Szenvedélyesen szerettem Magyarországot évtizedeken keresztül és .....pffffffft..... elmúlott. A „szenvedélyesen” elmúlott.Vége van és nem is vagyok annyira oda! Ez mint a nagy szerelem, amikor vége van, ordítóan fáj, és időt hagyva az időnek, elcsendesül.

Lassan egy éve az életemet kiséri az adminisztráció. Szakértő lettem az európai „szabad” mozgásban és annak közigazgatási bonyodalmaiban. Tavaly júniusban, amikor terveim, vágyaim ellenére el kellett költöznöm Magyarországról nagyon bizonytalan voltam abban, hogy mi legyen a státuszom ezen túl Magyarországon: tartsam meg a letelepedett külföldinek szóló személyi igazolványomat vagy legyek ezentúl sima turista? Néztem, forgattam a kezemben ezt a kis szivárványos müanyagkártyát és jelet láttam abban, hogy lejár.... 37 évnyi tartózkodási engedélyes, letelepedési engedélyes és személyi igazolványos periódus után, lejárt 2012 julius 7-én. Hagytam. Szomorúan és gőgösen is hagytam.

Pedig nem volt könnyű az elején a fordított utat megtenni.

1975-ben amikor érkeztem Budapestre az első intézkedés amivel szembesültem az, hogy bevonták a francia útlevelemet. Helyette egy számomra teljesen érthetetlen papírt adtak, akkor még nem tudtam beszélni magyarul, csupán egy szót tudtam és azt is fordítva: szökönöm a köszönöm helyett. Hát... nem szívesen de megszököntem ezt az A4-es papírt és vártam, vártam hónapokig, Karácsonyig hogy visszakaphassam a szabadságomat jelentő útlevelet ideiglenes tartózkodási vizummal ellátva. És az idő folyamán, különböző színű műanyag boritós kis könyvecskét: sárgát, szürkét, sötétkéket. Igen, egyre mélyebben fészkelődtem a magyar tarsadalomba, az egyetemi életbe, a barátságokba és egyre mélyebb színű igazolványt kaptam. A sötétvörös a Magyaroké volt.

Lassan megszoktam, hogy először Pesten majd később Pécsett minden hazalátogatás előtt, külföldi létem ellenére,távozási engedélyt kellett kérnem az egyetemtől és kiutazási vizumot a rendőrségtől. Kérelem, indoklás, 8 nap várakozási idő, izgalom, megadják-e vagy nem, látogatás a KEOKH (Külföldieket Ellenörző Országos Központi Hatóság) irodájába, elbeszélgetés,szabadító pecsét a zsebembe: ez volt a menet! Egy idő után egy fajta ritualévá váltak ezek a kis szorongással megspékelve de mégis laza beszélgetések, kedvesek voltak a tisztek, érdeklődtek a családom, a terveim iránt. Sokkal, sokkal később jöttem rá arra, hogy ők akkor szigoruan dolgoztak. Pontosan is emlékszem arra az eseményre ami a bogarat ültette a fülembe. Már hatodéves orvostanhallgató voltam, amikor egy jól sikerült vizsga után, néhányan átmentünk a Makáriba ( mostani pécsi egyetemistáknak: az akkori Paulusba) egy Szalon sörre, felszabadultak voltunk, nevettünk, terveztünk, a hirtelen ránk zuduló szabadidőtől álmodoztunk – legyünk bolondok, utazzunk el, menjünk el sielni Szlovákiába!

„Ugye, Csehszlovákiába kérné a vizumot?” nézett rám a rendőr amikor beléptem az irodájába.

Végülis nem utaztam sehova, bonyolult lett volna, határidők, kérelmek..... De honnan tudott ez a rendőr a terveimről? Alig félórája álltam fel az asztaltól a kocsmában. A döbbenet, a rádöbbenés árasztotta az agyamat, tégla volt a csoportban! Nem érintett ez a felismerés, teljesen világosak, átlátszóak voltak a magyarországi tartózkodásom okai, nem volt mitől tartanom. Érzelmileg sem viselt meg, végülis benne volt az all inclusive-ban hogy valakik figyelhetnek. Évekkel később, teljesen más körülmények között, mindketten más minőségben, talákoztam ezzel a rendőrrel, pertut ittunk!

Most itt nyilvánosan köszönöm neki, hogy mindig segítőkészen, emberségesen viselkedett felém, profi rendőr volt, végezte az akkori munkáját és tisztelt.

1989 áprilisában kértem utóljára kilépő vizumot. Két héttel ezelőtt viszont újrakértem tartózkodási engedélyt Magyarországon. Nem szenvedélyesen, megfontoltan. Végülis a mai Európában ki tiltja nekem, hogy több lakhelyem legyen?