Bienvenu sur www.francianyelv.hu   A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Bienvenu sur www.francianyelv.hu GSpeech

Kanadai zászlóHa Amerika felfedezéséről és korai meghódítóiról esik szó, akkor szinte mindenki Kolumbuszra és a spanyol konkvisztádorokra gondol. Cortez vagy Pizarro neve általánosan ismert, de a felfedezések története iránt érdeklődők jól ismerik Balboa, Orellana vagy éppen a kontinensnek nevet adó, bár vitatott személyiségű Vespucci nevét.

De vajon hányan tudják, hogy a Kolumbusz első útját követő években már a ma Kanadának nevezett területen is megkezdődött az „európai expanzió”, magyarul terjeszkedés?

A mai Kanada természetesen ugyanúgy alapvetően indián (és északon eszkimó) népek által lakott terület volt, mint egész Amerika. Maga a név is indián, méghozzá irokéz eredetű, jelentése egyszerűen „falu”, ill. „közösség”. Kanada, mint földrajzi név, először 1534-ben jelent meg a francia felfedező Jacques Cartier útibeszámolójában, és ekkor még csak egy kis települést jelentett, de aztán a névhez tartozó földrajzi fogalom lassan-lassan kiterjedt az egész Szt. Lőrinc-folyó környékére.

Az 1515-ben megkoronázott új uralkodó, I. Ferenc nem volt hajlandó beletörõdni a Földnek a spanyolok és a portugálok közötti, a tordesillasi szerzõdésen alapuló felosztásába, és támogatta a francia terjeszkedést Amerikában. Ez kezdetben fõleg két területre, a halászatra és a kalózkodásra irányult.

A név akkor válik hivatalossá, amikor a már angolok uralta gyarmaton 1791-ben kimondják a „Constitutional Act” törvényt, mely hivatalosan létrehozza a két belsõ önkormányzattal bíró tartományt, az angolok lakta Alsó-Kanadát (kb. a mai Ontario) és a fõként franciák lakta Felsõ-Kanadát (kb. a mai Québec). 1837-ben felkelés tör ki a gyarmatok függetlenségért, amelyet az angolok levernek; a felkelés hatására a britek Alsó- és Felsõ-Kanadát egyesítik, létrehozva Kanada tartományt, amely – a külügyektõl eltekintve – felelõs független kormányzatot kap a Brit Birodalmon belül; a Kanada név ettõl kezdve válik ismertté (persze ez a Kanada a mainak még csak töredéke).

Franciaország is egyre nagyobb érdeklõdést mutatott az Atlanti-óceán és Amerika iránt, ahogy az új kontinenst elnevezték. Ennek története Kolumbuszig nyúlik vissza, aki haláláig azt hirdette, hogy õ tulajdonképpen Indiába jutott el (erre emlékeztet pl. a Nyugat-indiai-szigetek neve, vagy az õslakók „indián” elnevezése), mégis a 16. sz. elején már sokan sejtették, hogy a kolumbuszi „India” valójában egy új, addig ismeretlen kontinens (amire egyébként valószínûleg a mûvelt Kolumbusz is rájött, csak nem volt hajlandó beismerni). Alátámasztották ezt a Kolumbusz elsõ útját követõ számos újabb expedíció hajósaitól származó hírek, amelyeket többek között egy Amerigo Vespucci nevû itáliai hajós (1451-1512) összegzett több nyelvre lefordított írásaiban.

Vespucci állítólag 1497-1504 között négy utat is tett Amerikába és ekkor szerezte ismereteit. Noha ezt ma sok kutató kétségbe vonja, mégis, amikor 1507-ben a német Martin Waldseemüller (~1475-1521) megjelentette „Cosmographiae universalis introductio” címû kozmográfiáját (azaz a kor jellegzetes, az akkor ismert világról szóló leírását), és abban egy világtérképet is szerepeltetett Amerika már ismert részeinek körvonalaival, ezt az „Újvilágot” a térképén – a leírásai alapján felfedezõnek hitt – Vespucci keresztneve nyomán „Amerigo földjének” nevezte el, pontosabban a keresztnév latinosított „Americus” alakját a nõnemû latin „Európa”, „Asia”, „Africa” nevekhez igazítva az új földrésznek az „America” nevet adta, amely elnevezés aztán általánosan el is terjedt, különösen azt követõen, hogy Gerhard Mercator (1512-1594) németalföldi térképész, akinek térképeit világszerte a leggyakrabban forgatták, a nevet a mai Észak-Amerikára is kiterjesztette.

Visszatérve a franciákhoz, az 1515-ben megkoronázott új uralkodó, I. Ferenc nem volt hajlandó beletörõdni a Földnek a spanyolok és a portugálok közötti, a tordesillasi szerzõdésen alapuló felosztásába, és támogatta a francia terjeszkedést Amerikában. Ez kezdetben fõleg két területre, a halászatra és a kalózkodásra irányult.

Az említett új-foundlandi halpad környékén mûködõ halászok egyre nagyobb számban telepedtek le a mai Új-Skóciában, amelyet egyre elterjedtebb néven a 16. században Acadiának neveztek. A kalózok pedig – köztük leghíresebb a firenzei születésû Giovanni Verrazzano, vagy ahogy a spanyolok gyakran nevezték, Juan Florin volt – fõleg az Inka Birodalom meghódítása után Európába induló, nemesfémekkel megrakott spanyol karavellákat fosztogatták. De Verrazzano, aki szintén Kínába akart eljutni, „hagyományos” felfedezésekkel is büszkélkedhet, mégpedig nagyjából a mai Egyesült Államok atlanti partvidékén, azon a területen, amely az északabbi angol és a délebbi spanyol célpontok között akkoriban még szûz területnek számított.

Feltehetõen a mai New York környékének elsõ európai látogatója volt, sõt a Hudsonon felhajózva kapcsolatba került az ott élõ indiánokkal is, részletesen leírja pl. az indiánok tolldíszeit. Sorsát õ sem kerülhette el: 1527-ben a spanyol gályák elfogták a hajóját és egy korabeli leírás szerint Verrazzanót Sevillában felakasztották. Mindenesetre Észak-Amerika partvidékének és part menti tájainak leírásában fontos szerepe volt.

A nagy francia hódítás igazi kezdete egy másik egykori kalóz, Jacques Cartier (1491-1557) nevéhez fûzõdik, aki 1534 és 1541 között nagy területeket járt be a Szt. Lõrinc folyó mentén.

A nagy francia hódítás igazi kezdete egy másik egykori kalóz, Jacques Cartier (1491-1557) nevéhez fûzõdik, aki 1534 és 1541 között nagy területeket járt be a Szt. Lõrinc folyó mentén. Eredetileg õ is az átjárót kereste Kína felé, ezért hatolt be minden öbölbe, folyótorkolatba, ott remélve az átjáró megtalálását. Elsõ útján a mai Kelet-Kanada partjait tárta fel, a Szent Lörinc-öblöt, a Gaspé-félszigetet, Anticosti szigetét stb. Második útján messze északra hatolt a Szt. Lõrinc-folyón, ameddig az hajózható volt. Montreal (akkor Mont Royal) megalapításával kezdõdött meg a tulajdonképpeni francia gyarmatosítás. Cartier útjai nyomán indult meg a térség legértékesebbnek tartott kincsének, a prémeknek a kereskedelme, amit a szó szoros értelmében csecsebecsékre cserélték az indiánokkal. Felfedezései nyomán a francia király 1536-ban bejelentette Új-Franciaország gyarmat létrejöttét és annak élére alkirályt is kinevezett. Lassan megkezdõdött a prémvadászok, kereskedõk, késõbb a telepesek beáramlása, de ezek az elsõ telepek általában rövid fennállás után elpusztultak.

Az állandó települések létrejötte a francia terjeszkedés talán legnagyobb alakjának, Samuel de Champlainnek (~1567-1635) a nevéhez fûzõdik, aki felfedezõ, térképész és prémkereskedõ volt, és számos – immár nem csak hajózó – utat vezetett a mai Kelet-Kanadába. Nevét máig õrzi a Champlain-tó és kiemelkedõ jelentõségét mutatja, hogy szobrát Québec városának sziklaszirtjén, az Óváros leglátogatottabb pontján állították fel.

Champlain városokat alapított, így 1604-1605-ben Kanada elsõ olyan európai települését, kereskedelmi állomását, Port Royalt, mely máig sikeresen fennmaradt, 1608-ban pedig Québecet. Munkássága idején települések jönnek létre a Fundy-öböl mentén is. Champlain kutatásait már a modern gyarmatosítás motiválta: vizsgálta, alkalmasak-e a területek földmûvelésre, ill. miféle gazdasági használhatóságuk lehetséges, megalapította a terjeszkedés „gócpontjainak” szánt állandó településeket, feltárta a kereskedelmi utakat, és ügyesen bánt az indiánokkal is, tanulta nyelvüket, az egymással háborúskodó törzsek (pl. a huronok és az irokézek) esetében pedig ravaszul alkalmazta az „oszd meg és uralkodj” elvét. Híres történet vele kapcsolatban, hogy az Ottawán hajózott és asztrolábiuma (egy fontos navigációs mûszere) vízbe esett, de 250 évvel késõbb, véletlenül éppen Kanada hivatalos kikiáltásának évében, 1867-ben megtalálták a folyóparton, ahová az ár kisodorhatta; azóta persze becses ereklyeként õrzött múzeumi tárgy.

Champlain felfedezéseiben fontos társa volt egy korábbi tapasztalt prémvadász és prémkereskedõ, Étienne Brûlé, aki hosszú éveket töltött az indiánok körében, ismert több indián nyelvet, igazi „coureur des bois”, azaz erdõjáró volt. Ezek az erdõjárók, afféle „felderítõk” az ismeretlen vadonba merészkedve keresték meg a járható ösvényeket, a hagyományos kereskedelmi útvonalakat, ismerték az indiánokat, nem ritkán köztük éltek, de többnyire maguk is vadásztak prémes állatokra és kereskedtek is az indiánokkal.

A gyarmatosítás szempontjából igen fontos szerepük volt, hiszen tulajdonképpen elõkészítették a késõbbi „európai terjeszkedést”, a telepesek útját. Tegyük hozzá, ebben a terjeszkedésben, ill. annak elõkészítésében az indiánokat térítõ ferences és jezsuita szerzeteseknek is fontos szerepük volt.

Champlain és Brûlé útjainak eredményeképpen az 1630-as évekig a megismert területek a Huron- és Michigan-tavakig terjedtek ki. Jelentõs felfedezések fûzõdnek továbbá a Szt. Lõrinc-folyótól nyugatra Jean Nicolett nevéhez is. A sors furcsa fintora, hogy ez a nagy erdõjáró, aki számtalan kalandot vészelt át, nem tudott úszni, ezért alig 44 éves korában belefulladt egy folyóba... Egy másik erdõjáró, Dániel Greysolon Duluth gárdatiszt – akinek nevét a fontos minnesotai város õrzi – az „indián diplomáciában” volt igen eredményes.

Miközben a franciák már inkább a kontinens belsejében terjeszkedtek, az angolok a mai Kanada északabbi részein továbbra is inkább a partvidékeket kutatták és az Északnyugati-átjárót keresték. Martin Frobisher (~1535-1594) Yorkshire-bõl származó tengerész három nagy expedíciót vezetett észak felé és nagy szerepe volt az arktikus szigetvilág, fõleg a Baffin-föld partvonalainak feltárásában. Kutatásait északabbra a késõbb róla elnevezett szorosban John Davis folytatta, majd Henry Hudson (~1570-1611), aki viszont 1608-ban a Hudson-öblöt fedezte fel.

Ezek az expedíciók azonban céljukat, az átjáró felfedezését nem érték el, értékes árut pedig alig hoztak vissza Angliába, és a zord éghajlat sem tette vonzóvá itt északon a brit korona számára gyarmatok alapítását. Viszont délen a francia-angol háborúskodások mindennapossá váltak. A franciák ugyanis szövetségre léptek a körülöttük élõ algonkin indiánokkal, miáltal szembekerültek azok ellenfeleivel, az irokézekkel. A harcokba az irokézeket támogató angolok is beavatkoztak, így egyre jobban kiszélesedett a két birodalom közötti háború.

Északon, a Hudson-öböl vidékén Károly király engedélyével 1670-ben kezdte meg mûködését az angol Hudson Bay Company kereskedelmi és gyarmatosító társaság, mely fõleg a prémkereskedelemben vált jelentõssé, majd késõbb a felfedezésekben és sok hely benépesítésében játszott jelentõs szerepet. Ez kiélezte az angol és francia ellentétet a szõrmekereskedelem hasznáért.

A küzdelem azonban az európai erõviszonyok alapján a 18. sz. elejére eldõlni látszott, 1713-ban Franciaország az utrechti békében lemondott Új-Foundlandról és Acadiáról Anglia javára, és ezzel megkezdõdhetett a brit beáramlás.

A küzdelem azonban az európai erõviszonyok alapján a 18. sz. elejére eldõlni látszott, 1713-ban Franciaország az utrechti békében lemondott Új-Foundlandról és Acadiáról Anglia javára, és ezzel megkezdõdhetett a brit beáramlás. 1749-ben a britek megalapították Halifaxot. Új-Skóciába skótok telepedtek be, és 1755-ben a britek kiûzték mindazon acadiai és a Fundy-öböl mentén élõ francia nyelvû telepeseket, akik nem tettek hûségesküt. Sokan visszatelepültek Franciaországba, mások átköltöztek Új-Franciaországba vagy a mai Egyesült Államok területére.

A franciák számára a végsõ vereséget a hétéves háború (1756-1763) hozta meg, melynek során 1759-ben a britek elfoglalták Québec városát, majd „Új-Franciaország” valamennyi tartozékával együtt Anglia birtokába került.

A párizsi békében Franciaország lemondott minden észak-amerikai birtokáról. Az addig majdnem teljesen francia lakosságú területre megkezdõdött a nagy arányú angol bevándorlás, amelyet tetézett, hogy az 1776 után, az Amerikai Egyesült Államok függetlenné válását követõen mintegy 50 000 loyalista (a brit koronához hû) telepes vándorolt ki fõleg Új-Skóciába (az egykori Acadiába) és a belõle 1784-ben kihasított Új-Brunswick területére, valamint a Nagy-tavak vidékére, fõleg a mai Ontarioba. Ez utóbbi rész, az ún. „Tóköz” lett aztán Kanada legsûrûbben lakott, gazdaságilag is legjelentõsebb területe. De ez már a modern kanadai történelem kezdete.

A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Francianyelv.hu felolvasó