Provence történelme

Az ókori Provence történelme Marseille, pontosabban Massalia kereskedő állomásának megalapításától kezdődik, amikor i.e. 600 körül, Phókaiaból, egy görög kolónia telepedett meg. Egy évszázaddal később Massalia már annyira megerősödött, hogy saját pénzt forgalmazott és a partvidéken gyarmatokat kezdett létesíteni. Érdekesség, hogy a görögök honosították meg az olajfát, az olívaolajat, a szőlőt és a bort, melyek a mai napig fontos részét képezik a vidéknek.

Provence Gallia Provinciáról kapta nevét.

I.e. 2. század körül, Marseille a kelták támadásainak visszaverése miatt hívta be a rómaiakat a városba, ezáltal a római közigazgatás kiépülésével a kereszténység is elterjedt, kijelölve a püspökségek és érsekségek határait. I.e. 122-ben a rómaiak megalapították Aquae Sextiae-t, a mai Aix-en-Provence városát. Róma terjedése Dél-Gallia felé a Hispániába vezető szárazföldi útvonal miatt volt fontos, és i.e. 118-ra már Róma felügyelte a teljes partvidéket.

Rómának Gallia Provincia (innen a „Provence” név) fontos tartománya volt. Az innen származó gabona, olíva olaj és a hajók miatt. A város szerepét jól demonstrálták a kiváló minőségű vízvezetékek, fürdők, amphiteátrumok és templomok.
 
Marseille történelmében akkor fordult a kocka, mikor a polgárháborúban Caesarral szemben Pompeiust támogatta, és a 49-ben bekövetkező ostrom után a birtokait Arles, Narbonne és Fréjus között osztották szét. (Ezt követően a 4. századtól vált megint fontossá a vidék, mivel Constantinus idején Arles a római császárok kedvelt tartózkodási helye volt.)
 
Régészeti leletek alapján lehet tudni, hogy már a 3. században is gyakorolták a keresztény vallást a vidéken, de csak az 5. századtól alapítottak kolostorokat, például a marseille-i Saint-Victor apátságot, mely egyben a központja is volt a térség szétszórt szerzetességének. (Érdekesség, hogy a későbbiekben a korai kereszténység egyik legfontosabb zsinatát 314-ben, Arles-ban tartották.)

476-ot követően zűrzavaros időszak következett, a vízigót és osztrogót inváziók után a frankok kerekedtek felül, de az új urak egyre inkább észak felé fordultak. Így a Földközi-tenger partvidékéhez, Arles-hoz és Marseille-hez kötődő kereskedelem egyre inkább elapadt.
 
Amikor 535 és 537 között a keleti gótoktól a frankok megkapták a térséget, gyakorlati értelemben Provence független maradt, és a későbbiekben Nagy Károly alatt vált a Frank Birodalom részévé.

A 843-as verduni egyezménnyel a Rhône lett a határfolyó, és később ez alapján választották szét Provence-t és Languedoc-ot. Az elkövetkező időszakot, a helyi önállósodás, és a Burgundiával való szövetség jellemezte (a Burgundiai Királyság részeként). A 10. század elején, pedig a királyság csatlakozott a Német-római Birodalomhoz.
 
A nagyjából 12. századig tartó gazdasági felemelkedés (kereskedelem a Földközi-tengeren és a Rhône mentén) a kathar eretnekek ellen indított háborúkkal torpant meg (1209-1229). Az eretnekeket a helyi hűbérurak egy része el is tűrte (akár támogatta is), így önálló egyházi szervezetet építettek ki. (Aragónok: szövetkeztek a franciák ellen, a katharokkal, mivel céljuk egy déli össz-állam kialakítása volt. II. Péter aragón király felesége montpellier-ből származott)

Simon de Monfort vezetésével a keresztes háborúként meghirdetett hadjárat végére Dél végleg betagozódott a királyságba. Az utolsó provence-i gróf, V. Raymond-Bérenger semmit sem bízva a véletlenre, mind a négy lányát királyokhoz, vagy trónörökösökhöz adta feleségül: (a legidősebbet, Margitot IX. Lajoshoz, Eleonórát az angol III. Henrikhez, Sanchiát Cornwalli Richárdhoz, és) Beatrixot 1246-ban Anjou Károlyhoz. Ezzel Provence, az Anjouk hatalma alá került, ami végül is addig ismeretlen stabilitást teremtett, és központnak Aix városát tették meg.
 
A 14. században egy új és meghatározó tényező kapcsolódott Provence történelmébe: Avignon pápai székhellyé vált, ami által ellenőrzése alá vonta a hátországot, és védelmet nyert a franciáktól. Mikor 1376-ban a pápai udvar visszatért Rómába, Avignon az ellenpápák székhelyévé vált.

A koraújkor Provence számára vallásháborúkat tartogatott, a valdensek átvészelték a 13. századi üldöztetéseket, és most három évszázaddal később tűntek el végleg I. Ferenc irtó hadjárata során.

Mindemellett a koraújkorban Provence-ot más is rettegve tartotta, a fekete halál, mely az 1580-as és 1629-es években volt a legpusztítóbb. Innentől kezdve figyelhető meg az a gazdasági arányeltolódás, mely a nagyvárosokra (Marseille, Aix, Arles) koncentrált a középméretű városok rovására (pl.: Sisteron, Orange). A XVII. század folyamán Marseille-ben alakult meg az Afrikai Társaság, és ekkor már konzulokat küldtek Levantéba és Marokkó partjaira. Az utolsó nyugat-európai járvány 1720-ban pusztított Provence-ban.

A francia forradalom eseményei Marseille-ben már 1789 tavaszán megkezdődtek, rögtön csatlakozva az eseményekhez, amikor a köztársaságiak Provence más városai felé indultak, és innen származik a francia himnusz, a Marseillaise is. Az ellenforradalmi tevékenységeket Marseille-ben Robespierre 1793-as terrorja fojtotta el.

Érdekesség, hogy bár Bonaparte Napóleon Antibes-ban és Toulonban esett át katonai kiképzésen, nem fűzték különösebb érzelmek Provence-hoz (ami egyébként kölcsönös volt).

A Szuezi-csatorna 1869-es megnyitásával a francia gyarmatok szaporodása Marseille kikötői forgalmát gyakorlatilag a négyszeresére emelték.

Az ipari forradalom hatásaiként lehet elkönyvelni az idegenforgalom megjelenését a Délvidéken. Eleinte csak az utazgató arisztokrácia tartózkodott Provence-ban, majd lassacskán az oroszok és angolok is megjelentek. A vasúthálózat egészen a 19. századig fejlődött, az Avignont Marseille-el összekötő vonaltól kezdve. A kereskedelem fellendülésével és szélesedésével az addig eldugottabb területek is elkezdhettek fellendülni, bekapcsolódni a gazdasági vérkeringésbe.

A központosított közigazgatási és oktatási rendszer a vidéket egyre inkább Franciaország részeként kezelte, a provanszál nyelv is lassacskán kihalt (néhány eldugott területet kivéve). A 20. század második feléig a hegyvidékekből a nagyvárosokba költözés átalakította a népsűrűséget, mivel Avignon és Marseille külvárosaiban túlnépesedett nyomornegyedek alakultak ki.

A turizmus fellendüléseként megfigyelhető, hogy Côte d'Azur a világ minden tájáról érkező előkelőségek, művészek és írók divatos találkozóhelyévé vált. Divatos központok alakultak ki, mint például Cannes, Nizza és Monte-Carlo.

Provence történeti földrajza: vízrajz, domborzat

A Provence-Alpes-Côte d'Azur régió hat megyéből áll:

1. Alpes-de-Haute-Provence
2. Alpes-Maritimes
3. Bouches-du-Rhône
4. Hautes-Alpes
5. Var
6. Vaucluse

A régió székhelye Marseille, területe 31 400 km2, népessége megközelítőleg 5 millió fő. (egy 2007-es adat szerint pontosan 4 818 000 fő) A P.A.C.A. egy adminisztratív jelölés, földrajzilag a régió neve Provence.

Ami belső-Provence földrajzát illeti, főleg mészkőnyúlványokból, tömör mészkő fennsíkokból, részben lepusztult régi sziklatalapzatokból, keskeny völgyekből, síkságokból és medencékből áll. Braudel szerint hozzávetőlegesen az egyik oldalon természeti kincsekben szegényebb felföldek (mészplatók és fakereskedelem a jellemző) másikon síkságok, medencék és folyópartok találhatóak.

Mindez megmagyarázza a magasan fekvő provence-i falvakat, mivel azok nem a hegygerincre települtek, hanem köztes helyet választottak: félúton a lenti termelési kultúrák és a magasban húzódó erdős térségek között. Mivel ma már nincs fakitermelés, a falvak lejjebb húzódtak, illetve máshol a domboldalakra, a szőlő és lenti gabonaföldek közé ékelődtek be.

Ami az éghajlatot, és az időjárást illeti, szükséges megemlíteni egy fontos tényezőt, amelyet „második istenátka”-ként is emlegetnek a provence-iak (a Durance áradása előtt - lásd később), ez pedig a misztrál. Ez az észak-északnyugat felől fújó jeges szél, telente és tavaszonként szokott végigsöpörni a Rhône völgyszorosán, akár a 150 km/h sebességet is elérve. Ennek oka, hogy az Atlanti-óceán felől érkező magas légnyomású légtömegek találkoznak az alacsony légnyomásúakkal a Genovai-öbölnél, így hideg levegő zúdul erre a nyugati részre.

A terület legfontosabb folyója a Rhône, mely Svájc és Franciaország területén folyik keresztül, és amely a történelem folyamán fontos kereskedelmi útvonalnak számított, továbbá a mai napig fontos közlekedési útvonal és iparvidék. 1753 méter magasan, a Nyugati-Alpokból ered, majd átfolyik a Genfi-tavon, és Port-St-Louis-du-Rhône-nál, nagy deltával torkollik a Földközi-tengerbe.

A Rhône folyón zajló közlekedésről érdemes megjegyezni, hogy alig terjedt ki a mellékfolyókra, mivel azok alkalmatlanok a hajózásra.

A másik fontos folyó, mely a Rhône-tól keletebbre található és az Alpok déli részének legfontosabb vízi útvonalát is jelenti, a Durance. A provence-i klíma következtében az emberek sokáig rettegtek a hirtelen vízszintemelkedéstől, amely évente kétszer, tavasszal és ősszel következett be (harmadik „Isten átkaként” is szokták hívni a Durance áradását).

Az esős időjárásra a rövid viharok a jellemzőek, ám ilyenkor rengeteg csapadék zúdul le. A patakokon kívül a Durance vízellátását az olvadó hó, és mellékfolyója a Verdun biztosítja. Már a 13. század óta próbálkoztak gátépítéssel, szabályozásokkal, csatornákkal, melyek a termőföldek (Aix) öntözésére lennének alkalmasak. 1857 és 1875 között építettek egy csatornát, ami összekötötte Marseille-el.

Egy másik folyó, a Verdun érdekességeként lehet megemlíteni, hogy vizét a Lac de Sainte-Croix-ba, egy mesterséges tóba gyűjtötték össze (amely Provence legnagyobb tava). Az öntözés során számos gyümölcsöskertet tudtak a helyiek kialakítani, gazdasági fellendülést hozva (Préalpes).

Gazdaság és kereskedelem

Csakúgy, mint az egész Földközi-tenger partvidékén, ezen a vidéken is a búza, a  fa- és cserjekultúra (mandula, olíva, szőlő) valamint a kisállattartáson (főleg birkatenyészés) nyugodott a mezőgazdaság. A cserje és a faültetvények alkalmazkodnak a könnyű, köves, száraz talajhoz, ráadásul a tavaszi esők a búzának kedveznek, az ősziek, pedig segítik a parlagfű sarjadását. A széttagoltságból adódóan a régiók az önellátásra rendezkedtek be.

A 14. század során az avignoni pápaság a régióban gazdasági megújulást is hozott, egész pontosan új iparágak fellendülését (üvegkészítés), és megjelenését (papírgyártás, dinnyetermesztés) jelentette.

A 17. század kézműipari érdekessége: mikor XIV. Lajos visszavonta a nantes-i ediktumot, bekövetkezett Nîmes és Arles protestánsainak üldözése, ezzel pedig megfosztották a városokat a hugenotta kézművesektől, akik ezáltal ezrével vándoroltak el. Akik maradtak, zavartalanul tovább gyártották a selymet és a nîmes-i kék vásznat, amelyet ők „de Nîmes”-nek hívtak. Dél-Franciaország is szövőipari terület volt, az ipart a városban is űzték, de legnagyobbrészt a mezőgazdasági jövedelmet kiegészítő tevékenységként folytatták a parasztházakban.

Ahogy Délvidék (a Midi) és Franciaország története egybefonódott, Párizs gazdasági haszna ebből leginkább a délről jövő gyümölcsök, olívaolaj, bor, kelmék és az adók miatt volt fontos, továbbá a háborúkhoz ezen a térségen épültek a hajók is.

A 18. században megszűnő elszigeteltség miatt a vidékek rákényszerültek, hogy valamilyen meghatározott tevékenységet válasszanak, ami általában vagy a búzatermelés (főleg az Arc-völgyében), vagy az állattenyésztés (Arles) vagy a szőlőművelés – amelynek egyébként növekedett a jelentősége is - (Cassistól, Toulonig) volt. Az ipar esetében Nîmes a textiliparról, Aigues-Mortes és Hyères a sóról, Beaucaire a bútoriparról, Grasse a parfümgyártásról és bőrmegmunkálásról volt híres.

Ez az évszázad a gyarapodás és a terjeszkedés időszaka volt, a fontosabb ipari központokban kialakult a gazdag nagypolgárság. Ami a textilipart jelenti, főleg Cévennes falvainak parasztjai foglalkoztak szövéssel, a finomabb kelmét spanyol, a rosszabb minőségűt helyi vagy észak-afrikai gyapjúból szőtték. A kész termékekből sokat exportáltak Afrikába és a Közel-Keletre.

19. századi kibontakozásáig Provence gazdasága alapvetően mezőgazdasági jellegű maradt. Két város volt ez alól kivétel: Marseille, mely hihetetlen gyorsasággal emelkedett egy nemzetközi kikötő rangjára. 1849-ben, az ipari forradalom hatására nyitották meg az Avignont és Marseille-t összekötő vasútvonalat, melyet folyamatosan fejlesztettek, míg végül Provence, Párizsból és Olaszországból könnyen elérhetővé vált. Így az Alpok lábánál fekvő, és korábban elzárt területek is bekapcsolódhattak a kereskedelmi útvonalakba. Ezáltal olyan népességbeli változások alakultak ki, melyek Marseille és Avignon városában túlnépesedéshez vezettek.

Viszont a közlekedési utak fejlesztése során a turizmusban is látványos fellendülés következett be, a korábban már említett Cannes, Nizza vagy Monte-Carlo városában.

Az egyik legfontosabb kereskedelmi útvonal a Rhône folyón keresztül vezetett, a 19. század előtt a rakomány elsősorban vas, tégla, cserép, de főként gabona, bor és a só volt. Ahogy a 18. században megnövekedett a fogyasztás, a minőségi borok forgalma is megnőtt. Braudel szerint a Rhône forgalmának szabályozó motorja a sókereskedelem volt.

A gazdaság kapcsán érdemes szót ejteni a helyi sólepárlásról, mely a Földközi-tenger partvidékén több ásványi anyagot, pontosabban sókat is tartalmaznak, így már a 9. századtól kezdve különféle eljárásokat igyekeztek kitalálni a kiválasztáshoz.

Provence kereskedelme egy tengely alapján működik évszázadok óta: Anglia és Flandria felé, amin már a középkor vásárai is feküdtek.

Provence városai

Provence városi kultúrájának kialakulása már a görög időszaktól elkezdődött, a legtöbb település magaslaton állt, töltések és árkok védték. Ezek a védőművek időnként kőből épültek, erre példa Ensurénnél található. A Római Birodalom alatt a provincia fővárosa Marseille volt, mindemellett a városok területe sokszor fennmaradt a falaknak köszönhetően (ilyen például Nîmes városa).

A 3. század végétől, a betörések miatt a városok elkezdtek zsugorodni, példának okáért Nîmes 200 hektárról 10 hektárnyira zsugorodott, valószínűleg azért, hogy jobban tudjanak védekezni. Provence kereskedelmi szerepe továbbra is megmaradt, pláne, hogy a római városok egy kulturált, urbánus életmód színterei voltak, ahonnan a kereskedelem sem hiányozhatott, hiszen saját polgárainak kellett élelmet biztosítania. Lyonban vagy Nîmes-ben ezt nagyobb mértékben űzték. Ahogy a római városokra jellemző a vízellátást és a szennyvíz elvezetést biztosító rendszer kialakítása, mindezek ebből a tartományból sem hiányoztak, legalábbis tudjuk, hogy Arles vízvezetéke mintegy 50 kilométeren szállította a vizet. Ennek része a Pont-du-Gard.    

Az 5. századtól kezdve beköszöntött a városi kultúra hanyatlása, ugyan ez a terület kevésbé volt érintett, mégis a népvándorlás a korai középkor esetében mindenféleképpen egy visszaesést jelentett a városok esetében. Legtöbbször falvakká zsugorodtak, viszont a déli területek kevésbé voltak kitéve a pusztításoknak, például Toulouse-ban és Lyon-ban (ami ugyan nem tartozik a földrajzi értelemben vett Provence-hoz, de mégis elég közeliek) ekkor is létezett valamiféle városi élet. Sok esetben a városokból vidékre kellett költözni a megélhetés miatt, a volt római gazdaságok körül hűbérbirtokok szerveződtek. A római alapú településszerkezetek eltorzultak, de valamennyire azért igyekezték ezt megőrizni.

A 10. században a fejedelmek vetélkedése során egy provence-i őrgrófság, az ún. Arelate kialakulásához vezetett, amely három érsekség (Arles, Aix és Embrun) területét egyesítette.

A 11. századtól jelentős városnövekedés mutatkozott meg, egészen három évszázadon keresztül, mely egy hirtelen növekedéssel kezdődött, majd később lelassult. A déli részeken elszórtan megtalálhatóak voltak a 10-25 ezres városok (pl.: Marseille, Aix).

Az újkor idején már a lakosság majdnem 10-15 %-a élt a városokban, illetve Marseille-ben és Avignon-ban ekkoriban körülbelül 10-25 ezren éltek. Még néhány 5-10 ezer fős város volt a Földközi-tenger partján, ilyen volt például Nîmes is.

A mai Bouche du Rhône terület népsűrűsége 1700-tól egy évszázad alatt 25-37,5 fő/km2-ről szinte megkétszereződött 55-70 fő/km2-re, Provence többi része körülbelül 25-40 fő/km2-en maradt.

1815 körül a városok eloszlása nem sokban különbözött az elmúlt három évszázaddal korábbi állapotoktól. Az ipari forradalmat követően Marseille 115 ezer körüli lakossal büszkélkedhetett, ami a nagy kikötőkre jellemző gyors növekedést példázta.

A 20. században még inkább erősödött Marseille vonzása, a hegyvidékekből egyre nagyobb számban vándoroltak a kikötővárosba. (Ez összefüggésben állt a vasútrendszer kialakításával is.)

Kultúra

Nyelv

A provanszál, amely eredetileg okszitán (occitan), a langue d'Oc keleti dialektusa, közeli kapcsolatban áll a katalánnal. Az okszitánt Dél-Franciaországon kívül beszélik még Spanyolországban, Olaszországban és Monacoban, ahol ez a lakosság anyanyelve is.

Provence ma

A Time Out útikönyve szerint a Délvidék gazdasága ma is rendkívül kiegyensúlyozatlan, Párizs után itt a legmagasabbak az ingatlanárak, a munkanélküliség meghaladja az országos átlagot, a népesség nyaranta nagyon magas, míg télen visszaesik.

Híres művészek Provence-ban

Vincent van Gogh

Ugyan van Gogh származását tekintve holland, Párizsban működött egy ideig, ám 35 éves korában megélhetési problémák miatt (és impresszionista korszaka elmúltával) 1888-ban Arles-ba utazott. Provence szépsége és színei lenyűgözték, szinte folyamatosan festett, ám magányossága miatt Gaugain-t kérte meg, hogy költözzön le hozzá Arles-ba. Egy ideig együtt dolgoztak, ám a megfeszített munka és a pénzhiány az őrületbe kergette van Goghot (és többek között Gaugaint is elkergette). Majdnem két évnyi arles-i tartózkodása során a művész 187 képet festett, ebből az időszakból származnak híres napraforgó festményei.

Paul Cézanne

Van Gogh-gal ellentétben Cézanne provence-i származású volt, Aix-en-Provence-ban született és halt is meg. Ugyan színkezelése miatt leginkább az impresszionistákhoz szokták társítani, provence-i tájképein a meleg színek és a hideg árnyékok tónusváltakozása kapcsolódnak össze, képszerkesztéseire a geometrikus szigor a jellemző. Számos gyümölcs festménye mellett a provence-i táj szépségét is megörökítette, például a Mount-Sainte-Victoire képén.

Provence hivatalos internetoldala: http://www.regionpaca.fr/