Az nem kérdés, hogy ha francia film, akkor látni kell. Nem kérdés, mert szükségem van erre a másféle optikára, ahogyan a világot látják a francia filmek. 

Ennek már a címe is izgalmas volt: Az én szerelmem, hát még az eredeti MON ROI - uhh, mit kezdjünk ezzel? És persze ott volt az obligát késztetés: a cannes-i díj, meg Vincent Cassel, akit jó látni, csak úgy.

Igen, láttam a bande annonce-ot is, így sejtethettem, miről szól majd. 

{youtube}

Tony (Emmanuel Bercot) síbalesetet szenved, rehabilitációja alatt átgondolja életét Giorgióval (Vincent Cassel). A film ezzel a két idősíkkal dolgozik, mindkettő lineárisan halad előre: Tony felépülése a balasetből a sok térdsérülttel körülvéve, és Tony és Giorgio szerelme. Mit lát Tony a múltban? Megismerkedésüket és szerelmüket. A szenvedélyt és a sok-sok nevetést, egy férfit, aki nem hibátlan, sőt, nagyon is rejtélyes személyiség, de egy férfi, aki egyszer csak nagyon-nagyon komolyan gyereket akar Tonytól. Az ő szemével, a mosolyával, az érthetetlen hangulataival – szóval a nőtől, akit szeret. Milyen is ez a Tony? Kb. olyan, mint Giorgio. Jó is, rossz is, mint az Ember, általában. 

Aztán ott a „rehab”-szál. Tony együtt épül pár fiúval, akik nem is értik, mit keres közöttük ez a büntető ügyekre szakosodott okos ügyvédnő. Pedig, talán nem is olyan bonyolult: velük, közöttük nevet úgy, mint valaha Giorgióval.

Azt hiszem, ezek az önfeledt nevetések vezetnek minket végig a történeten: ezek a „boldogság” lakmusz-papírjai, s mire összeér a két szál már nincsenek sehol. Miről szól tehát „Az én szerelmem”? Sajnos, nem tudunk eléggé figyelni az első jelenetre, a rehab-pszichológusnőre, aki a térd „lélektanát” fogalmazza meg: ez egy olyan ízület, amely csak hátrafelé hajlik. Tehát a sérülése azt jelzi, arra késztet-kötelez minket: nézzünk vissza. Hiszen csak futunk, rohanunk előre – nincs időnk semmire. Voilà.

Talán, ha hajlandóak vagyunk a saját életünkön is elgondolkozni, akkor lassítunk kicsit. Meglátjuk a szerelmünkben azt az embert, akivel mindennel együtt jó létezni. És megtanuljuk értékelni a nevetést. És azt, aki megnevettet minket.

Végül, mit is kezdhetünk az eredeti – Mon roi – címmel? Talán egy kissé játékos megközelítésben: ez a népfelség elve (Rousseau, Locke, Hobbes). Az uralkodó a hatalmát a néptől kapja, az visszaveheti tőle, ha zsarnok. No persze az uralkodó attól még lehet zsarnok.