetéstől és szüksége van egy kis pihenésre és egy korty vízre – az utolsó kortyokból –. Goff, Travers és Vidélo, feldühödve és ellenállóképességük végén, kis híján fellázadtak.

Azt hallani tőlük, hogy minden hiba feletteseiktől – mint Thibault őrvezető is –, ered és különösen Jobert őrmestertől. És mivel képtelenek voltak a teherautót a helyes irányba vezényelni, önvédelemmé vált, hogy ne fogják vissza véleményüket.
– És ön mit tervez tenni? – kérdezte Dominique kutatva Thibault könyörgő tekintetét.
De ez utóbbi is annyira ereje végét járta már, annyira fáradt volt az elviselhetetlen hőmérséklettől és a kiszáradástól, hogy Dominique megértette, az őrvezető meg fog hajolni a többség akarata előtt. Várakozva, megelégedett azzal, hogy kezével hajkurássza a milliárdnyi legyet, amelyek rájuk telepedtek a jármű megállása után.

– Mit fogunk tenni? Megállunk! – szinte parancsolta Vidélo. – Igen, megállunk, a teherautó árnyékába húzódunk, megvárjuk, amíg lehül a motor és rávetjük magunkat a radiátor vizére! Ezt fogjuk tenni!
És társai jóváhagyták ezt a tervet.
– Meg vagytok őrülve, he?! Itt akartok meghalni? – morogta Dominique – A mihaszna illúziótokkal, biztosan beledöglünk! És aztán meg a radiátor vize undorító, rozsdás, ihatatlan és mérgező!
– Igen, de akkor is víz, mindegy mitől halunk meg! (megjegyzés: boire l'eau toxique ou mourir de sécheresse – mérgező vizet inni vagy a kiszáradástól) – dadogta a kimerültségtől tántorgó Travers.
– Igazuk van! Megállunk! – hagyta jóvá Goff.

– Teszek a hülye véleményetekre! – döntött Dominique. – Egyébként a tábor majdnem itt van, egészen közel ...
– Ezt szajkózza reggel óta és már torkig vagyunk és inni fogunk, akár tetszik, akár nem ! –fenyegetőzött Vidélo – Szomjasak vagyunk, az Istenségit, szomjasak!
– Én is, úgyhogy fogd be! Nos, amit tenni fogunk – rendelkezett Dominique – tovább megyünk, keresünk, megvan minden üzemanyagunk, ami ahhoz kell. És ha éjjel, de nem perccel sem előbb, még mindig elveszettek leszünk, akkor rendben, meg fogunk állni és kiürítjük a radiátort, mégha baromság is ; aztán csinálunk egy tüzet a maradék benzinnel és a tábor srácai biztosan meg fognak találni bennünket, a tűznek köszönhetően! És nincs vita! A francba! Kevesebb, mint tizenöt nappal a leszereléstől, nem fogom hagyni magam megdögleni sem fészekben, sem kopaszoktól! Útra, gyerünk!

– Igaza van – Moulin őrmester lépett közbe – menni kell, menni. És senki ne merjen a radiátoromhoz nyúlni, mint ahogy azt mondtátok !
– Indulás, gyorsan! – rendelte el Dominique.
Azután odahajolt szomszédjához, aki gyorsított és odasúgta neki:
– Kösz, öreg, ma este egy egész láda sört fizetek neked!

 

Histoire d'eau (10)

Il y a maintenant bientôt une heure que le GMC cahote en direction de l'ouest et rien n'indique qu'il file dans la bonne direction.
A l'arrière, assommés par la soif, les hommes se sont tus. Cramponnés à son volant, Moulin, malgré son épuisement, conduit du mieux qu'il peut, en haletant.
Muet, car parler fatigue, Dominique songe qu'il est vraiment stupide de finir ainsi, à moins de deux semaines de sa libération. Finir bêtement, par manque d'eau, finir en constatant, de visu, la dégradation de sa propre carcasse, cette peau des bras et des mains qui blanchit de plus en plus et se fendille, ces lèvres qui se craquèlent sans même saigner tant la moindre trace de liquide du corps semble avoir été absorbée par l'insoutenable chaleur ; et il y a longtemps qu'il est douloureux de déglutir car même la salive fait défaut...

Et Dominique pense à tous ces étangs de Sologne qu'il devait revoir dans moins de quinze jours, à toute cette eau, merveilleuse, salvatrice. Il ne pense plus qu'à elle. Boire, boire ! Boire, oui mais pourtant se retenir de finir le demi-verre de thé bouillant que sa gourde contient encore. Garder cette ultime réserve, celle qui, par infimes gorgées, lui permet tous les quarts d'heure de s'humecter un peu la langue et de demander à son voisin s'il tient toujours le coup. Tenir, coûte que coûte, pour boire enfin, boire jusqu'à la noyade !
- Grimpe là-haut, murmura Dominique en indiquant du doigt une colline un peu plus haut que celles au milieu desquelles louvoyait le GMC depuis vingt minutes.
- Là-haut ? vous croyez ? murmura Moulin.
- Monte et arrête-toi. Si on ne voit rien de là-haut, si on ne se repère pas, alors on fera ce que veulent les gars, on videra le radiateur et on attendra la nuit.

- Après tout...., dit Moulin en haussant faiblement les épaules et en rétrogradant pour attaquer la pente.
Le cœur de Dominique bondit soudain lorsqu'ils atteignirent le sommet.
-Bon Dieu, murmura-t-il, si ce n'est pas un mirage, on est tiré d'affaire !
Il se retourna pour prendre les hommes à témoins, mais ceux-ci, tapis à l'ombre des ridelles, n'avaient aucune envie de bouger.
- Eh ! regardez, quoi ! appela Dominique, cette fois on tient le bon bout ! je savais bien qu'il fallait rouler !
Alors, un à un, les hommes se dressèrent et regardèrent dans la direction indiquée par le sous-officier.

Là-bas, au nord-ouest, très loin certes mais merveilleusement rassurant car signe indiscutable qu'ils étaient sauvés et que la direction était maintenant facile à prendre, se dressait le djebel Grouz et cette ligne violette, en dents de scie, que Dominique aurait reconnue entre mille. La piste était là-bas, loin encore, à au moins une demi-heure de route, mais elle conduisait droit sur le poste, sur l'eau, l'eau !
Une vague de bonheur submergea Dominique. Certes, il fallait encore tenir, mais désormais il était possible de le faire en s'accrochant à la certitude que bientôt l'eau coulerait à flots.
- Allez, va, soupira-t-il en tapant affectueusement l'épaule de Moulin, tu as conduit comme un champion. Tout à l'heure, tu auras ta caisse de bière. Non, deux caisses, tu ne les as pas volées !

A víz története (10)

Már majdnem egy órája, hogy a GMC nyugat felé zötyögött és semmi nyom nem utalt arra, hogy helyes irányba haladna.
Hátul, félholtan a szomjúságtól, hallgattak az emberek. A volánba kapaszkodva és lihegve, kimerültsége ellenére, Moulin a tőle telhető legjobban vezetett. Némán, mert a beszéd is fáraszót, Dominique arra gondol, butaság így bevégezni két hétre leszerelésétől.
Ostobán meghalni vízhiány miatt, úgy meghalni, hogy saját szemével győződjön meg saját testének leromlásáról, karjai és kezei egyre inkább kifehérednek és kirepedeznek, ajkai cserepessé válnak kivérzés nélkül, mert úgy tűnt, az elviselhetetlen hőség elnyeli a már legkevesebb folyadékot sem tartalmazó testet; és már oly régóta fájdalmas a nyelés is, mert hiányzik a nyál...

És Dominique rágondolt valamennyi Sologne-i tóra, amiket két héten belül viszont kell látnia, az összes csodálatos és életmentő vízre. Semmi másra nem kizárólag a vízre gondolt. Inni, inni! Inni, igen de mégis vissza kell fognia magát a fél pohárnyi forró teától, amit kulacsa tartalmaz még. Megőrizni ezt a végső tartalékot, ami lehetővé teszi, hogy negyedóránként apró kortyokkal nedvesítse nyelvét és megkérdezze szomszédját, kitart-e a végsőkig.
Kitartani, kerül, amibe kerül, hogy végre ihassanak majd, fulladásig !
– Kapaszkodj fel oda – suttogta Dominique egy kicsit magasabb dombra mutatva, mint azok, amelyek között már vagy húsz perce lavírozott a GMC.
– Oda gondolja? – dörmögte Moulin.
– Menj és állj meg ott. Ha nem látunk semmit föntről, ha nem ismerjük ki magunkat, akkor azt tesszük, amit a fiúk akarnak, kiürítjük a radiátort és várjuk az éjszakát.
– Végülis – mondta Moulin erőtlenül felhúzva vállait és közben lassított, hogy nekivágjon a lejtőnek. Dominique szíve majd' kiugrott helyéről, amikor elérték a csúcsot.
– Te jó ég! – suttogta – ha ez nem délibáb, akkor kijutunk a bajból!
Visszafordult, hogy tanúzásra fogka az embereket, de azoknak semmi kedve sem volt mozdulni a kocsioldal árnyékában.
– Ej, nézzétek! – kiáltott Dominique – ez egyszer jó irányt tartunk! Tudtam, hogy jó irányba kellett haladni!
És akkor a férfiak, egyik a másik után felálltak és az altiszt által jelzett irányba néztek.

Ott, északnyugaton – persze nagyon messze még, mégis csodálatosan megnyugtatóan, mert kétségbevonhatatlanul jelezte, hogy megmenekültek és könnyű volt tartani az irányt –, a djebel Grouz emelkedett magasba és ez a lilás vonal, fűrészfogaival, amelyeket Dominique ezer közül is felismerne. Ott volt az ösvény, távol ugyan, fél órányira az úttól, de egyenesen az állomásra vezetett, a vízhez, a vízhez!
A boldogság hulláma söpörte végig Dominique-t. Persze, továbbra is ki kellett tartani, de mostantól már belekapaszkodhatnak a megnyugtató bizonyosságba, hogy hamarosan patakokban fog folyni a víz.
– Gyerünk, rajta – sóhajtott fel szeretettel megérintve Moulin vállát –, úgy vezettél, mint egy bajnok! Nemsokára egy láda söröd lesz. Nem, két láda sör, mert megérdemled!

 

Histoire d'eau (11)

Ce fut à quelques trente kilomètres du poste et alors que le GMC fonçait sur la piste enfin retrouvée que Dominique et Moulin aperçurent les deux véhicules qui progressaient vers eux dans un tourbillon de sable.
- C'est BMC qui nous cherche, dit Dominique d'une voix très affaiblie car sa gorge le brûlait effroyablement.
Il vit que son voisin acquiesçait, s'efforça de sourire malgré ses lèvres maintenant éclatées comme des figues trop mûres.
- « C'est bien normal qu'il nous cherche, cet enfoiré, pensa-t-il, il l'a dû se faire engueuler par le capitaine, parce que c'est quand même lui qui nous a lâchés en gardant la flotte et les cartes ! »
Mais il ne lui en voulait pas tant il était heureux, immensément heureux car sauvé. Et lui eût-on annoncé que son temps de service venait d'être sérieusement allongé que cela n'eût pas diminué son bonheur. Il venait, pendant des heures, de mesurer à quel point la vie est fragile, simple fil ténu que le manque de quelques litres d'eau pouvait rompre, un jour de septembre, sous le soleil saharien.
Peu après, c'est en titubant vers les camions venus à leur rencontre que Dominique et ses compagnons empoignèrent les guerbas ruisselantes que leur tendaient les copains ébahis par leur teint recuit, maintenant rouge brique, leurs gestes et leurs démarches d'hommes épuisés, à la limite de l'évanouissement.

Assis à l'ombre d'un Berliet, bouche collée à l'embout de l'outre en peau de chèvre, Dominique boit, à longs traits, boit à en perdre le souffle et chaque gorgée lui est un bonheur, une joie incomparable.

Il boit et boit encore et lorsqu'il repose la guerba, vidée de ses cinq litres d'eau et que, peu à peu, quelques rares gouttes de sueur recommencent enfin à perler sur son front, son torse et ses bras, il embouche aussitôt une nouvelle gourde.
Il boit de nouveau, puis s'asperge en riant d'aise, reboit encore.
Dominique avait toujours en bouche le goulot d'une canette lorsque plus tard, retour au camp, il se glissa sous la douche où déjà, assis sous les jets, se congratulaient ses compagnons de chasse, toute rancoeur et colère oubliées.
- On revient de loin, maréchal des logis, pas vrai ? lui lança le Goff.
Il sourit pleinement heureux de les voir tous là et de les avoir ramenés à bon port et en pas trop mauvaise forme, puis se laissa submerger par le plaisir de l'eau chutant sur son corps. Cette eau merveilleuse qui l'imbibait, le régénérait, le ressuscitait, assouplissant sa peau, atténuant les brûlures du soleil, lui procurant un ineffable et total bien-être.
« Je me fais l'impression d'être une éponge oubliée au soleil et qu'un seau d'eau regonfle, s'amusa-t-il en se prélassant sous le jet d'eau, ou encore une plante desséchée et flétrie qu'une grosse averse 'age abreuve et redresse en quelques minutes. Dans le fond, je n'ai jamais été aussi heureux de ma vie, se surprit-il à penser, mais qui croira ça ? »
Conscient de revenir de très loin, d'avoir frôlé une mortelle frontière et d'être maintenant là, bien vivant et surtout libre de boire jusqu'à plus soif, comblé, ivre d'eau et de bonheur, Dominique se mit à chanter.

A víz története, 11. rész

Nagyjából harminc kilométerre az állomástól, hogy a GMC felkaptatott a keservesen megtalált ösvényre, hogy Dominique és Moulin észrevette a két feléjük haladó, homokörvényt kavaró járművet.
– Ez BMC, aki bennünket keres – szólalt meg Dominique alig hallhatóan, mert torka már szörnyen égett.
Látta, hogy szomszédja bólintott, hogy mosolyogni próbált annak dacára, hogy ajkai – mint a túlérett füge – szétrepedeztek.
– "Ez csak természetes, hogy bennünket keres, ez a seggfej – gondolta –, valószínűleg letorkoltatta magát a kapitánnyal, mert ugye ő volt az, aki faképnél hagyott bennünket magánál tartva a vizet és a térképeket."
De nem haragudott rá, annyira boldog volt, mérhetetlenül boldog mert megmenekült. Mégha bejelentették volna neki, hogy szolgálati ideje meg lett hosszabbítva, még az sem csökkentette volna boldogságát. Éppen most tapasztalta meg, órákon át, mennyire törékeny az élet, mint egy vékony fonál, melyet néhány liter víz hiánya képes félbeszakítani egy szeptemberi napon, a szaharai ég alatt.
Nem sokkal ezután, a találkozásukra érkező autók felé tántorogva, Dominique és társai megragadták a vizes tömlőket, melyeket – vörös téglához hasonlító, agyonégett arcaik látványától, keserves mozdulataiktól, az ájulás határán álló, kimerült férfiak testtartásától elképedt társaik – feléjük nyújtottak.

Egy Berliet árnyékában ülve, száját a tömlő hegyére tapasztva, Dominique hosszasan iszik, levegőt sem véve iszik, minden korty maga a boldogság, egy páratlan öröm.

Iszik és iszik és amikor a guerbát öt liter víztől megszabadítva leteszi, fokozatosan, néhány csepp izzadság kezd gyöngyözni homlokán, testén és karjain, azonnal egy másik tömlőre veti magát.
Újból iszik, nevetve lespricceli magát, majd ismét iszik.
Dominique-nak még mindig szájában egy üveg nyaka, amikor később visszatérve a táborba, becsúszik a zuhany alá, ahol már a vízsugár alatt ülve – minden neheztelést és haragot feledve – vadásztársai gratulálnak egymásnak.
– Meleg helyzet volt, majdnem odavesztünk, őrmester, nem igaz? – lökte oda Goff.
Egészen boldogan mosolygott, hogy mindegyiket itt látja és hogy biztonságban, nem túl rossz állapotban visszahozta őket, majd hagyta magát elárasztani a testére zúduló víz gyönyörétől. Ettől a csodálatos víztől, amely átitatja, regenerálja, feltámasztja megpuhítva bőrét, enyhítve a leégést, kimondhatatlan és totális jó érzést szerezve neki.
"Úgy érzem magam, mint egy napon felejtett szivacs, melyet egy vödör víz felpuffaszt – szórkoztatta magát hemperegve a vízsugár alatt –, vagy mint egy elszáradt és hervadt növény, amit egy zápor átitat és kiegyenesít néhány perc alatt. Alapjában véve, sosem voltam ilyen boldog életemben – lepődött meg a gondolattól –, de ki fogja ezt elhinni?
A tudattól, hogy majdnem odaveszett, hogy már-már súrolta a halál határát, de most itt van élve és szabadon ihat orrvérzésig, víztől és boldogságtól feltöltve, Dominique énekelni kezdett.

(Fordította: Párducz Erzsébet)

 

Vocabulaire

– une hamada (au Sahara, plateau constitué par des dalles rocheuses, le plus souvent formé par des calceres lacustres ou des croûtes calcaires récentes) – lapos kövekkel borított szaharai síkság
– en erg – szaharai dűnés terület
– une gargoulette (récipient permettant à l'eau de rester fraîche) – tartály, kulacs, amelyben a víz friss marad
– une guerba (en peau de bouc pleine d'eau) – kecskebőrből készült víztömlő
– le djebel (montagne en Afrique du Nord) – hegység elnevezése Észak-Afrikában
– le fellaga (Algérien combattant pour l'indépendance) – algériai függetlenségért harcoló fegyveres
– le moudjahidine (combattant d'une armée islamiste ) – iszlám fegyveres harcos
– histoire de ... - csak azért, hogy...
– l'oued (m) – aszó, időszakos vízfolyás Észak- Afrikában
– haut – eltávolodva
– tomber pile dessus – éppen ráesni ; éppen oda érkezni / éppen oda kilyukadni
– le changement de cap – irányváltoztatás
– à la gomme – hasznavehetetlen
– y passer (mourir, être tué) – belehal, meghal
– le changement de cap – irányváltoztatás
– tenir le coup – kirtart, ellenáll
– un à un – egyik a másik után
– ne pas l'avoir volé – megérdemel
– à bon port – biztosan, biztonságban
– boire jusqu'à plus soif – orrvérzésig inni