Most lesz a 30 éves évfolyamtalálkozónk ....
A magyar orvosi társadalom olyan mint a családom, vannak benne szeretem-nemszeretem, tisztelem-nemtisztelem, magasztalom, leköpöm személyek, indulatosan rosszat mondhatok róla, felháborodottan kritizálhatom de nagyon nehezen viselem ha idegen ugyanazt teszi. Így vagyok most a magyar sajtóval. Jót benne alig lehet hallani, olvasni a magyar orvosokról, ellenkezőleg, provokativ, ellenséges kommenteket gerjesztő irások, riportok sokasága születik nap mint nap. Pedig biztosan tudom, hogy a magyar orvosok nem változtak végzésünk óta, kitartóak jóban, rosszban. Ez a naplórészlet egy 1986-os eseményt ír le, egy mindennapi történetet. Sajnos Erzsébetet és magzatát elvesztettük, de az akkor tapasztalt dolgozói szolidaritás bennem a mai napig úgy él mint a legmeghatóbb professzionális élmény: kollégák voltunk akik EGY cél érdekében dolgoztak, Erzsébet életéért. Ez most is így van: a magyar orvosok 99%-a becsületesen dolgozik! Ilyen egyszerű és nyilvánvaló kellene hogy legyen a köztudatban. Sajnálom, hogy az egészségügyi társadalom egyszerre eszköz és áldozat is ebben a háborús retorikában ami a mostani magyar nagy reality-showt jellemzi. A bizalmat cikkekben megöli és kommentekben temeti.
Éjszaka van, röviddel éjfél előtt. Alig néhány perce végeztem az elmaradt, kötelező papirmunkával, egy pár falatot lenyeltem, és izmaimban az álom előtti finom, meleg bizsergést érzem már. Fáradt vagyok. A hosszú folyosón át a fakó ügyeleti szobák felé sietek. Megállok egy percre a hirdető tábla előtt, gyorsan még egyszer ellenörzőm, kik az ügyeleti társaim és leszaladok a lépcsőn a klinika hasába. Ott, mélyen, ott vannak az orvosi szobák. A lépcső oldalán oktatási gyüjtemény van, egy nyitott szekrény polcain „befőttes" üvegek formalinos oldatában embriók, magzatok, lepények, kivett szervek, boncolt testrészek sorakoznak. Csendben köszönök nekik. Megszoktuk őket, a laikus szemével már nem is látjuk őket és lélektelenül, könyörtelenül ott fogadjuk a vendégeinket a hétvégi ügyeleteken: feleségeket, férjeket, gyermekeket. A szobák katonás berendezése, a meztelen és magányos villánykörtés vilagítás nem javit a hangulatomon. Gyorsan és nagy elkerülő mozdulatokkal fogat mosok - tudom, az elöző napi ügyeletes férfikolléga belepisilt a mosdóba - és végre lefekszem.
1986-at írunk, orvos de még nem szakorvos, gyakornok vagyok. A létra legalján robotolok. Nyitott, lelkes, barátságos, törekvő vagyok, és még azelőtt a nagy találkozások előtt állok amik a kollégaimhoz, a betegeimhez való viszonyomat egy életre meghatározni fogják.
Éjfél előtt van és halk kopogás az ajtón: „ Doktornő! Jött egy beteg". A felvételi helységben sápadt fiatal asszony űl, férje mellette áll, kezét tördeli, nyugtalan. Erzsébet 33 éves, kettő fia van már, félidős terhes és néhány órája fáj a hasa. Ahogy feláll, hogy átfeküdjön a vizsgáló asztalra, elszédül és látom, hogy nincs itt idő a gyakornoki kérdésekre, fejtegetésekre és dilemmákra, azonnal értesítem az ügyeletvezetőket. Ők sem gondolkodnak sokáig, néhány perc mulva Erzsébet elveszti az eszméletét. A műtőben vagyunk már amikor megáll először a szíve. Akkor egy fajta áldott státusz száll le ránk, kezünk mozog de megállunk észrevétlenül egy-két masodpercre. A csendet vágni lehet, nem késsel hanem baltával, igen.... baltával. Mindenki, adjunktus, tanársegéd, gyakornok, altatóorvos, szülésznő, ápolónő, műtősfiú egy sóhajnyi időre magában fordul és felméri, hogy az itt folyó élet-halál harc hosszú és talán igazságtalan lesz. Aki hisz, aki nem, koncentráltan cselekszik, legjobb tudása szerint vág, szív, széthúz, számol, rendel, ír, varr, pumpál, fecskendez, töröl..... közben, ha dadogva is de kitartóan fohászkozik, ki Istenhez, ki Szüz Máriához, ki egy csodált mesterhez, ki saját magához, Erzsébethez, hogy gyere vissza, maradj velünk, segíts!!!!!
To be continued.....
