Ugyanakkor a “nyugati” munkák nagy részében is érezhetõk bizonyos csúsztatások, amelyek nehézzé teszik az események többé-kevésbé korrekt áttekintését.

Természetesen egy ilyen rövid írás keretei között nem törekedhetem ennek a világméretû eseménysornak² a mégoly kevéssé teljes ábrázolására sem. Ezért alapvetõen egy szempontrendszer – a “baloldaliak” különféle stratégiái – és egyetlen régió – Franciaország – feldolgozásával próbálkozom. Azonban – és ettõl nem függetlenül – már elöljáróban jelezni kívánom azt a két fõ problémakört, amelyeket a téma feldolgozásában a különféle irányzatok – ideológiai alapvetésként kezelve az eseményeket – felhasználnak, hiszen ezek már a korabeli reagálásokban is megjelennek. Külön fontos hangsúlyozni, hogy itt csak a jelen írás témája szempontjából fontos “baloldali” értelmezésekbõl indulok ki, de ezen belül az egyes irányzatok elképzeléseivel késõbb részletesen foglalkozom.

1. Eurocentrizmus. Annak ellenére, hogy a hatvanas évek végén a világnak szinte minden területén antikapitalista mozgások voltak észlelhetõk, amelyek legerõteljesebb formát Latin-Amerika egyes országaiban (Mexikó, Argentína stb.) öltöttek, a témával foglalkozó munkák elsõsorban Európára, valamelyest az Egyesült Államokra összpontosítanak. Még az erõs japán mozgalom is igen kevés figyelmet kap. (Sajnálatos módon ehhez a trendhez jelen elemzés is csatlakozik...) Ennek a jelenségnek elsõsorban az a szûkkeblû felfogás az oka, amely szerint ezek az események sajátosan a “fejlett” országokban jelentek meg, és a “harmadik világ” felkelései – amelyekbõl általában a happening-jelleg és a diákság teljesen hiányzik – csupán véletlenül esnek idõben egybe ezekkel. Ez az ideológia éppen azt a globalitást kérdõjelezi meg, amely “68” igazi jelentõségét adja: nevezetesen, hogy ezek az események az elsõ komoly jelei a kapitalizmus egyetemessé válásának, és annak, hogy a rendszer strukturális változásai egyként kihatnak a Föld minden területére. (Az 1917–23-as forradalmi hullám és a hatvanas évek közepe közötti idõszakban a kapitalizmus – természetesen a mûködéséhez alapvetõen szükséges szintkülönbségekkel – globálissá vált, mind termelési–értékesítési struktúráiban,³ mind az osztályok és az osztályantagonizmusok szintjén. “68” ennek a jele volt.) Az eurocentrista (pontosabban: okcidentista) felfogás éppen úgy jellemezte a radikális szociáldemokratákat (neosztálinistákat, különféle trockistákat és paradox módon a maoistákat is), mint az anarchizmus számos válfaját.

2. Az osztályhatárok elmosása. A történelem mechanikus szemlélete vezetett el számos baloldalinál addig a következtetésig, hogy a proletariátus mint osztály gazdasági és/vagy forradalmi szempontból megszûnt létezni, vagy legalábbis döntõ faktorként mûködni. Ezek a gondolkodók – élükön Herbert Marcuséval, de ide sorolhatjuk az olyan legendás “diákvezetõket” is, mint a szocialista Rudi Dutschke és az anarchista Daniel Cohn-Bendit – különféle marginalizált “többszörösen kizsákmányolt” rétegeket próbáltak megnevezni a forradalom új alanyaként. A színesek, a nõk, a munkanélküliek és – ebbõl a szempontból erre kell a legnagyobb figyelmet fordítanunk – a diákok. Ez a nézet általában kombinálódik az elõzõ ponttal. Míg ott a proletárreakciók földrajzi globalitása kérdõjelezõdik meg, addig ez az ideológia az egyes rétegek közös valóságát, osztályszempontjait tagadja. Ugyanez a nézet jelenik meg a “másik oldalon” a sztálinistáknál és ouvrierista szakadárjaiknál, amikor a “munkásokat” leválasztják a mozgalomról, és különleges piedesztálra állítják. Szép példája ennek a PCF (Francia Kommunista Párt) elemzése,⁴ amelyben élesen elkülönítik a “diákok” és a “munkások” harcát, de hasonlóképpen jelent meg a kérdés a trockisták és a maoisták számára is.⁵ Ez a nézet a köztudatban is tovább él: 1968 elsõsorban mint “diákmozgalom” ismert.

A globális lázadási hullám okai igen összetettek. Itt csak egy nagyon vázlatos, nagyon primitív leírásra szorítkozom, hiszen ez a téma önmagában több kötetet tölthetne meg. Szokás a különféle területek mozgalmait a helyi burzsoázia problémáinak számlájára írni. Ez éppen a globalitás megértésének hiányából fakad, hiszen a világméretõ válságot nem a lokális burzsoáziák idézik elõ, és mellesleg kezelni sem tudják. De Gaulle politikája Franciaországban, Wilson kormánya Angliában, de a kelet-európai, szovjet stb. rendszerek is csupán konkretizálódásai egy világméretû folyamatnak, amely mindenhol a proletárok életkörülményeinek rosszabbodását idézte elõ.⁶ A II. Világháború utáni hihetetlen gazdasági felfutás során – amelynek alapja egyfelõl a hadiprofit, másfelõl az óriási beruházási lehetõségek, tehát a hadiprofit hasznosítása volt – a kapitalizmus struktúrái jelentõsen átalakultak. A monopóliumok megerõsödése egy olyan piacfelosztási metódust hozott létre – Nyugat-Európában a Közös Piac – amely felfokozott modernizációt, privatizációt és a – tágan értelmezett – szociális kiadások csökkentését eredményezte. Az akkumulálódó tõkét azonban újra be kellett ruházni, és ez a szükséglet háborúkat indukált: Korea, Algéria majd Vietnam sokkolta a világ közvéleményét. A kapitalizmus átalakulása válságba torkollt: a kizsákmányolás fokozásába a centrumban és háborúkba a perifériákon.

Még az idõszak eseményeit vázlatosan áttekintve is nyilvánvalóvá válik, hogy szinte nem találunk olyan területet a Földön, amelyet valamilyen mértékben ne érintett volna meg a társadalmi felfordulás vihara. Nyugat-Európában mindenhol zavargások voltak, és habár a párizsiak a legismertebbek, például Olaszországban radikálisabb a diákok fellépése. Az USA-ban a fiatalok kivonulásának a nyugati part óriási gettólázadásai adtak sötét tónust. Argentínában a cordóbazi munkásfelkelés szinte háborús méretû mészárlásba torkollott. Japánban a cenkaguren terroristái vívták utcai harcaikat. Kínában maga a vezetés is kis híján belebukott abba a próbálkozásba, hogy központi irányítású mozgalomba fogja be a lázadás erejét (“Kulturális Forradalom”). Afrika szinte valamennyi országában polgárháború dúlt. A Varsói Szerzõdés bevonult Csehszlovákiába. És ezek csak kiragadott példák.

Ugyanakkor a fentebb vázolt folyamatokból eredõen egy olyan mértékû szemléletváltozás is bekövetkezett, amely szintén alapjaiban rázta meg a társadalom addigi struktúráit. Az úgynevezett “centrum” országaiban – és a fejlett “szocialista” országokban – a tõke fejlõdése átalakította a világról alkotott képet. A fejlõdés,⁷ a mindennapi realitás süllyesztõjében eltûntek, vagy legalábbis megkérdõjelezõdtek azok a hagyományos “értékek” (vallás, nemzet, család, állam stb.), amelyeknek addig komoly integráló hatásuk volt. Innen ered a “fiatalok” forradalmi szerepe, amelyet nem lehet puszta “nemzedéki ellentétre” redukálni. És tény, hogy ezekre a változásokra leghevesebben az a fiatal félértelmiségi réteg reagált, amelyet az egyetemeken éppen mint ennek a mechanizmusnak a jövõbeli irányítóit képezték ki. És lényegében ez adja a mozgalom alapvetõ ellentmondását: nyugaton – talán Franciaország kivételével – a forradalomnak inkább csak vezetõi voltak, tömegbázisa még nem.⁸ Az új szemlélet képviselõi elutasították a kapitalista termelést, de nem az elosztás szempontjából támadva azt, mint a hagyományos szociáldemokrácia tette, hanem annak alapvetõ elidegenedettségét kritizálva, újra felelevenítve és továbbgondolva Marxot, elsõsorban a Gazdasági-filozófiai kéziratok szellemében. A kapitalizmus számukra mint alapvetõen embertelen világ jelenik meg, amely nem reformálható, hanem teljes egészében tagadandó, amelyben minden viszonyulás meghatározott és ellenséges.⁹

Új szemléletmód terjedt el, a “fogyasztás” istenítése. A proletár a háború utáni években a centrum országaiban egyre inkább nemcsak mint a csereérték megtermelõje, hanem mint a használati érték felélõje is fontossá vált. Ez a használati érték azonban – éppen a fogyasztás nagyságrendi emelkedése következtében – egyre inkább nélkülözte a valódi hasznosságot. A hatvanas évek elejétõl ezt újabb probléma tetézte: a fogyasztás növelése megkövetelte a munkás reálbérének növelését. Ez a folyamat azonban hosszabb távon akadályozni kezdte a tõke értékesülési lehetõségét, amelynek – persze a folytonosan növekvõ értékesítési lehetõségek mellett – éppen a reálbérek leszorítása is érdeke. Ez a jelenség (amely a tõke immanens ellentmondása) elõbb a lakossági hitelkonstrukciók bevezetéséhez (“Vásárolj most, fizess késõbb!”), majd a válság egyre erõteljesebb jelentkezésével hirtelen, nagy mértékû életszínvonal-csökkenéshez vezetett a proletár-rétegekben. Ugyanakkor az üres fogyasztás, a konzumáló társadalom megszülte saját ellenzõit is, akik igyekeztek hátat fordítani értékrendjének.

Míg a fogyasztás mindenhatóvá válása elsõsorban az USA-ban vált problémává, és inkább csak a jelenség tagadásának ideológiája került át Franciaországba (akkor még), addig a franciák sajátos, európai neurózisokat fejlesztettek ki magukban. André Gorz egy táblázatban foglalta össze a francia polgárt frusztráló jelenségeket, amelyek végül hozzájárultak a társadalmi robbanáshoz, és mindenekelõtt ahhoz, hogy a fiatalság radikális lépésekben határolta el magát szülei Franciaországától, a “vén, kövér Marianne-tól, aki arra vár, hogy végre megerõszakolja valaki” (falfelirat, Nanterre):

1. Vereséggel végzõdött a Népfront kísérlete (1936–38).

2. Féltek a háborútól.

3. Gazdasági vereség a háború után.

4. Félelem a kommunizmustól, az USA-tól, az atomháborútól.

5. Vereséget szenvedett Európa-centrizmusuk; vereség vereség után érte gyarmati politikájukat és vereséggel végzõdött Európa-politikájuk.¹⁰

*

A részletesebb elemzés megkezdése elõtt felmerül még egy terminológiai probléma, nevezetesen a “baloldal” kérdése. Azok a mozgalmak, szervezetek, irányzatok, amelyeket a különféle források ide sorolnak, egymással igen gyakran nehezen hozhatók össze bármilyen szinten. A sztálinisták tagadták, hogy a “radikálisoknak” (és ebbe beletartozik minden, a sztálinizmuson és – az itt elhanyagolható – hagyományos szociáldemokrácián kívülálló összes irányzat) bármi közük lenne a “baloldalhoz”. Ezt a nézetet a “kommunista” pártok még a klasszikus sztálinizmus idejébõl örökölték,¹¹ de ugyanez az ideológiai monománia jellemezte a trockistákat és a maoistákat is. Az anarchisták szintén magukat tekintették “igazi baloldalnak”, vagy – átvéve az ellenfél szóhasználatát – “balosoknak” (gaucheist, leftist).¹² A trockisták legnagyobb harcaikat saját szakadárjaik ellen folytatták, és nem takarékoskodtak egymás denunciálásával. Erõsen hatott rájuk Trockij harmincas évekbeli népfront-ellenes álláspontja és általában a népfront-politika minden szomorú tapasztalata. Emellett a trockista csoportok entrizmusa gyakran visszafelé sült el, és számos militánsukat szívták fel a szakszervezetek, némi balos pikantériát kölcsönözve így az üzemi harcoknak, de megfosztva a trockista csoportokat aktív tagságuk egy részétõl. A trockisták tehát igyekeztek szorosabbra zárni soraikat, mint “igazi baloldal”. Lényeges ezenkívül, hogy a mozgalom legelszántabb része, a “Veszettek” és a Szituacionista Internacionálé körül szervezõdõk elhatárolták magukat a “baloldaltól” mint olyantól, kijelentve, hogy kívül állnak a rendszeren, jobb- és baloldalán egyaránt. (Az már csak tréfás adalék, hogy egy rádióbeszédében még maga De Gaulle is “forradalmárként” jellemezte magát a munkavállalói résztulajdon elképzelésének bevételéért a programjába.)

Az egyetlen járható út tehát, ha egyaránt megvizsgáljuk, és elfogadjuk – a “baloldaliság” kérdésében – a szervezetek önmeghatározását, de ugyanakkor megvizsgáljuk gyökereiket is. Ilyen értelemben egy kétpólusú baloldali struktúra áll fel, a és mindkettõben megjelennek olyan erõk, amelyek elutasítják önnön baloldaliságukat. Ezek, nagyon vázlatosan, a következõk:

Szociáldemokraták

– hagyományos szociáldemokrácia pártjai: SFIO (Az SzI francia szekciója), az FGDS (a reformszocialisták Mitterand körül)

– A neosztálinisták: a PCF és különféle szervezetei

– Az “új baloldali” szociáldemokraták: PSU (Egyesült Szociáldemokrata Párt)

– Trockisták

– Lambertisták (OCI, FER)

– Frankisták (PCI, JCR)

– Posadasisták (PCRT)

– Pablisták (számos csoport, nem csatlakoztak egyik “IV. Internacionáléhoz” sem)

– Maoisták

– PCML, UJML

– Bordigisták

– PCI (nem azonos a hasonló nevû trockista szervezettel)¹³

– A szakszervezeti szövetségek és irányítóik

CGT (PCF), SNE Sup (a pedagógus szakszervezet), UNEF, (diákszervezet) CFDT stb.

Anarchisták

– FAF (Francia Anarchista Federáció, bakunyinisták)

– Ruge et Noir (Cohn-Bendit köre, marxista, tanácskommunista felhangokkal)

– Rengeteg egyéni militáns, akik csupán ad hoc csoportosulásokban vesznek részt

– Outsider antikapitalisták (forradalmi anarchisták, tanácskommunisták)

– A “Veszettek” (Enrages): spontán forradalmi szervezõdések az egyetemeken és az üzemekben

– Szituacionista Internacionálé és szimpatizánsai

Egy rövid összehasonlítás az Egyesült Államokban fennálló struktúrákkal jól mutatja, hogy a francia felállást nem lehet abszolutizálni. Az eseményekben az USA-beli “kommunista” párt, illetve a szociáldemokrácia lényegében nem vett részt. Valójában nem voltak a hagyományos értelemben vett szervezetek sem. A mozgalom bomlása termelt ki késõbb olyan csoportokat, mint a YIPPI (Youth International Party) gesztionistái, a Weathermen anarchista terroristái, a PLP (Progressive Labour Party) radikál-maoistái, vagy a WITCHES anarcho-feministái.

Ebbõl a rövid felsorolásból is jól látható, hogy mennyire összetett és ellentmondásos jelenség a “baloldal” a vizsgált idõszakban. Franciaországban a baloldaliak egy része teljes mellszélességgel kiáll a Rend fenntartása mellett (PCF, a szakszervezetek), egy másik részük ingadozik (trockisták), míg mások a totális forradalmat, a teljes felforgatást és a viszonyok megváltoztatását hirdetik. Az USA-ban az ellenfél az Állam maga, minden struktúrájával, de elsõsorban morális kérdésként fogják fel a forradalmat (itt persze nem a gettók lázadó proletárjairól van szó).

*

A franciaországi eseményeken vörös fonálként húzódik végig a hagyományos politikai struktúrák elfogadása, illetve elutasítása. Ebbõl a szempontból az éles határvonal a hagyományos szociáldemokrata pártok és a sztálinisták, valamint az összes többi irányzat között húzódik. Bár az anarchisták teljesen más struktúrákat, szervezeti formákat tartottak kívánatosnak, mint például a trockisták, abban mindannyian egyetértettek, hogy a párt–szakszervezet–parlamentarizmus hármasában mozgó PCF semmiképpen sem jelenthet követendõ utat.¹⁴

A PCF – amely önmagát, “elfelejtve”, hogy Marx ezt a meghatározást a burzsoáziára használta, több ízben mint a “Rend pártját” nevezte meg – éppen a hagyományos rendszerbe való betagozódottsága miatt játszotta el azt a visszahúzó szerepet, amely az összmozgalom számára a leggyûlöltebb ellenséggé tette. A PCF – és az általa irányított CGT – csupán logikus lépéseket tett; célja az volt, hogy a rendszer különösebb megbolygatása nélkül politikai tõkét kovácsoljon a felfordulásból.

Gazdasági követeléseit a bérharc szintjén tartotta, míg politikailag némi reformot akart elérni. Ez találkozott a kormányzat elképzeléseivel is: gazdasági téren a kompromisszum a grenelle-i egyezményekben fogalmazódott meg, míg politikai téren a nemzetgyûlés feloszlatásának és az új választások kiírásának ígéretében. A PCF–CGT ezzel lényegében elérte volna célját, és sikeres erõként léphetett volna ki a játszmából, ha a sztrájk nem folytatódott volna, és ha az üzemeket megszállva tartó munkások újra visszatértek volna a normális termeléshez. Ez azonban nem mindig történt így, és a párt-szakszervezetnek kénytelen-kelletlen el kellet játszania azt a szerepet, amely jelentõs hitelvesztéshez vezetett: a politikai rendõrség szerepét.

A CGT funkcionáriusai ígéretekkel, hazugságokkal, sõt, veréssel bírták rá a munkásokat a sztrájk leállítására. Az érvek egyszerûek: a munkásoknál az “élcsapat” sokkal jobban tudja, mit kell tenni. Elítélték a “spontán, szervezetlen” sztrájkokat. A CGT-s Berthelin kijelentette: “Az elégedetlenek között sok a fiatal, aki még sohasem élt át sztrájkot, és azt képzeli, hogy az ilyen harcoknál mindent azonnal megkap, amit csak követel.” A helyzetet azonban a “munkásosztály felkészületlenségével” magyarázni enyhén szólva fals. “Az oroszországi tömegsztrájkokban a spontán elem nem azért játszik uralkodó szerepet, mert az orosz proletariátus ‘iskolázatlan’, hanem azért, mert a forradalmak nem engedik kioktatni magukat.”¹⁵

A CGT akciói és a PCF állásfoglalásai a radikálisok tiltakozását váltották ki, de egyben saját tagságuk egy része is ellenük fordult. Így emlékezik a sztrájk végére egy párizsi közlekedési dolgozó: “Június 5-én sztrájkõrségeink még mindig posztjaikon álltak, de egészen véletlenül ott állt hat nagy rendõrautó is, már korán reggel, párizsi rendõrség és mozgó karhatalmi gárda, puskákkal. De ez nem hatott ránk. A lakónegyedbõl való lakosok és a diákok velünk voltak a kocsiszín elõtt. A CGT-boncok demagóg ígéretekkel és egy csomó hazugsággal megint rászedtek minket. (...) Mit tehettünk? Könnyes szemmel mentünk újra dolgozni. S ha most valaki széttépi a tagsági könyvét, ez nagyon is érthetõ; én megtartottam a magamét, de nem hiába. Nekünk, a Közlekedési Vállalat dolgozóinak még van elszámolni valónk.”¹⁶

A valósághoz hozzátartozik, hogy a PCF–CGT – amellett, hogy saját politikai pecsenyéjét sütögette – valóban félt az esetleges vérontástól. A kormányzat idegesen kapkodott, és habár a hadsereg nem volt teljesen megbízható,¹⁷ De Gaulle parancsára csapatösszevonásokat hajtottak végre Párizs körül. Vidéken több halottja is volt a rendõrség és a munkások összetûzéseinek, sõt egyes területeken hetekig tartó gerillaharcok bontakoztak ki. A PCF “elhatárolta magát a szélsõségektõl” és mosta kezeit.

A PCF azonban éppen ott volt gyenge, ahol leginkább szerette volna megvetni a lábát: az egyetemeken. Ezt már formája, történelmi viszonyulásai is szinte lehetetlenné tették. A párt önnön politikai hátterét – habár a nemzetközi “kommunista” mozgalomban némileg outsidernek számított – Október sztálini verziójában, a Szovjetunió dicséretében, a “szocialista” országok létében kereste, hivatkozásait innen, és a francia nemzeti hagyományból vette.¹⁸ Ezekkel azonban az egyetemeken nem tudott mit kezdeni. A radikális diákok – nem utolsósorban az 1956-os események miatt – elítélték a Szovjetuniót, és nem hatotta meg õket a trikolór.¹⁹ A többi diák apolitikus volt, vagy a jobboldalhoz húzott.

Melegágya volt viszont az egyetem a radikális csoportoknak. Ezek közül legnagyobb szerepet az anarchisták és a szituacionisták játszották. A két csoportosulás között sok az átfedés. De míg az anarchisták a hangsúlyt inkább a közvetlen harcra helyezték, addig a szituacionisták célja a valóság megváltoztatása, a gondolkodás lecserélése volt. Mindkét irányzat történelmi elõképeit Bakunyinban, a “fiatal” Marxban, a tanácskommunistákban, az önigazgató kommunákban stb. kereste. Elutasították az autoriter mûködést, a pártszervezeteket csakúgy, mint – dacára alapos elméleti felkészültségüknek – az elmélet, bármilyen “ideológia” kidolgozását.²⁰

Jól körvonalazza nézeteiket az a távirat, amelyet május 17-én a Sorbonne akcióbizottsága a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának küldött el:

“Reszkessetek bürokraták! A munkástanácsok nemzetközi hatalma nemsokára elsöpör benneteket. Az emberiség nem lehet boldog addig, amíg az utolsó bürokratát meg nem fojtják az utolsó kapitalista beleivel. Éljen a kronstadti matrózok és a mahnovscsina harca Trockij és Lenin ellen. Éljen az 1956-os budapesti tanácsfelkelés. Le az állammal!”²¹ Ha eltekintünk a Père Duchesne-ízû kiszólásoktól, itt egy konkrét politikai program áll elõttünk, amit remekül kiegészítenek a híres falfeliratok, amelyeket elsõsorban a szituacionisták inspiráltak: “Légy realista, követelj lehetetlent! Sohase dolgozz! A szégyenkezés nagyon ellenforradalmi!” stb.

A szituacionista felfogás lényege a folyamatok átélése, megszerkesztése. Mûvészi mozgalomként indult az ötvenes években, de hamar politizálódott: a világ elutasítását megtermékenyítették Marx és Bakunyin gondolatai. A szituacionisták igyekeztek feloldani a mesterséges ellentétet kommunizmus és anarchizmus között, hogy visszaállíthassák azok eredeti jelentését. Fõ célpontjuk a munka rendszere, akcióik lényege a rendszer megtámadása minden lehetséges módon. Kapcsolódtak az olyan újságokhoz, mint a híres Socialisme ou Barbarie, és innen kapták az inspirációt a munkásmozgalom múltjának újrafelfedezéséhez. Ez a munka nagyon is tudatos volt számukra: a mozgalom alapmûvében Debord egész fejezetet szán a proletariátus történetének. A szituacionisták politikailag a holland–német tanácskommunistákhoz álltak a legközelebb, de fontosnak tartották leszögezni, hogy a tanácsokban nem a forradalom garanciáját, csupán formáját látják. A tanácskommunista hagyományból leginkább annak az anarchizmussal kacérkodó ágát, az Otto Rühle-féle elképzeléseket tartották érdekesnek, szemben a párt egységét hirdetõ vonallal.

A világméretû társadalmi forradalomtól az élvezet társadalmának megalapozását várták. Elméletük központi fogalma a “látvány” (spectacle), amely mindent áthat: a kapitalista viszonyok pusztán egy kvázi-világot kínálnak fel, amelyben minden viszonylagossá válik, pusztán a munka marad a lét valósága, az elidegenedés az egyetlen viszonyulás. Debord szerint – parafrálva a A tõke elsõ fejezetét: “Azokban a társadalmakban, ahol a modern termelési viszonyok uralkodnak, az egész élet mint a látvány óriási felhalmozódása jelenik meg.”²²

A szituacionisták alkották a legradikálisabb csoportokat, az úgynevezett “Veszetteket”. Mint kifejtették, Jacques Roux az egyetlen, akit Babeuf mellett vállalnak a francia történelembõl. Ezután több rövid kiegészítés következik: “Na meg Blanqui. És persze Rigault!” Elõször igazából 1966-ban hallattak magukról az egyetemeken, amikor a strasbourgi egyetemen szétosztották a diákszövetség (UNEF) pénzén kinyomtatott brosúrájukat A diákélet nyomorúságáról címmel. A botrány óriási volt, az írókat bíróság elé állították. A brosúra alapvetése a következõ: “A diáknak, ha egyáltalán lázad, elõször is tanulmányai ellen kell lázadnia, bár számára ez talán kevésbé egyértelmû, mint a munkás számára, aki ösztönösen azonosítja a munkát teljes létével. Ugyanakkor a diák éppen úgy a modern társadalom terméke mint Godard vagy a Coca-Cola, és különleges elidegenedettsége csak a teljes társadalom elleni harcban oldható fel.”²³

A többi csoporthoz való viszonyulás tekintetében még az anarchistákkal is összekülönböztek: 1968. március 22-én a Veszettek kivonultak a gyûlésrõl, amelyet a nanterre-i egyetem igazgatósági épületében tartottak. Az ok az volt, hogy az anarchisták nem voltak hajlandók eltávolítani két diákot, akik a “kommunista” párt ifjúsági szervezetének tagjai voltak. “Azok a sztálinisták, akik itt vannak, nem sztálinisták többé!” – jelentette ki Cohn-Bendit. A Veszettek ezt mint veszélyes idealizmust, a népfront-politika újjáéledését bélyegezték meg. Politikájukban általában elutasították a kompromisszumokat (amiért persze mindig Leninnel támadták õket), és elítélték például azt a kapcsolatot, amelyet látszólag paradox módon a trockisták és a sztálinisták alakítottak ki számos akcióbizottságban.

Míg az egyetemeken a PCF ifjúsági szervezetei igen hamar elvesztették minden befolyásukat, és az irányítás a “baloldali radikálisok” kezébe került, addig az üzemekben erõsebben érzõdött a párt, és mindenekelõtt a CGT szakszervezetek hatása. Azonban azokon a helyeken, ahol komolyabb gyárfoglalások történtek (Renault, Sud-Aviation stb.) jól látható, hogy a szakszervezeteknek sokkal kisebb volt a hatása, és a kezdeményezés igen gyakran a szakszervezeten kívüli, fiatal munkások kezébe ment át. Az akcióbizottságok megszervezték az összeköttetést az egyetemekkel (CLEOP – Diák–Munkás–Paraszt Összekötõ Bizottságok), és igen gyakran erõszakosan fordultak szembe mind a rendõrséggel, mind a szakszervezeti funkcionáriusokkal. Ezek az akcióbizottságok lényegüket ösztönösen egyfajta munkástanácsi formában találták meg, és ezt tovább erõsítették az egyetemekrõl érkezõ agitátorok vagy az oda látogató munkások tapasztalatai:

“A passzív sztrájk túlhaladott. Az üzemet saját erõnkbõl és saját magunk számára kell mûködésbe hoznunk, s nem szabad arra várnunk, hogy erre mások adjanak nekünk parancsot. Ebbõl a célból igazgatási tanácsokat kell létrehozni, amelyeknek tagjait az egész személyzet választja meg.”²⁴ Ezekben a bizottságokban szintén érezhetõ volt a radikálisok hatása, elsõsorban a trockistáké.²⁵

A francia baloldal stratégiáiban így homlokegyenest különbözõ felfogásokat találunk, a hagyományos baloldalnak a rendszer konzerválására szolgáló igyekezetétõl a trockisták és maoisták “népi államán” keresztül egészen a Veszettek “élvezeti társadalmáig”. Az eredmények a PCF–CGT és a szociáldemokrata pártok hozzáállását igazolták, de ezek az eredmények igen lesújtóak voltak. Nemhogy a rendszer nem változott meg, de a gaulle-izmus megerõsödve került ki a küzdelembõl, amiért a felelõsséget a PCF azonnal a radikálisokra hárította. Ebben némi igazság volt ugyan – sok embert elriasztottak az égõ kocsik és a barikádok²⁶ – de ennél sokkal nagyobb szerepe volt a PCF–CGT visszafogó politikájának.

A “68”-as mozgalom mindenképpen megtermékenyítõen hatott a baloldali gondolkodásra. A lázadási hullám kifulladásával a hetvenes évek elejétõl megindult az események értékelése és a tanulságok levonása. Kikristályosodtak azok az álláspontok, amelyeken át az “új baloldal” egyes csoportjai, például a szituacionisták utódai képesek lettek a kapitalizmus új jelenségeinek átfogó forradalmi bírálatára. Más csoportok veszítettek jelentõségükbõl, feloszlottak vagy a perifériára kerültek, mint például a maoisták. A csalódottak közül sokan a terrorizmushoz sodródtak, mások – például Cohn-Bendit – zökkenõmentesen illeszkedtek be a korábban oly nagy hangon támadott burzsoá társadalomba.

Jegyzetek

¹Ha nem számítunk egy, kiadó, hely, év és fordító (valamint copyright) megjelölése nélküli kiadást: Daniel és Gabriel Cohn-Bendit: A baloldali radikalizmus – Orvosság a kommunizmus aggkori betegségére. A könyvet a Kossuth Kiadó jelentette meg, a pártkáderek belsõ fogyasztására. Jelenleg is ritkaság. A többi – nem sok – magyar forrást (persze a teljesség igénye nélkül) lásd az irodalomjegyzékben. Ugyanakkor jellemzõ, hogy a magyar könyvkiadás sem a neosztálinista idõszakban, sem a “rendszerváltás” óta nem jelentetett meg semmilyen fontos irodalmat a témában. A mozgalomra ható mûvek közül csak a legkevésbé értékes, Marcuse Egydimenziós ember-e került kiadásra, míg olyan korszakalkotó írások, mint pl. Debord Le Societé du Spectacle-ja, alig ismertek.

²”Mozgalomról” – éppen az egységesség teljes hiánya miatt – nem beszélhetünk. A “forradalmi hullám” mindenképpen túlzás lenne. Természetesen a “68-as jelenség” nem “események sora”, hanem a kapitalizmus ellentmondásaira adott, bizonyos szempontból globális osztályreakció.

³Vagyis “leosztották a szerepeket”. Egyes magas tõkekoncentrációjú területek (“centrum”) pozíciói kölcsönösen feltételezik más, alacsonyabb tõkekoncentrációjú területek (“periféria”) létét. Nem tartozik most a tárgyhoz, hogy ez a megmerevedett forma, vagyis a piacok bõvülésének visszaesése miként vezetett napjaink általános strukturális válságához, amelyet a kapitalista világállam szerepében fellépõ IMF/WB képtelen kezelni. Ugyanakkor rá kell mutatni, hogy számos paralel jelenség vehetõ észre a harminc évvel ezelõtti állapot és a mai helyzet között.

⁴Waldeck Rochet: A Francia Kommunista Párt jövõje. Bp., 1970. (Különösen az I. fejezet.)

⁵A trockista álláspont remek leírása: Ian Birchall: France, 1968: “All power to the imagination!”. In.: Colin Barker (szerk.): Revolutionary Rehearsals. London, 1987.

⁶”A gaulle-ista rezsimnek önmagában nem volt semmiféle különleges jelentõsége a válság létrejöttében. A gaulle-izmus nem más, mint egy burzsoá rezsim, amely a kapitalizmus modernizációján dolgozik...” Rene Vienet: Enrages and Situationalists in the Occupation Movement, France, May ‘68. New York–London, 1992. 19.

⁷A “fejlõdés” elvesztette minden pozitivista vonzerejét annak fényében, ami eredményeibõl láthatóvá vált. A tudományos fejlõdés szimbólumává az atombomba vált. Felerõsödtek azok a hangok, amelyek egészben vetették el a technikai civilizációt, de éppen így támadást intéztek pl. a kapitalista orvostudomány ellen is. A fejlõdés azonosult az elidegenedéssel. Egy párizsi falfelirat így fogalmazott: “Kinek kell az a fejlõdés, amely az éhhalál helyett az unalomba halást kínálja fel?!”

⁸Mint Cohn-Bendit (némi öngúnnyal) megfogalmazta: “Forradalmi vezetõ csoportok keresnek kizsákmányolt munkásosztályt vagy rokonosztályt.” Cohn-Bendit, 85.

⁹”Egy olyan társadalomban, amely valójában a feje tetején áll, az igazság csupán a hamisítás egy mozzanata.” Ernest Guy Debord: The Society of the Spectacle. New York, 1994. 14.

¹⁰Les Temps Modernes, 1968. 8. Idézi: Semlyén István: Modern mítoszok. Bp., 1979. 164–165.

¹¹1952-ben Léon Mauvais azzal indokolta André Marty kizárását a PCF-bõl, hogy hamis a pártról alkotott felfogása. Marty ugyanis nem nevezte a trockistákat “csõcseléknek” és “rendõrkémeknek, fasiszta ügynököknek” stb., “ami – Mauvais véleménye szerint – szokásos és természetes nyelvünk, ha ezekrõl az alakokról beszélünk”. Ehelyett Marty “trockista internacionáléról, pártról” beszélt. A PCF zsargonjának üzenete egyértelmû: célja anak a tagadása, hogy rajta kívül, vele szemben álló erõk egyáltalán a baloldalhoz tartozhatnak. Ez a frazeológia 1968-ban is felbukkant.

¹²”Kísértet járja be a világot, a baloldali radikalizmus kísértete. Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen a régi világ minden hatalma: a pápa és Koszigin, Johnson és De Gaulle, a francia kommunisták és a német rendõrök.

De melyik az a párt, amelyet kormányon lévõ ellenfelei nem kiáltottak ki baloldali radikálisnak, melyik az az ellenzéki párt, amely (...) nem dobta vissza a baloldali radikalizmus megbélyegzõ vádját?” – parafrálta Cohn-Bendit a Kommunista Kiáltvány kezdõ sorait. Cohn-Bendit, 5.

¹³A PCI (Internacionalista Kommunista Párt) besorolása nem egyszerû, és talán éppen ennyi ok szólna a második csoportban való szerepeltetésére. Maga Amadeo Bordiga azonban sohasem volt tanácskommunista a szó holland–német értelmében, habár a hagyományos szociáldemokráciával szakított. Mindenesetre a PCI centralizált felépítése, és nem utolsósorban a második csoportot fémjelzõ “anarchizmussal” való szembenállása miatt – minden politikai minõsítés nélkül – inkább sorolható a szociáldemokráciához.

¹⁴Hogy az egész francia társadalmat mennyire áthatotta ez a vita, azt két rövid példával jellemezném: focisták egy csoportja elfoglalta a Francia Futballszövetség székházát. A szövetségi elnököt bezárták, vörös zászlót tõztek ki, és “A focit a focistáknak” feliratú transzparenst lengettek. Az általános iskolai tanulók több esetben megtámadták tanáraikat. Az egész francia sajtót bejárta a 11 éves Bruno verse: “Ti pocakos polgárok, / Ti nyakkendõs polgárok, / Bújjatok el gyorsan, jön az alvilág / Az óriási, vörös tömeg...”

¹⁵Rosa Luxemburg: Tömegsztrájk, párt és szakszervezetek.

¹⁶Événement, 1968. július-augusztus. Idézi: Cohn-Bendit, 185.

¹⁷Több helyen terjesztettek a katonák fraternizációs röpiratokat. A “Clémanceau” hadihajón kitört zendülés halálos áldozatokat is követelt.

¹⁸Igen fontos lenne persze látni, hogy miként reagált a Szovjetunió vezetése a francia eseményekre.

¹⁹”Amikor elérték a Szajna hídját, leszaggatták a trikolórt, letördelték a zászlórudakat. (...) Ebben látom az anarchista mentalitás másik fontos összetevõjét: ezek a fiatalok nem voltak nacionalisták.” Vadász Sándor: Anarchista jelenségek az 1968. május–júniusi eseményekben. In.: Anarchizmus és rendezõelvek. Bp., 1986.

²⁰”De ez az értelmiségi gárda úgy látszik, keveset olvasott, és nem hivatkozik semmiféle elméletre, semmiféle tanítómesterre, még magára Herbert Marcuséra sem, jóllehet az õ elméletei és a mozgalmat illetõ eszmék között sok rokon vonás fedezhetõ fel.” (Esprit, párizsi katolikus lap. Idézi: Semlyén, 167.) Ez a jelenség érthetõen sokkolta a hagyományos ideológiai csapásokon mozgó értelmiségi elméket mind a jobb-, mind a baloldalon.

²¹Idézi: Peter Marshall: Demanding the impossible. London, 1992. 551. Hasonló szövegû táviratot kapott a Kínai Kommunista Párt politikai irodája is, amelyben az írók támadták a “Kulturális Forradalmat”, és az ellen fellázadó munkásokat és parasztokat éltették. Ugyanezen a napon szolidaritási táviratot küldtek Prágába Ivan Svitak professzornak és a japán Cenkaguren mozgalom aktivistáinak.

²²Debord, 12.

²³On the poverty of student life. Strasbourg, 1966. 5.

²⁴Az Assurances Générales De France (Állami Biztosítótársaság) akcióbizottságának 1968. május 20-i röplapja. Idézi: Cohn-Bendit, 106.

²⁵Nem kísérlem meg itt a különféle trockista csoportok elemzését. Ez még egy gyakorló trockista számára is szinte lehetetlen feladat lenne. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a trockista irányzatok jelennek meg a forradalmi csoportok számára a “második számú közellenségként” (a PCF után), talán éppen a sztálinistákéhoz hasonló szervezeti koncepciójuk és a Szovjetunió “kritikus támogatása” (az “elfajult mukásállam-koncepció”) miatt. “Uram, add meg az Ötödik Internacionálét, mert a Negyedik éppen olyan, mint a Harmadik volt!” – hirdették a Sorbonne falai. Egy közszájon forgó vicc szerint “Egy trockista az militáns, kettõ már csoport, három trockista internacionálé, de négy – az már szakítás...”

²⁶Jellemzõ Ernest Mandel belga trockista esete. Egy barikádra felmászva könnyes szemmel kiáltott fel: “Ez a forradalom! Gyönyörû!”, de a következõ pillanatban megdöbbenve látta, amint a tüntetõk felgyújtják a kocsiját...

Irodalom

Barker, Colin (szerk.): Revolutionary Rehearsals. London, 1987.

Barrot, Jean: Eclipse and Re-emergence of the Communist Movement. Detroit, 1974.

Bonanno, Alfredo: From Riot to Insurrection: Analysis for an anarchist Perspective Against Postindustrial Capitalism. Catania, 1988.

Bozóki A., Seres L., Sükösd M.: Anarchizmus ma. Bevezetés és a III. fejezet. Bp., 1994.

Cohn-Bendit, Daniel: Baloldali radikalizmus – gyógyír a kommunizmus aggkori betegségére. H. n., é. n.

Debord, Guy: The Society of the Spectacle. New York, 1992.

Johancsik János: A francia baloldal. Bp., 1983.

Köpeczi Béla: Az “új baloldal” ideológiája. Bp., 1974.

Marshall, Peter: Demanding the Impossible – A history of Anarchism. London, 1992.

Rochet, Waldeck: A Francia Kommunista Párt jövõje. Bp., 1970.

Semlyén István: Modern mítoszok. Bp., 1979.

UNEF: On the poverty of student life – considered in its economic, political, psychological, sexual and particullary intellectual aspects, and a modest proposal for its remedy. Strasbourg, 1966.

Vadász Sándor: Anarchista jelenségek az 1968. május–júniusi eseményekben. In.: Anarchizmus és rendezõelvek. A Magyar Politikatudományi Társaság Évkönyve, 1986.

Vaneigem, Raoul: Revolution of Everyday Life. London, 1979.

Vienet, René: Enrages and Situationalists in the Occupation Movement, France, May 1968. New York – London, 1992.