A napokban Párizsban megrendezett észak-vietnami, amerikai tárgyalások elõestéjén az információs miniszter a televízióban felkérte az egyetemistákat a rend megtartására, hogy a francia fõváros a béke fõvárosa lehessen.

Sok minden történt azóta, és fõleg tegnap estétõl a több mint rendkívüli, már hadiállapotok megszokásának útjára léptünk: ahol semmi sem biztos, ahol a régi mindennapi békés munkával szemben felülkerekedik a kérdések halmaza, kínos várakozás egy homályos jövõ elõtt, az egyéni vergõdõ állásfoglalásra való villámgyors készség.

Tegnap este 9-tõl hajnali 4-ig hallgattuk a rádióban a Quartier Latin-bõl a helyszíni közvetítést. Este 11 óra felé az offenzív gránátok bevetését már ágyúzásnak véltük innen a lakásunkból, ami kb. 10 km-re van a Latin negyedtõl.

Ma reggel 9-kor elindultunk megnézni a csatateret a Latin negyedben. A jobb parton, a Tuileries közelében hagytuk az autót. (Érdekes volt megfigyelni: minthogy Párizsnak nem egy, hanem több központja, belvárosa van, így a jobb part bizonyos negyedeiben egyáltalán nem lehet érzékelni, micsoda világrengetõ felfordulás zajlott egész éjjel a Latin negyedben.) Útirányunk: Pont Royal, rue des Saints-Pères, boulevard Saint-Germain, boulevard Saint-Michel, rue Soufflot, Panthéon, rue d'Ulm, Gay-Lussac és vissza a boulevard Saint-Michelen.

Ez utóbbi táján szétdobott barikádok mindenütt: a rendõrség útkaparó gépekkel tolta félre a felszedett utcakövekbõl, felborított autókból, szemétrakásokból összehordott sáncokat. A rendõrök egész éjszaka könnyfakasztó bombák százait eregethették a levegõbe, még reggel is elviselhetetlenné tették a hosszabb álldogálást. Barátomat hiába noszogattam, hogy menjünk tovább, mert egyre erõsebben csíp a szemem, õ rendületlenül filmezett, mint akin gázálarc van.

A Cluny múzeum kerítése kibontva: végre belülrõl is meg lehet nézni a római termákat. Felülrõl szemlélem - már amennyire látok! - a romok körül sétálókat: nézelõdnek, tanácstalanul álldogálnak, semmi újat nem találnak, amit kívülrõl ne láttak volna éveken át nap mint nap arra járva, nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy végre szabadon bejutottak egy tiltott területre. Ez az egész mostani felfordulás szimbóluma is lehetne.

Langyos májusi ködös szemerkélés. Sok a kiégett, felborított autó, felszedett utcakövek, betört kirakatok, kiégett kávéházak, kivágott, évszázados fák. 11 óra: nincs nagy autóközlekedés a Saint-Michelen. A gyér forgalom könnyedén szlalomozik a füstölgõ roncsok között.

Több lármázó, vitatkozó csoportosulásba furakodunk be. Szürreális látvány, hogy mindenki a szemét törölgeti, mintha sírna. Meglepett, megszeppent kispolgárok, munkások, családanyák beszélgetnek rendõrökkel, diákokkal, a pillanatnyilag sztárként szereplõ és viselkedõ "felkelõk"-kel. (Kit érdekel a két héttel ezelõtti nagy botrány Mireille Matthieu menyasszonyi ruhájáról, pedig még mindig ott díszeleg az "ügy", agresszíven ismételgetve saját magát az újságosbódék üvegkirakatában.) Beszélgetnek, vitatkoznak, azaz mindenki fújja a magáét. Egy rendõr megjegyzi, hogy 1956-ban Budapesten tankokat vetettek be a civil lakosság ellen! Mindenhonnan vállvonogató, legyintõ válasz: "Oh, la-la, törõdünk is mi Budapesttel, messze van az innen! Minket a saját bajunk érdekel! Könnyû érvelni távoli, talán meg se történt dolgokkal! Szóval mi, párizsiak, örüljünk neki, hogy nem tan-kokkal jöttek a szegény diákok ellen?!"

Igen, a "szegény diákok" - de mi az, hogy diák? vagy egyetemi hallgató? én is az vagyok. A diák-lét nem státus, hanem fázis, nem foglalkozás, sem nem hivatás; a "vándor" szónak stabilabb és egyértelmûbb a jelentése, mint a diáké. De hát mára mégis az egyetemi hallgató státus lett, forradalmi erõ, amely félelmetes a maga hevességében. Mert néhány vezetõ (talán) tudja, mit akar, de a diákok nagy része vakon szerepel ebben a nagy felfordulásban, élvezi a fontosságát, a pótcselekvés felfújt ballonjában tetszeleg.

És a diákok nagyon fáradtak. Érdekes összetevõ egy forradalomban a fizikai kimerültség. Még aki nem sebesült meg a tüntetõk közül, az is egy egész éjszakai barikádharc után csak szédelegni tud. Márpedig aki ilyen fokon fáradt, az hajlamos az önsajnálatra. Így sérelmük és méltatlanságuk jogosultsága, illetve annak szubjektív érzése kimerültségükkel egyenes arányban nõ. Az õket körülvevõ kispolgárok és családanyák úgy nézegetik õket, mint a csodabogarakat, annál is inkább, hogy a csodabogarak bebiflázott marxista és maoista szövegeket nyomnak, a Kommunista Kiáltványból idéznek, és azt ismételgetik, hogy nem elégszenek meg homályos ígéretekkel a kormány részérõl, meghívták õket, hogy vegyenek részt a politikában, de ez õket nem érdekli, szabadok akarnak lenni, ez minden! Fáradtságuk nem engedi, hogy bõvebben kifejtsék, miben áll ez a szabadság.

Körülnézek. A "hallgatag többség"-bõl sokan merészkedtek be a Latin negyedbe ezen a furcsa, ködös reggelen. Mindenki álmos, mert mindenki hajnalig a rádiónál ült. Ha földrengés lett volna Párizsban, akkor sem lennének ilyen levertek az emberek. De ez nem akadályozza meg õket abban, hogy vitatkozzanak. A franciák akkor vannak elemükben, amikor kibeszélhetik magukat. A szólásszabadság itt a legnagyobb szentség. De miután mindent elmondtak, ami nyomta a szívüket, akkor is követelik. Mert hisz... akkor a továbbiakban mirõl beszélnének?

Aki nem beszél, az nagy, szlogenekkel teleírt táblákat cipel. Csodás termékenységgel bújtak elõ a szervezetek: gyûléseznek, alapító okmányokat szerkesztenek, ellentmondanak, átfogalmaznak. Minden posztra akad azonnal ember.

(Tragikomikus ez az orvosok esetében, náluk igazán a cselekvés számít, nem pedig a vég nélküli konferenciázás. A minap az Ordre des Médecins, az Orvosi Kamara gyûlésezett, és magnetofonra akarták venni az újonnan fogalmazott alapokmány szövegét. Az "ellenség" azonban minduntalan el akarta vágni a kábelt. A résztvevõk pillanatonként az asztal alá néztek, lábukkal tapogatóztak, nem kúszik-e ismét az "ellenség" a magnetofon zsinórja felé...)

Bizony ez maga a megvalósult szürrealitás. Sokszor az az érzésem, a jóakaratú reformtörekvések megint csak a háttérbe szorultak, mint annyiszor már a történelem folyamán, és parler pour parler, beszéd a beszédért lett az egész felfordulásból - ettõl pedig annyira megmámorosodtak az emberek, hogy észre sem veszik, lassan a létük forog kockán, a reformtörekvéseknek megint egyszer lõttek. De Gaulle nem sokat beszél. Sokan hívei közül ki is ábrándultak belõle az elsõ, hétperces rádiószózata után.

A Sorbonne fõépülete felé igyekszünk: alig akarnak beengedni a karszalagos õrök. Közöttük felismerek nem egy clochard-t, csavargót, akiket, az elõadásokra jövet, a padokon vagy földön alva szoktam látni a Sorbonne terén. Lám, most karszalagos õrök lettek, nem vagyok meggyõzõdve arról, hogy teljesen kijózanodtak. De fontoskodva feszítenek, összevont szemöldökük, durva terelgetõ mozdulataik, személytelen bánásmódjuk, a sok üvöltéstõl berekedt hangjuk gyanúsan emlékeztet az ötvenes évek Budapestjén az utcákon járkáló civil rendõrökre: vak fanatizmus, erõ fitogtatása, végre kézbe kapott hatalom, gyanúsítás ott is, ahol nincs ok...

A diákkártya felmutatása ellenében bemehetünk. Az udvaron teljes a nyüzsgés. A klasszikus stílusú kápolna elõtt diákok égetik a szemetet. Egy Che Guevarra-frizurás fiú néha a tûzre dob valamit, amitõl igen büdös füst kerekedik, és amitõl mindenki, nem odatartozó hanyatt-homlok menekül. Egy másik fiú kezében egy feliratos vörös lobogó, mely a munkás-diák egységet hirdeti: a korlátra akarja illeszteni, lassú, fáradt, lusta mozdulatokkal, de az erõs szélben a nehezékek alól (felszedett utcakövek!) minduntalan kibújik a vászon. A kápolna oszlopain Marx, Lenin, Trockij, Mao, Che Guevara bekeretezett képei, egymás mellett, békességben.

"Botrány! Sehol egy francia ideál! - morog mögöttem valaki. - Miféle forradalom ez, ahol nincsen hazai példakép? Pedig volna éppen elég nemzeti nagyság, múltból, jelenbõl is, akire hallgathatnának. De például Montaigne-nyel a Sorbonne-téren senki sem törõdik... már az is megtiszteltetés jele, hogy nem öntik nyakon vörös festékkel".

Az udvaron Victor Hugo szobrát is a tevékenykedõ forradalmárok közé sorolták: a kezébe illesztettek egy vörös lobogót, amitõl furcsa mód elevennek és szomorúnak látom.

Mögöttem két férfi halkan beszélget:
"Egyetlen élõ ember van, akire hallgatnak: Daniel Cohn-Bendit. A »Dany le Roux«: más körülmények között talán valamiféle Danny Key lett volna belõle, szórakoztató szteppelõ. De most, kihasználva a tömeghisztériát, az ifjúság lelkén szteppel." - "Igen, és elméletben az ismeretlen katona sírján, az Arc de Triomphe alatt, amit állítólag »monument con«-nak nevezett. A nemzetgyûlésben egy képviselõ, megfelelõ bocsánatkérések után, fel is olvasta ezt a nyilatkozatot... mire a jelenlévõk? - szkeptikusan a vállukat vonogatták: no és, minek ezen így felháborodni?"

Marx, Lenin, Trockij, Mao, Che Guevara: halottak, mártírok, hõsök. Moszkvai emigránsoktól hallom, hogy telefonon azt kérdezik tõlük orosz honfitársaik: "Mi az, a franciák teljesen megõrültek?" - Igen, húsz, ötven meg száz év távlatából pislognak itt a Sorbonne udvarán értetlen arccal e nagy világforradalmárok. Mao távoli ázsiai istenként tekint le a képrõl, mert elõtte még füstölnek is. Hiszen itt, Párizsban pontosan ellenkezõ célért, az individualizmus még nagyobb gyõzelméért folyik a harc. Ezek a drugstore-töltelékké sorvadt egzisztencialisták nem tudják, hogy Kínában a tömeg a szent, és az az eretnek, aki síkra száll az egyéniség jogaiért. Itt: "önigazgatás", "egyéniség", "több szólásszabadság"... Furcsa: mintha itt Franciaországban most találták volna ki a szólásszabadságot, mintha valami új színfolt lenne a francia közéletben. Mintha nem is tudnák, hogy szólásszabadságban fürdenek. Mint az úrhatnám polgár: "nem is tudtam, hogy prózában beszélek". De sok minden hangzik el "spanyol viaszként": az egyéniség megõrzése vagy visszaszerzése címén már régóta ismert, a köztudatban régen élõ fogalmakat akarnak újként eladni.

Szeretném itt a Sorbonne feldúlt udvarán elkiáltani magam, amit Szindbád mond az Ezeregyéjszakában: "Emberek, késedelem nélkül térjetek vissza a hajóra! A sziget, amelyen vagytok, voltaképpen egy nagy hal!"

Odéon színház: már a szabad belépéssel baj van. Megint karszalagos, borostás õrök állják utunkat: "Ez nem bejárat, ez kijárat!" - és terelnek a másik ajtó felé. Ott pedig: "Ez nem bejárat, ez kijárat, tessék a középsõ ajtón bemenni!" Valahogy bejutunk. Igen zsúfolt a "nézõtér". A színpadon a vasfüggönyt leengedték, a kis ajtó nyitva, keretében egy jelmezbe öltözött forradalmár (vörös, mezítlábas, XVIII. századi-hálósipkás harcos) nézelõdik a nyüzsgõ tömegre. (Megtudtuk, hogy Jean-Louis Barrault, a színház igazgatója hosszas alkudozás után kénytelen volt a kelléktárba beengedni a felkelõket, hogy 1789-es hangulatot tudjanak elõvarázsolni. Másik változat szerint lelkesen keblére ölelte õket... akik azonnal minden értékes színházi jelmezt széjjelhordtak, beléjük bújtak, lobogót hasogattak belõlük.) Egy karszalagos funkcionárius-forma, nem-nélküli figura próbál rendet teremteni, egyre jobban hadonászik, õrjöngve rázza a fejét. A tömeg élvezi, egyre nagyobb a zaj. Amint két szót szól valaki, alig bírják türelemmel, két perc múlva kifütyülik. A karok a levegõben lengenek, mindenki egyszerre akar beszélni. Mindenki csak saját magát veszi komolyan, és mintha a másikat csak azért hallgatnák meg, hogy hahotázhassanak rajta. Miután kifütyülnek valakit, ismét szólásra jelentkezik egy másik, szól néhány "individuális" szót, õt is kifütyülik, és ez így megy, míg ott vagyunk jó másfél óra hosszat.

Egyszer csak felszólal egy kis fekete hajú, erõs állú, ideges szemû, finom-kezû férfi. Elöljáróban elmondja, hogy nem forradalmár, õ színész, de megtanulta X. Y.-tól, hogy forradalmárnak nem születik az ember, hanem azzá válik! Õt is a körülmények kényszerítették arra, hogy politizáljon (kezdõdõ morgás).

A kis ideges szemû színész felemeli hangját:
"Bocsánatot kérek! látják, én kérek bocsánatot! Csupán négy oldalt akarok felolvasni (pisszegés, fújás), nem, ne féljenek, ez nem hosszú, de higgyék el, nagyon sokat foglalkoztam az állam átszervezésének problémájával, nem akarom, hogy a munkám kárba vesszen (hangos fütyülés, közben halántékán kidagadt erekkel próbálja túlüvölteni a közönséget)... a munkásokat fel kell világosítani, értik? ez az értelmiségiek feladata! eddig ezt bûnösen elmulasztottuk! Menjen De Gaulle! Jöjjön Mendes-France!" (részben taps, részben hurrogás).

Valaki elkiáltja magát:
"Mi nem akarunk egy embert egy másikkal helyettesíteni! Itt nem személycserérõl van szó, hanem a rendszer gyökeres megváltoztatásáról! Mi a nép diktatúráját akarjuk, ahol nem az egyes emberek uralkodnak majd!"

Egy másik bekiabáló:
"Hát mégiscsak ember formájú társadalomban élünk, egy embert mivel akarnak helyettesíteni, ördöggel? marslakóval? bohóccal?" (hangos hú-hú).
Megfontolt tanárforma kér szót:
"Márpedig az embert csak emberrel lehet helyettesíteni. Ha kiemeljük a gerincet valamibõl, egy másik gerincformájú szervet kell a helyébe illeszteni! A gerincoszlopot nem lehet se gömbbel, se kockával helyettesíteni. Ez is természeti törvény. Ha valaki megszegi, saját magára hull vissza az eredmény. Büntetlenül nem lehet sem a Föld, sem az ember vonzókörébõl kikerülni!"

Néhány másodperc szünet, aztán valaki bekiabál: népi demokratikus államformát indítványoz. Ez sokaknak tetszik. Csak néhányan tiltakoznak: "nem akarunk totalitárius kommunizmust!"

Egy szürke emberke, csendes, monoton hangon elmondja, hogy õ az elmúlt húsz év alatt hetedik emeleti padlásszobájában kidolgozott egy mindent átfogó forradalmi államtervezetet! Ez élete nagy pillanata: hagyják, az istenért, hagyják elõadni! Erre várt húsz évet! - Nem hagyják.

Már-már fárasztóvá, egyhangúvá válik számomra a nyüzsgés ("grisaille de la polychromie" - suttogja mögöttem valaki), mikor a díszpáholyon keresztül mellém mászik egy középkorú, polgári külsejû nõ. Kis idõ múlva oldalba bök: nem tudom-e, ki az a szakállas irányító-ember ott középen, mert mindenhol felbukkan a Quartier Latin-ben. Azt felelem, hogy nem tudom, talán színész. Nem, nem, válaszolja, õ színésznõ, ismerné, ha az lenne. Mindenesetre a szakállas egyre nehezebben tud csendet teremteni az alkalmi elõadók világmegváltó szónoklatai számára. Hiába hivatkoznak egyre-másra a szólásszabadságra. Végül a kelléktárból a színpadról odadobnak neki egy tülökforma dudát. Ettõl kezdve a hangzavarhoz állandó tülkölés is járul.

Egyszerre erõteljes, zengõ hangon elkiáltja magát szomszédom, a színésznõ:
"Hagyják már szóhoz jutni azt a kis anarchistát ott a sarokban! Egy anarchistához képest igen szerényen viselkedik!"

A "kis anarchista" szerényen elõlép, körülnéz és tõmondatokban elmondja, hogy õ biztosítási ügynök, és csak annyit akar mondani a jelenlévõknek, hogy mindent de igazán mindent, és mindenkit de igazán mindenkit leszarik az életben. Köszöni, hogy meghallgatták. És ezzel eltûnik. - (Tapsvihar.)
Egyenként a szónokok önkéntes világmegváltóként lépnek fel. De mikor egy nõ felháborodva hiányolja a helyes információkat, a tülkölõ irányító okító hangsúllyal válaszolja: ha valaki tájékoztatást akar adni vagy kapni, az menjen a forradalmi bizottságokhoz, azok arra valók. Mi itt beszélgetni jöttünk össze.

Igen, hát ez a helyes kifejezés.

A Magyar Nemzet meghatottan írja Budapesten, hogy Franciaországban a várakozáson felül a legszebb régi munkásmozgalmi légkör uralkodik. Nevetséges. Itt a legszebb XVIII. század-végi bõvérû, megittasodott - de érzékelhetõen teljesen dilettáns! - forradalmi hangulat uralkodik.
Hazafelé jövet egy plakátot látunk, hatalmas piros betûkkel ez áll rajta: "Te eszel! De vajon gondolkozol-e?" - Tényleg, az Odéonban (amely annyi igazán szép felemelõ, és fõleg gondolatébresztõ színházi elõadás emlékét õrzi) üvöltõ világmegváltók közül hányan gondolkodnak? De Gaulle egyik hírneves-zengzetes mondása: Franciaország azzá válik, amivé teszik. Itt most az egyik gyakorlati fõkérdés az, meddig hajtja az embereket a vak szabadságvágyuk, a másik pedig az, akad-e a kellõ pillanatban egy olyan vezetõ egyéniség, aki valóban gondolkodik, aki tudja, mit kell tenni, és meggyõzõen ki is tudja fejezni. Olyan ember, aki nem egy a nyájból. Máshogyan fogalmazva, vajon De Gaulle képes-e még erre?

Május 26., vasárnap

Francia szomszédainkkal beszélgetünk: vajon kikbõl tevõdik össze a tüntetõk csoportja? Minek hívjuk õket? Fiatalok? - nem csak fiatalok vannak közöttük, és nem minden fiatal áll mellettük. Forradalmárok? felkelõk? - hol van itt komoly ok komoly forradalomra? Izgága lázítók? - a munkások és az egyetemisták reform-követelései között van valóban sok igazságos szempont, nem lehet negatívan felfogni ennek a megmozdulásnak a magvát. No akkor egész egyszerûen: a franciák? a tömeg? - ez túlzottan általánosító. Lényeg az, hogy komoly polgárháborús veszélyrõl van szó, ami persze azt jelenti, hogy az egyik francia így gondolkozik, a másik meg úgy. De hogyan? Ötvenmillió-fajtaképpen. Még ránk, magyarokra mondják, hogy széthúzóak vagyunk.

Sajnos nem érzem, hogy a rádió, az utca vagy akár különbözõ szervezetek nyilatkozatai, akár a kormány vagy a parlamenti viták elégségesek lennének egy valóságos keresztmetszet létrehozására. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy vannak a tömegben olyanok, akik gondolkodnak, és vannak olyanok, akik tudatosan tesznek rosszat.

Ma, május 26-án, kb. 50 órával a Latin-negyedben lezajlott barikádharcok után érezhetõ végre egy kicsit a lecsillapodás. A kormány tegnap délután 3 órától ma hajnali 4 óráig, kis megszakításokkal, tárgyalt a szakszervezeti vezetõkkel. Van remény rá, mondják, hogy még ma éjszaka megállapodnak. Már egy hozzávetõleges idõpontról is beszéltek, ami a munka újrafelvételét illeti: csütörtök elõtt viszont semmiképpen, és az összes üzem, vállalat együtt kell hogy felvegye a munkát, nem egymás után.

Ha egy-két héten belül Párizs élete valóban normális kerékvágásba lendül vissza, értetlenül fogunk nézni továbbra is az elmúlt (ó, jaj, bárcsak már múlt lenne!) hetek eseményeire. Mi volt ez? Kiknek a forradalma? Vagy természeti csapás, mint mikor az Arno nemrégiben elárasztotta Firenzét? Vagy mi volt? Szégyellni fogom magam, egyrészt azért, hogy az Odéonba nagy érdeklõdéssel léptem be azon a napon, hogy az ott fellépõ hordószónokokat bizonyos mértékig komolyan vettem, illetve vártam, szóljon már közülük legalább egy, egyetlenegy tudatosan gondolkodó, önálló, konstruktív koncepcióval, konkrét javaslatokkal elõálló ember. Istenem, most érzem, és micsoda súllyal nehezedik rám, hogy milyen ritka emberpéldány a gondolkodó. Szégyellni fogom magam másrészt, hogy begyulladtam, respektáltam a tömeget, érveltem, szorongtam, titkon reméltem mégis, hogy olyan idõket élünk már, mikor koncepció nélküli anarchisták, vagy könyvbõl frázisokkal táplálkozó fanatikusok nem tudnak néhány nap alatt felborítani egy civilizált, kulturális értékekben élõ és igyekvõ, fejlõdõ országot. De lám, azt se tudjuk, a felszín alatt nyugodt volt-e ez az ország vagy sem. Csak külföldi, fizetett agitátorok uszították fel, vagy valóban nyugtalan volt? Egy szociáldemokrata képviselõt idézve: a franciák éppen elegen vannak, éppen eléggé nagy történelmi, társadalmi tradícióval és gyakorlattal rendelkeznek a szabadság kivívására, éppen elég nagy a jelen szellemi tekintélyük ahhoz, hogy sorsukat ne tegyék könnyelmûen lepénzelt, más országból jött agitátorok kezébe.

És ha mégse lendül normális kerékvágásba Párizs élete? Hiszen ma még minden cseppfolyós. Ha a holnapra az UNEF (Francia Egyetemisták Nemzeti Uniója) által szervezett újabb tüntetés elmérgesíti a helyzetet, ha a kormány nem mutat elegendõ energiát (mint ahogy máris félig-meddig kicsúszott kezébõl a kezdeményezés), akkor, akkor tovább sodortatjuk magunkat az árral, tovább fülelünk jobbra, balra, megpróbáljuk összeszedni darabokból a Valóságot, mely összemorzsolódott a Helyzet sokrétûsége alatt.

Május 30., csütörtök

Hihetetlen gyorsasággal változnak az események. A ma délután kiadott holnapi Le Monde este már nem érvényes. Miután De Gaulle tegnap kivonult Colombey-ba, úgy látszott, a kormány és vele Franciaország hosszú idõre zátonyra fut. Ma azonban a köztársasági elnök bejelentette, nem mond le, sõt, Pompidou miniszterelnököt is megtartja posztján, összehívja a minisztertanácsot kormányátalakítás céljából, Franciaországot nem teszi ki a kommunizmus, sõt az anarchia veszélyének.

Közel egymillió ember gyûlt össze a Concorde-téren tüntetni De Gaulle mellett. Ilyen tömegnek a fele sem gyûlt össze soha egyetlen diák- vagy munkástüntetésen.

Másrészt viszont a mindennapok megélése egyre nehezebb. Nem volt igazam, éppen nem lehet hasonlítani az Arno kiáradásához ezt a párizsi "forradalmat". Akkor Firenzében a víz visszahúzódása után rögtön nekifogtak a károk kijavításához. Mindenki teljes erõbedobással dolgozott. Most itt Párizsban az élet egyre bénább lesz. Az emberek egyre blazírtabbak. Az élelmiszerszállítást még úgy-ahogy biztosítják, fõleg a kis üzletekben, de azok is félig üresek. Eltûnt a cukor, a rizs, az olaj, a liszt. A zöldségféle ára az egekig felszökött. A nagyáruházak, és az élelmiszer-áruházak zárva tartanak. A bankok is teljesen megbénultak: korlátozták a készpénzkiadást, a devizakiadás pedig megszûnt. Mindenki szédelegve jár az utcán, kicsit cél nélkül, a várakozás visszfénye csak messzirõl, mélyrõl tûnik fel a tekintetekben. De érdekes megfigyelni, hogy a városban nagy kiterjedése miatt eloszlik a zendülés hangulata. A boulevard des Capucins elegáns kirakatai elõtt nem lehet érzékelni, ami a Latin-negyedben történik. Ez a tény szürreálissá, álomszerûvé teszi a válságot.

Csak a nagy sugárutakon és körutakon hordja el a katonaság a szemetet. Az utcán sok helyen embermagasságú buckákban hever a szemét, nap süti, szél hordja. A tüntetõk a barikádokhoz az utca közepére hordták, meggyújtották, de így legalább a szemét problémája néhol megoldódik. A benzinkutak bezártak. Az útonállás módosult: "benzint vagy életet!" És mikor a szerencsés benzintulajdonos rálép a gázra, hogy az útonállótól megszabaduljon, belelõnek az autógumijába.

Ide jutottunk egyetlen hét leforgása alatt. Az emberek halkan morognak, de nincs pánik! Ez érdekes. Csak közhelyeket szûrnek át fogaikon: "Micsoda élet! Micsoda zûr! Végül is mi magunk vagyunk a szenvedõ alanyok, nem?" Mindemellett senki sem gondol arra - és milyen rugalmas, kipihent természetre vall ez! - hogy holnap talán nem lesz se kenyér, se tej, se villany, se gáz. Szomszédaim mosolyogva mondják: "Ne nyugtalankodjék asszonyom, meglátja, minden elrendezõdik".

Mégiscsak mediterrán ország ez, ahol a legvehemensebb dolgok is elõfordulnak, minden a komikum és a legvéresebb komolyság határán táncol. Egy vidéki városban a tüntetõk felsorakoztak, hadonászni kezdtek, mert a rendõrök megakadályozták a továbbvonulást. Már-már összeakaszkodtak, mikor a helyi önkormányzat egyik ablaka kivágódott, kihajolt a tüntetõk vezetõje: "Emberek, hagyjátok abba, lemondtam!" Lecsendesedtek a kedélyek, a rendõr és a munkás együtt, békésen komótosan megtárgyalta a helyzetet.

Tegnap Párizsban a köztársaság védelmére (ez a kifejezés is ebben a helyzetben oly szürreális!) szervezett tüntetésen: "De Gaulle nincs egyedül!", "A franciák velünk vannak!" - jelmondatok mellett egy csapat lelkes apáca skandálta: "Mitterrand, fous le camp!" (Mitterrand, hordd el magad!). És néhány szûziesen mosolygó apáca általvetõs tarisznyáján a diákok által közkedvelt felirat: "Fais l'amour, mais pas la guerre!" (Szerelmeskedj, ne háborúzz!).

Június 2., Pünkösdvasárnap

De Gaulle csütörtöki rádióbeszéde óta a politikai pozíciók ugyan változtak, de az élet bénultsága nem sokat csökkent. Igaz, benzint már lehet kapni, rengetegen elmentek hét végére vidéki nyaralójukba, de hogy kedden mi fog történni, azt senki sem tudja, és senkit nem érdekel. Néhányan fontolgatják: merre a legrövidebb az út elhagyni Franciaországot arra az esetre, ha kitör a kommunizmus: természetesen, mint XVI. Lajos: Belgium felé! Még mindig nem járnak az autóbuszok, a vonatok sem, és a metró sem. A postások is csak részben kezdtek dolgozni. Csigalassúsággal haladnak a tárgyalások.

Furcsa véletlen (ha vannak véletlenek!) összecsengés: most olvasom André Malraux: Hódítók címû regényét. A kínai forradalomról szól, ahova tettre készen betoppan Garine, egy svájci milliomos elkényeztetett fia: megcsömörlötten az otthoni luxus-életformától, beáll forradalmárnak.
Malraux 1928-ban írta a regényt, 1948-ban hozzátett egy utószót (a Salle Pleyelben, 1948-ban elmondott szónoklat szövege), és én most, 1968 májusában Párizsban olvasom.

Az 1948-ban írt utószó a világ örökségének kérdését taglalja. Itt és most számomra nagyon-nagyon aktuális! "Nem lehet örökölni oly módon, hogy leromboljuk a múltat. Sõt: a múlt értékei ugyannyit nyernek, ha tiszteletben tartják, mint amennyit az örökös nyer az öröksége által. És Európával nem elõször történik meg, hogy nem szabadságban, hanem végzetben gondolkodik! Európában - folytatja Malraux - a Mohácsi vész idején nem mentek túl jól a dolgok. Akkor sem ment túl jól az embereknek, mikor Michelangelo az Éjszaka talapzatára véste: »ne ébredj fel, ha a zsarnokságot kell látnod!« A múlt örökségének kérdése még komolyabban vetõdik fel a Szovjetunióban, ahol nemcsak a múltat rombolják le, de az egymást gyilkoló örökösök már kiveszõfélben vannak. A sztálini birodalom egymás után gyártja a feltételes reflexeket: "aki igazságot mond, Pravdára gondol...".

A regény riport-féleség, tartalmában is, tónusában is az. De nincs sem író, sem riporter, van viszont egy emberi lény egyes szám elsõ személyben, aki összegyûjt véleményeket, személyiségek különbözõ leírásait, forradalom rugóit. Sûrített és monoton a stílus, illik a kínai forradalom sûrített és monoton atmoszférájához (és bizony most a Párizsban uralkodó hangulathoz). Garine: szobanövény, de ez a szobanövény képes bevonni magát egy furcsa, hatásos kéreggel, az önmagába vetett bizalommal, gondosan kiagyalt bizonyítékokkal: "Én alkottam meg az õ reménységüket!... A forradalmat nem lehet tûzbe fojtani, mert az maga is tûz, minden, ami nem forradalom, még rosszabb, ezt ki kell jelentenem, még akkor is, ha teljesen megundorodtam tõle... A szenvedés nem lazítja fel az élet abszurditását, hanem megerõsíti azt..." (Talán Malraux ezzel azt akarja mondani, hogy a szenvedés olyan, mint a betegség: nem testidegen ellenség! a szenvedés belülrõl rombol, a szenvedés átalakul... saját magunkká).

Garine félelmetes: "Most már tudom, mi a Birodalom: irányítani, meghatározni, kényszeríteni! Ez az élet!" - És ma mi ehhez képest az élet? és mi az ideál? létezik-e, hasznos-e számunkra az ideál, ha nem tudjuk soha-soha elérni? Daniel Cohn-Bendit is egy Garine lesz?

Június 3., Pünkösd hétfõ

Most, 1968 májusában-júniusában, mikor párhuzamosan élem a válságot és olvasom a válságot, nem tudjuk, hogy ez, ami itt most körülöttünk zajlik, mennyire lesz történelem-alakító. Ma komolyan Franciaország sorsa forog kockán. Én egy kommunista országból jöttem és iszonyatosan zavar a fiatal felkelõk elvakultsága, amellyel a kommunizmust áhítják. Én pontosan ama bizonyos "örökség" miatt jöttem Franciaországba. Mégis, a mostani példa azt mutatja, hogy egy örökség, legyen az bármennyire pozitív, hatalmas, nem bír abszolút értékkel. És azt is mutatja, hogy a múlt öröksége igen vegyes felvágott, pozitív és negatív elemei hol itt, hol ott bukkannak fel, hol jótékonyan, hol ártóan, kit fertõzve, kit gyógyítva.

Azt is írja Malraux az utószóban, hogy az igazságot csak akkor tudjuk magunkévá tenni, ha személyes próbatételeken megyünk keresztül. Ez így van! Ezt aztán valóban megtapasztaltuk a boulevard Saint-Michel kidöntött platánfáinál, a betört kirakatoknál, a fiatalok gyorsan fellobbanó és éppoly gyorsan megfáradt lelkesedése láttán, mely olyan lett, mint a szappanbuborék... Nem tudok nem gondolni rá - pedig tudom, semmi haszna nincs, de a kidöntött, elpusztított platánfák nevében! -, ha a fiatalok tízezrei olvasták volna a Hódítókat, és a tanulságos utószót, megkímélhették volna magukat egy ilyen fiktív forradalomtól, a pusztítás, a reménytelenség, a kiégés külsõ és belsõ szégyenétõl... illetve, Malraux gondolatmenetét követve, még akkor sem kímélhették volna meg magukat, mivel szükségük volt a személyes próbatételre! És talán így van ez jól. Ha Balassi Bálint vagy Petõfi Sándor itt és most élne, vajon nem a barikádokon tûnnének fel?

Style Mûhely Document
1998. XXII. évfolyam, 3. szám