A naptár 1968 májusát mutatta. Nyugat-Európa a jóléti államok fénykorát élte, a világháború utáni generáció viszont a kialakult kereteket feszegette. Számukra Che Guevara és Mao Ce-tung jelentette a követendő utat, a Franciaországot megrázó diáklázadás azonban a nagyobb szexuális szabadságért vívott harccal vette kezdetét.
A forrongó tavasz a párizsi egyetem nanterre-i fakultásáról indult, ahol a szexuális szabadság nevében a fiúk könnyebb bejárást követeltek a lányok szobáiba. A hatalom részérõl a fakultás bezárása is szóba került, amire komoly tiltakozások kezdõdtek. A diákok radikális egyetemi reformokat követeltek, és hevesen támadták a fogyasztói társadalmat.
Május 3-án a Sorbonne diákjainak egy része szolidaritást vállalt a nanterre-iekkel, az egymással összecsapó diákszervezetek lecsillapítására a rendõrséget hívták ki. Közelharc vette kezdetét a hatalom és a lázongó ifjúság között, a város hadszíntérré vált, barikádok és felszedett utcakövek, betört kirakatok és kiégett autók uralták a képet. A rendõrökkel való összecsapásban több százan megsebesültek, a letartóztatottak száma megközelítette ötszázat.
A diákság hamarosan támogatást is kapott, a rendõrség kemény fellépése nyomán a szakszervezetek május 13-i tüntetésén 750 ezer ember vett részt, a rendszerrel szembeni elégedetlenség általános sztrájkmozgalommá szélesedett. Sztrájkoltak az állami hivatalok, a rádió és a televízió. A munkások gyárakat foglaltak el, béremelést, rövidebb munkaidõt, több szociális juttatást követeltek.
{mosimage} Május 20-án közel ötmillióan sztrájkoltak, szinte az egész ország megbénult. A politikai szervezetek nem tudták az események irányítását kézbe venni, az 1967-es választásokon megerõsödött baloldal, a kommunista párt sem volt képes a mozgalom élére állni. A hatalom megrendült, a kormány csak a hadseregre támaszkodhatott, De Gaulle tábornok megingathatatlannak hitt hatalma mégiscsak megrendülni látszott.
Az egész egy közös álom volt, részben siker, részben pedig kudarc. Politikai mozgalomként a diáklázadásnak nem volt jövõje, de megteremtette a kulturális liberalizmus hatalmas lehetõségeit"
Daniel Cohn-Bendit, népszerûbb nevén Vörös Danny, a diákság emblematikus figurája a kiutasítás szomorú sorsára jutott, mire a diákok felgyújtották a tõzsdét, a kapitalizmus "templomát". De Gaulle tévébeszédében átfogó szociális reformokat és az egyetemi viszonyok rendezését ígérte, de maga mögött tudva a hadsereget, visszautasította a lemondására irányuló követeléseket. Feloszlatta a parlamentet és új választásokat írt ki.
{mosimage}A forradalommal fenyegetõ elhúzódó lázadás azonban kezdett kifulladni. A júniusi választásokon a tábornok - aki állítólag májusban már megírta lemondó levelét - újra bizalmat kapott a franciáktól, noha tekintélye megrendült. A társadalmi feszültségek nem szûntek meg, az V. köztársaság rendje igazán csak Pompidou elnöksége alatt állt helyre.
1968 tavasza új fejezetet nyitott a politika, a kultúra történetében, de a mindennapokban is. A lázadók mára zömében tisztes polgárokká szelídültek, s ma már õk töltenek be vezetõ tisztségeket. "Az egész egy közös álom volt, részben siker, részben pedig kudarc. Politikai mozgalomként a diáklázadásnak nem volt jövõje, de megteremtette a kulturális liberalizmus hatalmas lehetõségeit" - mondta Gilles Lipovetsky szociológus.
