Hétfő reggelre maradt a „Jaguar” kollektív akadálypálya, ahol a rajnak együtt kellett végigmenni. Volt itt 50 méternyi szögesdrót alatti kúszás a sárban, ahol a lábunkkal tartottuk a drótot, amíg a másik kúszott, átkelés egy falon embergúlával, vagy átkelés egy farönkön több méter magasban, amit előtte nekünk kellett a helyére emelni. Szerencsére rajparancsnokunk értette a dolgát (korábban ő is oktató volt a dzsibuti akadálypályán), jól megszervezett minket, jó időt mentünk.
Utána levetkőztettek minket egy szál gatyára és megkúsztattak a sárban, nehogy tisztán menjünk a kiképzés követkető fázisára, a „túlélésre”. Elszedtek tőlünk mindent (még a cipőfűzőt is), csak a bozótvágó kés, a csajka, a kulacs és az iránytű maradhatott. Utána felöltözhettünk, de erre olyan kevés idő volt, hogy a ruhakupacból kénytelenek voltunk valaki más ruháját felvenni.
Motorcsónakkal vittek át az erdő egyik lakatlan részére, itt töltöttük a következő két és fél napot, természetesen munkával. Ez idő alatt a tűzrakóhelyet, mindkét raj fedezékét, vadászlest, 2 vadcsapdát, 2 halcsapdát és 2 tutajt is meg kellett építenünk és megtisztítani az ösvényt a parttól a táborhelyünkig. Enni szinte semmit nem ettünk, a napi menüt néhány kis gyümölcs és folyami rák alkotta. A kis rákokat nyársra húztuk és némi sütés után megettük, olyan ízük volt, mint a töpörtyűnek. Ezek mellé sikerült elejtenünk két nagyvadat: egy másfél méteres boát és egy angolnát, de testvériesen elosztva ezekből is csak egy 5 centis szelet jutott, ráadásul a kígyón alig volt hús. Ennek ellenére éhséget egyáltalán nem éreztem, csak azt, hogy a végén már alig volt valami erőm.
Csütörtökön, a kiképzés utolsó napján leromboltuk az épületeinket és vízre tettük a tutajokat, majd ezekbe kapaszkodva úsztunk a folyón egy órát. Utána csináltunk egy folyóátkelést és végigmentünk még egyszer a Pecarin, majd csónakba szálltunk, de most a motorok helyett mi hajtottuk őket evezővel. Partraszállás, néhány kilométer menetelés, majd gyorsan lezavartak néhány tesztet: csomózás, növényfelismerés és hasonlók.
Végül következett az utolsó próbatétel, ismét cipelhettük a hordágyat. Itt már nem volt sár, de a 2 kilométeres út tele volt emelkedővel. Végül átértünk a tábor kapuján, a kiképzők ordítottak és sípoltak mellettünk, de ez már nem érdekelt, csak az utolsó 50 méter megtétele. Ez is eltelt, leraktuk a zsákokat kiszabadítottuk a „sebesültet”...végigcsináltuk. Délutánra maradt a felszerelések és a fegyver megpucolása, meg végre ehettünk is valamit. Péntek reggel volt a záróünnepség, 14-ből 5-en buktak meg. Csak kilencünknek lett meg a jelvény.
Képek forrása: Google (néhány képen francia tiszti iskolások vannak, nem légiósok)
Balázs / Francia idegenlégió / Idegenlégiós blog
