Sokat gondolkodtam azon, hogy ezt a posztot franciául vagy magyarul írjam, valahogyan a szavak keverten jöttek elő. Néha hallom magam, ahogy beszélek magyarul Tassal és Vitussal és érzem, hogy francia akcentusom van. Ettől tartottam már amikor elköltöztünk Magyarországról. Azon gondolkodtam, hogy mennyi idő kell az agyamnak, a nyelvemnek, hogy áttérjenek egy vékonyabb, lezserebb, a magánhangzókban kevésbé pontos, kevésbé árnyalt hangra. Hát, megtörtént, félév kellett.

Kicsit szomorú, meg nem is: végülis egy természetes állapothoz térek vissza, ha nagyon hiú akarok lenni, egy fiatalabb állapothoz. De emiatt kitartóbb leszek és az írásban nem akarok alábbhagyni, tehát magyarul folytatom.

Nem az előkelő Brüsszelben lakunk. Szines társaságban, fiatal új Belgák és idősebb régi Belgák között élünk, mi is „ új Belgák” vagyunk és jól érzünk itt magunkat. Jette-ben lakunk ami egyike a 19 kisvárosból amelyből létrejön Brüsszel-Főváros. Kisvárosi hangulat van itt, főtérrel, piaccal, templommal, erdőszéllel, emberi közelséggel. És itt nem a szomszédokról, a kollégákról, a magán kapcsolatokról beszélek, hanem a szolgáltatásokról.

Az első héten, amikor beköltöztünk, a postás becsengetett és bemutatkozott: „Frédéric vagyok, az Önök postása, minden nap 11 és 12 között járok errefelé”. A buszsoförök is segítőkészek, ha futva érkeznek az utasok a megálló előtt vagy után tiz méterrel, megállnak és kinyitják az ajtót.

De a legszimpatikusabb a sarki ujságos-könyvárus. Hatalmas rendetlenség van a boltjában, a rend a nyelvi rend, a bolt egyik oldalán a francia sajtó, másik oldalán a flamand. A kettő között kigyozó sor. Itt minden, de tényleg minden duplázódik a nemzeti sajátosságok miatt  és furcsa módon nekem mindig a „jó kedvvel, bőséggel” jut eszembe erről, legalább itt a frankofón oldalon. Szóval az ujságosnál mindent el lehet intézni, odavinni a ruhákat tisztítani, elemet cserélni az órában, csomagot átvenni, ajánlott leveleket felvenni, fénymásolni, skennelni, bérletet vásárolni, bélyeget venni, telefont tölteni. Nagyon praktikus. És így érthető a hosszú sor is. Ami szürrealista ez a türelem amivel mindenki ezt elviseli, sőt élvezi. A úr mindkét nyelvet tökéletesen beszéli,  szándékosan össze is keveri őket és nem tudom, wallon vagy flamand-e. A sorban fiatal kendős muszlim lány, a szomszédos patikusnő, idős flamand sétabotos nyugdijas tisztviselő, tetovált, fülbe ragasztott mobilos fiatalember, masnis kiskutyás hölgy és én.

Nemcsak sorban állnak itt az emberek, hanem beszélgetnek is a műtétek szövödményeiről, a kutya étvágyáról, Fabiola királyné apanázsáról, jó kis melting pot-ot alkotva. Ha valaki spontán nem mondja mi jár a fejében az éppen most kulcsfontossagú témáról, akkor finoman helyeslő jelzéseket keresnek arckifejezéseiben. Amikor sorra kerülök és elismerően szóva teszem a szolgáltatások sokasságát a boltosnak, elmeséli nekem egy filmet ami Bretagne-ban játszódik a haború alatt és amelynek a hőse egy hozzá hasonló figura. Leírja a synopsist és a szereplőket, saját szerepét játszva.  Az előttem lévő hölgynek ajánlotta az utolsó Prix Femina könyvet, rövid de velős kritika kiséretében. És mindenki türelemesen várja hogy ő is saját kis  útra valót kapjon, megköszöni, és elköszön a többi sorbani társától.

Magyarországon sokan mondták, hogy franciaúl magasabb hangon beszélek mint magyarul. Itt Belgiumban magasabban beszélik a franciát mint Franciaországban. Lehet, hogy az optimizmus rejlik ebben? A kiváncsiság? Az egymással való törődés? Talán megszokásból nagyon sok mondatukat a « ça va ? »  kérdéssel fejezik be. De olyan módon, hogy az « a » betű farka felfelé kunkorodik. Mi is tudunk ilyet.....vagy nem? Hogy vagytok? Hát, ça va!