Két gyereket láttam ma. Kicsiket. Két kicsi cigányt. Egy nagyforgalmú út mentén mentek a járdán, kettesben, nyugodtan, egymás kezét fogva. Talán 3-4 évesek lehettek.

Anakronisztikusnak tűnt nekem: egy 50 évvel ezelőtti kép a mai világban, a nagyváros zajában és poklában.

E találkozás gondolataimat két irányba terelte.

Kicsi gyerekek egyedül sétálnak, édesanyjuk nagy bizalommal lehet irántuk, ők megérdemlik ezt a bizalmat, ő megadja nekik ezt a szabadságot. Olyan nevelést kaptak amely megajándékozza őket érettséggel, merészséggel a szabadság megragadásához. Ez egyaránt az édesanyja és a gyerekek bátorságát jelenti! E felelős viselkedés jele a kéz a kézben haladás, az egyszerű, beszélgetős menet. Ez a kéz ebben a kézben minek a jele? A szófogadásé? A veleszületett összefogásé? A család belső értékéé? Vagy körülmények által kikényszeritett?

Mennyi jó tulajdonság van ebben a kettő kicsiben!

Egész napra mosolyt ajandékoztak az arcomra.

A „cigány” szót használom, anélkül, hogy tudnám, szabad-e még vagy nem. Egy ideje hajlamos vagyok az önjavításra, „roma”-t használom. Nem szeretem ezt a szót, kicsinyes, zsugori, amplitudó nélküli, olyan mint a politikailag korrekt nyelvezet. A családban, amikor nem a „cigány” szót használjuk, a „romanisel”t használjuk a nagypapa megemlítésekor. Szélesebb, kerekebb ez a kifejezés, olyan mint egy jó bor, mint egy jó csók.

Ebben a két szóban majdnem az összes magánhangzó érvényesül: Az „i” piros, az „a” sárga, az „o” kék és a „e” fehéres szürke mint a galamb. A tűz előtt táncoltatják színes ruhában a szép cigánylányt.

Mit takarunk ezzel a sterilizált nyelvezettel?

Néhány évszázaddal ezelőtt mindánnyan cigányok voltunk? Én az is maradtam!