Egy barátnőm (angol, orosz, spanyol szakos tanárnő) izgatott hangsúllyal kérdezte tőlem: „Mondd, Bea, hogy lehet az, hogy Ti franciások mind olyan mások vagytok? Hogy van az, hogy aki akárhányadik nyelvként megismerkedik a franciával, attól kezdve számára a többi (az állandóan használt angol is) csak a „futottak-még" kategóriában indul???"

Boldog mosollyal nyugtáztam a hallottakat: egyrészt magam már gimnazista korom óta így gondoltam, másrészt jó volt hallani a „ti franciások" kifejezést.

Nos, hogy is lehet?

A francia nyelv különös akusztikája, dallamos szépsége lehet a kiindulópont. Aztán ott van a francia kultúra ezer éve: az irodalom, a zene, a festészet, szobrászat, építészet (a BD:)), és persze a divat – de ez túl egyszerű így. Ezek a dolgok az egész világ számára létező és ismert jelenségek: bárki szeretheti a Roland éneket, Antoine de la Salle novelláit, Balzac és Stendhal regényeit, Baudelaire verseit, Purcell vagy Vivaldi zenéjét, Piaf, Aznavour vagy akár Zaz chansonjait, az összes impresszionista festőt, rajonghat Haussmann báró Párizsáért és imádhatja a Chanel-kosztümöt – ezektől még nem lesz más, nem fog különbözni, nem kerül be a „ti franciások" közé.

Akkor mi van még? Mi hat át minket, franciásokat?

A Liberté, Égalité, Fraternité, Montesquieu szelleme – az, ami a felvilágosodás filozófiáján és a francia forradalmon keresztül kikristályosodva a francia devise lett. És nem csak kőbe vésve olvasható közintézmények falain, szobrok talpazatán és levélpapíron, de bevésődik minden francia szellemébe – mert e szerint él. Nap mint nap. Így szocializálódik. Megtanulja, hogy a másik ember tiszteletet érdemel. Hogy a szabadsága végtelen, mindaddig, amíg bele nem ütközik egy másik ember szabadságába. Megtanulja formálisan és informálisan. Kicsi gyerekként a szüleitől azt a mintát kapja, hogy a másik embert – bárki legyen az – respektussal kell fogadni.

És különösen megtanulja azt, hogy nem áll jogában, egyszerűen nem teheti meg, hogy lábbal tiporja a másik ember jogát a szabadsághoz.

Ezért aztán Franciaországban nem találkozunk ordítozó gyerekekkel, mert a szüleik azonnal a „doucement, doucement" kifejezéssel csendesítik őket. A gyerekek nem kiabálnak, és nem viselkednek úgy, hogy az zavarná a felnőtteket, mert megtanulták, hogy a felnőtteknek szabadságukban áll felnőttnek lenni - a csendre vágyni akár.

Így Franciaországban nem fordulhat elő például, hogy egy balatoni telken négy három éves „gyerekkirály" órákon, napokon keresztül játéknak nevezett ordítozásával lábbal tiporja nemcsak saját szülei, nagyszülei, de az egész környék szabadságjogát a pihenéshez, csendhez, madárcsicsergéshez, a szellő susogásához. Franciaországban (és azért tételezzük fel, hogy még sok helyütt a világban) az emberi szabadságjogok tiszteletére épül a társadalom.

És ez hozzáadódik a fenti felsoroláshoz. Ettől leszünk mások, mi franciások, mert átérezzük mindezt, mert megéltük, megéljük, és mert vágyunk rá: egy kifinomult, művészetkedvelő, az emberi szabadságjogokat minden helyzetben respektáló világra. Montesquieu szellemére.

Mitől lesznek mások, akik franciául tanulnak? Erre a kérdésre keresi a választ Baranyi Bea franciatanárnő cikke, ami...